Fancy: zombibuli egy farmer áráért

Naiv voltam, hogy azt hittem, ebből még valami jó is kisülhet, amikor elhatároztam, hogy megnézem a hajnalig tartó fergeteget ígérő, euro-, italo- és videódiszkóval egybekötött Fancy-koncertet szombat este az Almássy téren.

Azok az idők elmúltak

Nekem nem adatott meg, hogy Csillagfénybe vagy az Agárdi Popstrandra járhassak anno, otthon azt mondák, tizenhat éves koromig maximum kölyökdiszkó. Utána meg már a kilencvenes évek is a végéhez közelítettek. De a nyolcvanas évek diszkójának fogalma számomra színes diszkógömbökkel, eszméletlen klassz ruhákkal, válltömésekkel, fehér öltönnyel és önfeledt bugizással volt egyenlő. 2007-ben már ez is színtiszta biznisz, diszkógömb helyett lelketlen fényrobot, színek helyett szürkeség, agyeldobás helyett agyhalál, füst helyett gáz.

A sztárvendég

Az első aggasztó jelek a sajtótájékoztatón mutatkoztak. Egy apró, belterjes, és nagyon furcsa társaság várta a nagy sztár, Fancy megérkezését, rám pedig páran úgy néztek, mikor odaértem, mintha én lőttem volna le John Lennont. Arról beszélgettek, hogy ez a Fancy egyáltalán nem is viselkedik akkora sztárként, mint amekkora, simán lehet vele fényképezkedni, meg minden.

A fene se gondolta volna, tényleg. Egy '46-os születésű ember, aki tényleg sok lemezt adott ki, és két száma talán mindenkinek ismerős lehet, de a nyolcvanas évek után csak gagyisztikát csinál, és még fényképezkedni is lehet vele. A német származású Fancy amúgy tényleg nagyon kedves ember, velem is kezet fogott, mint ahogy minden jelen lévővel, és még akkor sem sértődött meg, mikor nem tettek föl neki egy kérdést sem. "Tudom, hogy szokott ez lenni, idővel eszükbe jutnak ám a kérdések!" - oszlatta el a kínos csendet, mire eszembe is jutott megkérdezni, mi a francot jelent a legnagyobb slágerének, a "Slice me nice"- nak (Szeljél fel szépen!) a címe. Hiszen a szeletelés csak jóval később lett divat a diszkóban. Mint kiderült, nemcsak én nem találtam értelmét ennek a szóösszetételnek, hanem nincs neki. "Ez a cím egy viccparádé" - mondta ("funny joke"). Ennek kapcsán az is kiderült, hogy saját hangzatos nevét úgy találta ki, hogy felcsapta a szótárt, és ezen akadt meg a szeme. "Olyan sejtelmesnek és misztikusnak tűnt, hogy ezt a nevet választottam" - olvasható a bemutatkozójában. A szó jelentése magyarul: díszes, tarka, képzeletbeli, magasröptű, drága, luxus.

Fancy Münchenben született Manfred Segieth néven, és Cliff Richard volt rá nagy hatással zeneileg. Mára az imidzsét is Cliff Richard-osra vette, de régi lemezborítóiról inkább a Talking Heads-es David Byrne-re emlékeztet. Az eurodiszkó és a német slágerzene egyik sikeres alkotójaként indult a nyolcvanas években, még a Billboard-listára is feljutott, ma pedig önmaga paródiájaként járja a világot. Egyik legnagyobb büszkesége, hogy a Siegfried és Roy műsorának (tudják, a két bűvész a tigrissel) készített zenét. Részletes életútját magyarul itt, angolul itt olvashatják. A képek miatt mindenképp megéri belenézni.

Művelődés 2007

"Merre van a művház?" - kérdezte az egyik jegyet váltó vendég disztingvált családjával a helyszínt keresve a Wesselényi utcában. Fancynek megdöbbentően nagy az itthoni rajongótábora, bár ez egy olyan országban, ahol jelenleg is rendszeresen, nagy sikerrel fut a Michael Jackson- illetve a Depeche Mode-fanklub, talán érthető is.

A koncertre már tavaly év vége óta lehetett jegyeket venni, és egy csinos honlapot is készítettek hozzá. Ezen Fancyt a diszkó koronázatlan királyaként említik, és azt írják róla, valamiért nem jutott neki kellő hírnév a nyolcvanas években. Én csak abból tudom megítélni, hogy mekkora sztár lehetett, hogy egy jegy csaknem 7000 forintba került az előadására - ahogy a honlapon írják: "Egy farmer áráért bárkinek egy életre szóló élményben lehet része!" A bulira 1100 jegy volt a limit, de összesen 5-600-an voltak jelen, szerintem az is sok. De azok tényleg hardcore rajongók voltak, a férfiak csápoltak, a hölgyek nedves szemekkel várták rajongásuk tárgyát hosszú órákig.

A kor követelményei

Fancy rajongói még a Disco Service borzalmas fellépését is türelmesen elviselték, csak hogy láthassák őt. A Disco Service két éve alakult, az egyik tagja Hargittay Gábor, az est szervezője. A csapat olyasmi, mint amilyen a Carpe Diem, a Soho Party vagy az UFO volt, csak azoknál sokkal rosszabb. "A Disco Service csapat nagyító alá vette a 80-as évek diszkó zenéit, hangzását, érzéseit vegyítve a mai kor követelményeivel" - írják magukról. A mai kor követelményeiről pedig tudjuk jól, hogy a lebutítást jelenti. "Most te vagy a sztár, hát tudd meg, hogy nincs határ" - idézem egyik refrénjüket szemléltetésképpen.

Közben a videódiszkóban akadt néhány csemege, főleg Rick Astley, C.C. Catch, Sandra, a Bros, Jason Donovan, a Modern Talking, a Monte Kristo és a Bad Boys Blue számait ismertem fel. Mindez még lehetett is volna jó, ha nem lett volna annyira félelmetes a zomboid emberek közt mozogni. Nagyrészt családos, középkorú emberek jöttek, kosztümös nők és rengeteg nagydarab, kopasz férfi. Míg meg nem szokta a szemem, azt hittem, a szabadnapos rendőrök klubjába tévedtem. Pedig ha ezek az emberek előkaptak volna a padlásról egy-két szerkót, akkor talán nem lett volna olyan a hangulat, mint egy gimnáziumi ballagáson, de a drapp-szürke-fehér vonalból csak néhány fiatalabb nő lógott ki színvilágban. Ha ruhában nem is, azért lélekben többen is "befankiztak", az egyik biztonsági szakember szavajárásával élve. Ez azt jelentette, hogy tizenegykor már sokan beszédképtelenre itták magukat, az asszonykájuk pedig türelmesen kísérgette őket kifelé a friss levegőre.

Mintha mi sem történt volna

Volt, aki kukkerrel nézte végig Fancy fellépését, a nosztalgiázók közös tulajdonsága az volt, hogy minden számot hangosan énekeltek, ha tudták a szöveget, ha nem, mint régen az ádzseszkót. Körben állva, ugyanúgy táncoltak (sűrű lábrogyasztás, hozzá a kar lengetése vállból és könyökből), a ritmust még csak véletlenül sem eltalálva, mintha húsz éve mi sem történt volna.

Legtöbben szomorúan emlegették fel az igazi nyolcvanas éveket, amikor még az Ikarusba jártak, meg a Csillagfénybe, vasalt nadrágban, leszerelés után meg a Tóbiásban dobták el az agyukat, és mindig volt valami bunyó is. Vagy ahogy az Európa szálló diszkója előtt árulta kétszázért a haverjuk az előtte ötvenért az Ecserin megvett nyakkendőt, mert kötelező volt.

Illúzió, a látszat csal

Fancy, ahogy bőrgatyában bejött, úgy nézett ki, mint egy ráncfelvarrott Aradszky László, folyton fényezte magát, ugrabugrált, mutogatott a csajokra, és azt mondta, hogy "héj, kámon, búú-búú". Adtak mellé két, tizenöt évesnek kinéző táncoslányt, akiknek tisztelet jár a lelkesedésükért és ritmusérzékükért, de az általuk képviselt mai videóklipes, Bank diszkós táncstílus (ez úgy néz ki, mintha valami rettenetes görcs rángatná őket belülről) nem igazán illett Fancyhez. Aztán a harmadik számra már nem tudott lekötni vizuálisan sem a koncert.

A hardcore rajongók önkívületbe estek, de voltak kritikusabbak is, akik a vécében elégedetlenkedtek Fancy 17 számos show-ja után. "Azért ez enyhe túlzás, ennyi pénzért ekkora gagyi playback-et! A fülem teljesen tönkrement, ezt a számot meg már húszadszorra hallom" - mondta egy hölgy, majd megmosta a kezét, és hozzátette: "Mindegy, azért jól éreztem magam." Egy úr pedig a bárpultnál fejtette ki, hogy szerinte ez egy akkora átverés, mert ez nem lehetett az igazi Fancy, sehol egy ránc rajta, és már hatvan éves. Fancy a műsor után még dedikált, ilyen látványt talán a Holtak hajnala című filmben láttam utoljára.

Minden illúziómat vesztve hagytam el a félelmetes diszkórobbanás helyszínét. Tudtam, hogy szörnyű lesz, de azt hittem, legalább vicces. Vigasztalt, hogy nemcsak én gondoltam ezt így, mert kifele nagy meglepetésemre Barcs Miklósba futottam bele, aki részegen egy videókamerával szórakozott. Kérdésemre elárulta, hogy nem csupán arra tévedt, hanem bent volt a diszkóban. Tutira valami nagyon beteg videóprojektre készül.