Sírva vigad

Önéletrajzi elemekben bővelkedve elmesélem, nem vagyok eminens koncertbuzi, van vagy három zenész, akik ha jönnek, lehetőleg morfondírozás nélkül elmegyek meghallgatni őket. (Persze, a szlávokat leszámítva, de hát ők úgysem nagyon járnak erre. Igaz, egyszer, vagy három éve, volt a zseniális, a folkpunkot feltaláló ukrán Vopli Vidopljaszova a Petőfi Csarnokban, a Kaláka fesztiválján, de nem tudta senki, mi ez, így mire jöttek a végén, jószerével kiürült a terem, csak a pesti orosz-ukrán kolónia maradt, bár az teljes létszámban. Nagy volt így is. Zárójel bezár.) Szóval, abból három zenészből az egyik Nick Cave, a másik David Eugene Edwards. A harmadik meg Lorin Sklamberg, a Klezmatics énekes-harmonikása. (Még egy zárójel: tavaly nyáron ki volt velem szúrva, egy napon volt a Szigeten mind a három, Cave és a Klezmatics ugyanúgy este kilenctől. Akkor az ausztrált választottam. A Klezmatics jön évente háromszor, hazajárnak már-már, ezért.)

Túl a lakodalmason

A Klezmatics egészen elképesztően jó. Pont húsz éve alakult New Yorkban, a szakirodalom szerint akkor, amikor Ámerikában már lecsengett az első klezmerhullám, és az addigiak úgyszólván minden vidámat és szomorút kihoztak a vigadva sírós jiddis lakodalmasból, amit tradicionálisan lehetett. A Klezmatics másképpen csinálta elejitől kezdve, túlléptek a sztenderdeken, amit ők játszanak, az nem is klezmer, hanem a fene tudja, micsoda. Avagy más megközelítésben: minden, ami belefér. Blues, dszessz, rock, mindenféle kelet-európai és közel-keleti nép-, valamint kortárs komolyzene, de lehetne sorolni még, hiszen hozzányúltak a gospelhez meg a countryhoz is. Levilágzenézni sem érdemes, más, több. Jó hallgatni, könnyű befogadni, de nem kommersz egyáltalán.

Szóval, határozottabban lehetne felsorolni, mi az, ami hiányzik belőle, és az egész mégsem heterogén, benne van a zsidó szomorú vidámság, vagy mi, megjelennek a színpadon, és muszáj boldogan vigyorogni, előre, amikor még el sem kezdték, amikor meg már igen, akkor egyre jobban. Meg van benne hatalmas energia, ha mulatósnak mondanám magamat, hazudnék, a Klezmatics mégis táncra perdít, engem kis híján, a közönség egyéb részét mindenestül. Lorin Sklamberg hangja pedig varázsol, cseng és bong, mint egy kántorbajnoké, ha van olyan.

Na. Ehhez képest a Klezmatics szimfonikus projektje nem sikerült igazán jól. Ez a legújabb dobás, szimfonikus zenekarral közösen játszani ismert dalokat. A Művészetek Palotájában a híresen tehetséges Héja Domonkos által vezényelt Danubia Szimfonikus Zenekarral álltak össze és keresték az összhangot. És nem nagyon találták meg, sajnos.

Kóc, fésültség

Valahogy kevés volt a hely nekik, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Nagyon tele volt velük a színpad, nem fértek el. A Klezmaticsnek tér kell, sok tér, ráadásul mintha megilletődöttek lettek volna. De meglepő módon nem is szólt jól, különösen az elején, hol a szimfonikusok vesztek el az elektromos hegedű meg Frank London trombitája alatt - mellesleg néha úgy fújja, mint Miles Davis, frenetikus -, hol Sklamberg éneke susogósodott el, hol pedig kaotikussá zajosodott az egész. És elég hangos sem volt, holott ezt cédén is hangerősen muszáj hallgatni. Akárhogy is, nehezen sikerült egybegyúrni a Klezmatics kócos, energikus rohanását és finom búsongását az egyébként invenciózus szimfonikusok másmilyen, profi fésültségével. Ebből adódóan akkor volt a legjobb, amikor vagy az egyik, vagy a másik játszott. Meg a lassúbb, könnyebben kortárs komolyzenésíthető, érzékeny, egzaltált daraboknál.

A lényeg, hogy a Művészetek Palotája ezek szerint nem ideális hely ehhez, a közönség sem extázisra hajlamos itt, mint a Szigeten vagy a Lizsében. Ám az sem kizárt, hogy csak gyakorolni kéne még ezt, jó sokat. Hiszen a végére azért belejöttek, a Shnirele Perele már ütött rendesen, ha nem is pattant fel senki, a héromszoros visszataps megvolt, az Ale Brider mint szokott ráadás dettó. Mondjuk azt, hogy érdekes kísérlet volt ez. A következő koncerten pedig - bármit is találnak ki - remélhetőleg ott leszek így is, úgy is.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!