A negyvenes években big bandet alapított, s a következő évtizedben együttesével a világot járva népszerűsítette a kedvelt amerikai műfajt. Olyan nevekkel zenélt együtt, mint Charlie Parker, Charlie Mingus, Dexter Gordon vagy Fats Novarro. Hampton játékát swinges ritmus, kíváló improvizációs képesség jellemezte, széles mosolya és határtalan energiája valóságos showműsorrá varázsolta koncertjeit. Ha nem éppen vibrafonján játszott, szívesen ült a dobok mögé, vagy jellegzetes technikájával futtatta végig ujjait a zongora billentyűin, s közben énekelt.
Meggyőződéses republikánus volt. A Fehér Ház meghívásának azonban mindig szívesen tett eleget, bármilyen párthoz tartozott is lakója. Jászott Eisenhower, Johnson, Nixon, Carter, Reagan és Bush elnök tiszteletére, és emlékezetes módon 1998-ban, 90. születésnapján a színpadra szólította a vendégek között ülő Clinton elnököt, aki nem kérette magát, s a nagy öreggel szaxofonon játszott.
Hampton 1997-ben megkapta az amerikai művészeti érdemrendet.
Jótékonyságáról is ismert volt. Zenével keresett vagyonából fülgyógyászati kutatási alapítványt, főiskolai ösztöndíjat és egy szociális lakásépítési vállakozást hozott létre.