"Szerinted milyen most egy Lajkó Félix koncert közönsége?" - kérdezem fotósunkat, útban a Cirkusz felé. "Folkosak és hippik" - kész a válasszal azonnal: "A Világzenei Nagyszínpad közönsége, csak ezúttal nem mezítláb".
Ja, végülis ilyesmire tippelek én is, de az első meglepetés, hogy a cirkusz előtt ennél sokkal konszolidáltabb a a közönség, épp a tizenéves táncházas-hippis bölcsészek a kevéssé jellemzőek. Ehelyett vannak diszkréten elegáns kosztümök - némelyen kokárdával -, ünnepélyesség, sőt szarkalábak és deres halántékok is, celebspottingként pedig maga Magyar Bálint, mint célszemély. A Fővárosi Nagycirkuszban talán tízévesen jártam utoljára, de nem hiszem, hogy bármi is változott: a nézőtéren megcsap az oroszlánszag, és ugyanolyanok a narancsrózsaszínre fakult székek és a piros plüss könyöklő, amelyet egyenköpenyes nénik óvnak a söröspohártól. Igaz, akkor az oroszlánszaghoz valódi oroszlánok is voltak, ami vizuálisan izgalmas, de akusztikailag nem valódi kihívás.
Egy koncert ezzel szemben az kéne hogy legyen, így nem világos, mi vitte rá a szervezőket, hogy ezt a helyszínt válasszák: a hangzás táskarádiós, a fejünk felett zörgő - és látvány szempotjából amúgy is teljesen felesleges - füstgép pedig belehörög a csendesebb pillanatokba. Ez azonban a közönség lelkesedését elnézve személyes problémának tűnik: teltház van, mikor az ötvenes évek filmhíradóinak narrátorát idéző konferanszié, pontosan félórával a meghirdetett kezdési időpont után sztentori hangon bejelenti végre, hogy íme, Lajkó Félix, aki először citerán fog játszani nekünk.
És Lajkó belekezd, és igen, ez egy igen erős kezdés, köszi, Félix, ezért jöttem. Mert amit játszik, az egészen lélegzetelállító. Népzenei elemek szinte már csak nyomokban kimutathatóak benne, de érezhetően megtették a magukét mindazok a különféle zenei hatások és stílusok, amikkel pályája során eddig találkozott. Ez az ő saját kortárs népzenéje, és ha ez a jelenlegi Lajkó Félix, akkor én ezt szeretni fogom, gondolom, de persze a dolgok sose alakulnak olyan simán, mint ahogy eltervezzük.
Mert ezután csatlakoznak hozzá zenésztársai, Lajkó pedig felveszi a hegedűt, játszani kezd, és minden olyan lesz, mint régen. Vagyis mégse teljesen: mert most azonnal belecsap a közepébe, a második számot már olyan kifutással játssza, mintha ráadás lenne egy katartikus koncert legvégén, és aztán végig tartja is ezt a lendületet. Bár ott a neve után az "és zenekara" kitétel, valójában one man show-t csinál: két zenésztársa - vélhetően a legújabb, 7 című lemezén is közreműködő Kurina "Vörös" Ferenc bőgős és Brasnyó Antal brácsás - csak kontrának vannak mellette. Rá figyelnek, a keze alá dolgoznak, de Lajkó személyes extázisát folyamatosan tiszteletben tartva maradnak a háttérben.
Ő pedig virtuóz, hogyne, amilyen volt: szenvedélyes és végletes, finom csipkehangok után jönnek a nagy, drámai felpörgések a barokkosan kanyargó díszítésekkel. De nincsenek már a lassú merengők, csak a heves sodrás, ami nem enged pihenőt, és lassan azt veszem észre, hogy unatkozni kezdek. Talán mert ha túl sok az akció és gyakori a katarzis, az egy idő után fásulttá tesz: a világmegmentős mozifilmekben is csak egyszer mentik meg a világot, de háromnál legalábbis nem többször. A közönségnek viszont ez jön be: minőségi péntek esti latin szappanopera, sok-sok érzelem, lelkesedés, a számok végén azonnali tapsvihar.
Közel egy órát játszanak, majd egy gyors helycserével elárasztja a színpadot Boban Markovics népes zenekara, akiket már nem így hívnak, hanem Boban és Marko Markovics és zenekarának. Marko ugyanis Boban fia, aki pár napja töltötte be a tizennyolcat, és ettől kezdve már közösen vezetik a zenekart - tudjuk meg a konferansziétól, aki cirkuszos hanghordozással jelenti be őket. A Markovics családi vállalkozás pedig hangos és lehengerlő, és el kell ismernem, jót tett nekik az a pár év, mióta nem hallottam őket. Mert egy rezesbanda már akkor is hatásos lehet, ha képesek feszesen és pontosan együtt játszani, Markovicsék viszont most már nem a könnyebb végéről fogják meg a dolgot. Sokszínűbbek, mint régen: mára már behatárolhatatlan, honnan és miket építettek be a zenéjükbe, de előadásukban a Balkán Latin-Amerikáig ér, és izgalmasabb, mint valaha.
Boban vidáman dirigál, tánclépésekkel irányít - egyszemélyes karneváli hangulatfelelős -, és szemmel láthatóan büszke a fiára. Van is miért: kiderül, amikor előtérbe tolja, rábízza a szólókat, hogy a fiatal Markovics felnőtt a feladathoz, és simán le is játssza a papát, ha úgy adódik. A Macskajaj-főcímzenén a negyedik számban túlesnek, de a régi repertoárból csak elvétve fedezni fel dalokat, és ezt nem is bánom, mert jók voltak, de már a könyökömön jöttek ki. Kezdem megsajnálni Lajkót: a rezesbanda a jelek szerint akaratlanul bár, de simán ellopja a show-t.
A koncert végén azonban Lajkóék is kapnak lehetőséget az egyenlítésre: visszatérnek, és Markovicsékkal közösen játsszák az utolsó jó háromnegyed órát. Lajkónak jót tesz, hogy alkalmazkodnia kell, és nem a saját belvilágával van elfoglalva, így korrekt, vidám örömzene lesz a dologból. Markovicsék ügyes haknibandából profikká nőtték ki magukat, Lajkó is megemberesedett, levetette primadonnás allűrjeit és csodagyerekből profi zenésszé vált, még ha nekem azért hiányzik is a Szerenád meghitt szelídsége, vagy az El Cavillo fokozatosan építkező szenvedélye. De azért majdnem összejött a végére egy döntetlen.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
