Paul Anka feltámadt és Nirvanát énekel

2005.10.07. 15:25
Lemezajánlónkban két eltűnt, de megkerült legenda, és egy magyar versenyző. Paul Anka és a Madness meglepetésszerűen feldolgozáslemezzel jelentkeztek, Erik Sumo pedig elkészítette az idei év eddigi legizgalmasabb magyar albumát.

Paul Anka: Rock Swings

#alt#

A közelmúlt hőse egyértelműen a Las Vegas valamelyik bugyrából előkeveredett Paul Anka, aki nemcsak azzal lepte meg egykori rajongóit, hogy még él, sőt dolgozik, hanem egy egészen kiváló új albummal is, amin egykori MTV-slágereket énekel szvingesítve. És amilyen bizarrul hangzik, hogy egy hatvanas évekbeli tinisztár a Smells Like Teen Spirit szvingváltozatát énekli, pont annyira jó is. A New Morty Show egyébként már csinált ilyet, a White Wedding-et és az Enter Sandman-t dolgozták át szvingbe, de azok - bár a Billy Idol-feldolgozást néha be szoktam lökni a lejátszóba - nem sikerültek ennyire jól. A Paul Anka-lemez ismeretében most úgy gondolom, hogy azért nem, mert túlságosan is ragaszkodnak az eredetihez, és a rock meg a szving nem annyira közeli műfajok, hogy nagyobb változtatások nélkül portolni lehessen az egyiket a másikba. Anka lemezén viszont kiderül, hogy ezek a számok simán kibírják, ha ízekre szedik, és aztán újra összerakják őket, csak a szöveget, nagyjából az akkordmenetet, és egy-két jellemző dallamfoszlányt megtartva, majd az egészet szvingzenekarra hangszerelik, akár átalakított énekdallammal és teljesen új szólókkal. Attól az még Smells Like Teen Spirit meg Black Hole Sun. És ami a lényeg, hogy ezek a dalok magukban, szvingszámként is megállják a helyüket, ha valaki akkoriban egy barlangban élt, és nem ismeri az eredetiket, akkor is működnek. A tipp a már említett Nirvana- és Soundgarden-cover, illetve az Oasis-féle Wonderwall és a Pet Shop Boys It's a Sin-jének sinatrásítása.

Erik Sumo: My Rocky Mountain

#alt#

Erik Sumo, azaz Tövisházi Ambrus ma az egyik legizgalmasabb magyar popzenész, mely státusz teljesen biztosan azzal jár, hogy előbb lesz sztár Németországban, mint itthon. Ambrust eddig leginkább az Amorf Ördögök énekes-zeneszerző-billentyűseként lehet ismerni, de van rá egy húszasunk, hogy saját projektje is hamarosan elismerő kritikákat fog fialni, mint amilyen például ez is. A Sumo-alterego a kezdetektől német kiadónál van, és kint írt már róla a Spiegel is, illetve felkerült egy száma a német Musikexpress zenei mellékletére. A lelkesedés teljességgel érthető: Sumo első lemeze végre olyan, ami miatt érdemes lehet még hallgatni ezt a downtempónak (Sumo "dunatempónak" hívja) nevezett izét. Annyi mindent hívnak barkácspopnak, de ez tényleg az, amennyiben Sumo nem használ samplereket, ehelyett minden hangot ő és zenésztársai vettek föl, gyakran nem is hangszerekkel, hanem különböző tárgyakkal (radiátor, parafadugókkal teli konzerves üveg). A lemez főszereplője pedig egy régi, NDK-gyártású bendzsó, ami a felvételek alatt háromhúrosról egyhúrosra amortizálódott. A lemezen kilenc saját szám és három feldolgozás szepel: a Kispál és a Borz Csillag és fecske című száma (az eredetileg instrumentális számban Kiss Erzsi énekel), illetve az 1970-es Taxi című olasz táncdal és a Summertime című Gershwin-klasszikus Sumo-verzója Fábián Juli énekével. A sajtóanyag szerint az album leginkább egy képzeletbeli balkáni westernfilm ("eastern") kísérőzenéje lehetne, és ezt azért idézzük, mert ebben az esetben a konceptet sikerült úgy megvalósítani, hogy a hallgató minimális erőfeszítéssel a filmet is képes elképzelni (különös darab lehet, tegyük hozzá).

Madness: The Dangermen Sessions Vol.1

#alt#

Egy ideje már lehetett róla hallani, hogy a Madness új lemezt csinál, és ilyenkor az ember egyszerre kezd reménykedni és lesz valami kellemetlen érzése, mert ugye ez a zenekar negyed százada volt a csúcson, és majdnem húsz év óta csak pár félzenekaros, erőtlen összeállással meg '92 után néhány, egyébként sikeres koncerttel hallatott magáról. Hat évvel ezelőtti jubiláló lemezük is különösebb visszhang nélkül maradt, attól eltekintve, hogy a Vodafone az egyik számot felhasználta egy reklámjában. Én mondjuk személy szerint nagyon szeretem a Wonderful-t, ugyan szinte semmi köze nincs már a skához, de a Madness eredetileg sem volt az a konzervatív skazenekar, aminek például az alapján gondolnánk, hogy milyen mértékben határozták meg, sőt határozzák meg a mai napig a szubkultúra öltözködését. Erre most kiadnak egy már-már tradicionális feldolgozáslemezt, olyan alapszámokkal, mint Lord Tanamo Shame & Scandal-ja, Max Romeótól az I Chase The Devil vagy Desmond Dekkertől az Israelites. Sőt egy Bob Marley is van rajta, a So Much Trouble In The World. Csak a Diana Ross- és a Kinks-feldolgozás nem illik a sorba, de ezzel nyilván a modok előtt hajtják meg golfsapkás fejüket, és jól teszik. A lemez ötletét egyébként a londoni Camdenben tartott baráti koncertek adták, aztán kanyarítottak az egész köré egy elképzelt hatvanas évekbeli skazenekart, ez a Dangermen. Első hallgatásra nem tudtam, hogy tetszik-e a lemez, mert valahogy éppen az a hangzás hiányzik belőle szinte teljesen, ami a Madness védjegye volt, meg az egésznek van valami halvány nosztalgiaszaga is. Aztán tizenötödik hallgatásra rájöttem, hogy tetszik (ha már ennyiszer meghallgattam), nosztalgiával együtt, sőt részben azért. Ez a lemez egy zenekar már-már megható tiszteletadása azok felé, akiket zenei felmenőinek tart, elegáns profizmussal, brit akcentussal, és ami a legfontosabb: örömmel.