Mária
-6 °C
-2 °C

Sima rockzenekar

2003.04.17. 08:25
Kapcsolódó cikkek (1)
A Kispál és a Borznak új albuma van soron: Turisták bárhol. De nemcsak ebből az alkalomból kerestük fel kelet-magyarországi turnéja során, hiszen az elmúlt hónapokban átesett egy újabb doboscserén, majd 7 - azaz hét - koncertlemezen.

Magyar Narancs: Példátlan vállalkozással fonódott öszsze tizenöt éves fennállásotok turnéja: nemcsak felvettétek a koncerteket, de aki a helyszínen megrendelte, megkaparinthatta CD-n. Tapasztalat, végeredmény?

Lovasi András: Erről a kezdeményezésről tudtuk, hogy csak úgy működhet, ha mindenki megfeszül; és mivel az utómunkálatok és a kiadás terén nem feszült meg mindenki igazán, keletkezett egy hónapos csúszás. De végül is hét lemezről van szó, amit január második felére kézhez kapott mindenki, így büszkék vagyunk arra, hogy sikerült egy ilyen - számunkra - grandiózus vállalkozást kivitelezni.

MN: Példányszámban mit jelent?

LA: Körülbelül kétezer lemezt rendeltek, hét koncertre elosztva, a legtöbbet, hét-nyolcszázat természetesen a pestin. Általában a nézőszám húsz százaléka fizetett be rá.

MN: Alkalmanként pár száz lemez - ennek elég bukós hangulata van.

LA: Úgy egyeztünk meg a kiadóval, hogy nem keresünk rajta sem mi, sem ők. Így is fel kellett emelnünk az ezerötszázra tervezett árat kétezerötszázra, mert kiderült, hogy nem igényelhetjük vissza az áfát, és a postázással kapcsolatos munkálatokkal sem számoltunk. De ezt a pénzt előre beszedtük, és csak annyi lemezt gyártottunk, amennyire előfizettek, így anyagi kockázat nem volt.

MN: Lelkileg hogyan keveredtetek ki a turnéból? Előtte átestetek egy kis válságon - benned még az is megfordult, hogy abbahagyod...

LA: Nem az volt, hogy abbahagyom; és nem is válság, inkább csak langyos víz. Úgy kezdtünk új számokat írni, hogy hiányzott a láz, a tűz, és ugyanazok a jelenségek kattantak be a próbákon, amik korábban a Velőrózsákhoz (a 2000-es album címe ez - a szerk.) vezettek. Én meg azt nem akartam. Hiányzott az a kölcsönhatás, ami egy zenekar lényege: hogy nem kell sokat beszélnünk a dolgokról, mégis egy irányba tartunk. És ez idővel önbizalomvesztéssel járt, hiszen ha nem hiszel abban, amit csinálsz, akkor a koncerteken sincs, ami lejöjjön. Tavaly tavasszal volt pár ilyen eset, amikor nem történt meg az a minimum, aminek meg kell történnie egy fellépésen: hogy többen szeretik a végén, mint az elején. És akkor én azt gondoltam, itt a vége. Leültünk, és elmondtam, hogy szerintem a Csülökkel van a legnagyobb probléma a zenekarban, ő illik legkevésbé a mozaikba, és én ezt így nem akarom tovább csinálni, mert kezd olyanná válni, mintha ügyes zenészek túlélőgyakorlata lenne. Van egy évünk, annyit simán kibírok, azalatt mindenki kitalálhatja, hogy mit csinál. De ha így marad, én inkább kiszállok a zenekarból.

MN: Nekem ez furcsán hangzik, lévén a Kispál-hangzást - akár egy koncerten, akár egy lemezen - mégiscsak te és a Kispál határozzátok meg.

LA: Ez egyáltalán nem így van. Mi annyiban határozzuk meg, ahogyan énekelek, vagy ahogyan a Kispál gitározik, de ezek legjobb esetben is csak a felismerhető jegyeink. Van egy angol mondás, miszerint ha változtatni akarsz a zenéden, cserélj dobost. Amíg hiányzik a dob egy zenei ötlet mögül, addig nincs szám - a szöveg lüktetése a dob lüktetésétől függ. Hogy milyen a ritmus, a beat.

MN: Egy ilyen esetben, amikor az András inkább abbahagyná, te mit tudsz lépni?

Kispál András: Én nem érzékeltem olyan mélyen ezt a gondot, bár arról tudtam, hogy van köztük valami zenei feszültség. Én olyan alkat vagyok, hogy könnyebben alkalmazkodom; amikor a Csülök a zenekarba került, inkább gyorsabban játszottam minden számot. Szóval nekem nem volt a Csülökkel különösebb problémám, de amikor azt láttam, hogy a zenekarban mindenki ugyanarra hajlik, akkor én is azt mondtam, hogy változtassunk, mert nincs más lehetőség. Amúgy elég konzervatív ember vagyok, egy roadtól sem szívesen válok meg; és nem is látok rá annyira a történetre, így rá vagyok kényszerülve arra, hogy elfogadjam az András véleményét.

LA: A Kispál ´95 körül volt a legsúlyosabb válságban, amikor valóban felmerült, hogy feloszlunk, és azután sem szűnt meg egy csomó kételye, miután a Csülök és a Dióssy beszállt. Nekem sem, mert kicsit eddásnak tűntek a vokáljaink, és nem nagyon tudtuk, hogyan kell öten játszani. Öten már nem lehet annyit tekerni, mint trióban, ráadásul a Csülök sokkal képzettebb volt, mint a Bräutigam (gyengébbek kedvéért: a korábbi dobos - a szerk.), és az összes pittyet, amit hallott, lejelezte a dobon. A Dióssy is nyomult, mint állat, így aztán olyan tömény hangzás keletkezett, amiben a Kispál nehezen találta a helyét, mert ahhoz szokott, hogy amikor gitározik, akkor az hallatszik.

MN: Anélkül, hogy szegény Csülökre hegyeznénk ki ezt a beszélgetést: az nem merült fel, hogy változtasson a stílusán?

LA: Dehogynem, folyamatosan felmerült. ´ sokféleképpen tud dobolni, de épp az volt a gond, hogy végül mégis egyféleképpen dobolt. Én afelé szerettem volna terelni a zenekart, hogy a hangzása kevésbé legyen cizellált, elég ütni a kettő-négyet, ahogy jólesik. A Csülök meg, mintha megerőszakoltam volna, ezt egyáltalán nem bírta. Egy ideig baromi jó volt, hogy valaki az összes ötletünket le tudja játszani, de mire a Velőrózsákhoz értünk, kiderült, hogy nem kell mindent megvalósítani. Akkor annak az lett a vége, hogy belementem: mindenki belerakhatja a magáét... És majdnem lett belőle egy rockopera vagy egy Omega. Akkor még azt gondoltam, hogy kompromisszumot kell kötni: ez egy olyan csapat, amelyben mindenki megtalálhatja a számítását.

MN: Mit kezdenétek, ha megszűnne a zenekar?

LA: Én csinálnék egy másikat.

MN: Van valami, ami izgat a zenén túl?

LA: Azt toljuk odébb. Médiagenyának hívtak már egyszer-kétszer, de nem vitt rá a lélek. Persze az ember alighanem az ismertségéből próbálna tőkét kovácsolni; hogy eladható még valamilyen szinten.

A zenekarral is mindig akkor csináltunk valamit, ha úgy hozta a szükség. Ha volt rá hely, pénz, igény. Nekem van egy-két ötletem, de megvárom, amíg szólnak, hogy kéne valamit csinálni, aztán majd úgy teszek, mintha akkor találtam volna ki. Ezek ilyen kiinduló szituációk... lehet belőlük dalt vagy színdarabot faragni, klipet forgatni... Például valaki elveszti a faszát a fűben és a hangyák megtalálják.

KA: Állatos pornó...

Én férfifodrászszalont fogok nyitni. Már most megtekinthetők rajtam a jövő modelljei. Úgy érzem, a divatot nem követni kell, ideje, hogy az kövessen engem. Azért a Lecsó (Leskovics Gábor, PUF-os vendégművész - a szerk.) nehéz eset lesz a jelenlegi modellemben...

LA: Ja. Alternatív parókaképzés.

MN: Már csak napok kérdése, hogy megjelenjen az új lemezetek. Egyszeri meghallgatására volt csak alkalmam, s akkor úgy tűnt, mintha a könnyedebb s az elborultabb számait is hallottam volna már egy-egy lemezeteken.

LA: Lehet, hogy a nulláról indultunk újra, nem tudom. Mostanában ilyen zenéket hallgatok; szerintem a popzene most ilyen. Mint a Coldplay - jól megcsinált, négyakkordos popszámok. Nem tudom.

MN: Én sem. De mondom, mintha inkább a korai Kispál-lemezekből merítettetek volna ihletet. Vagy mintha arra törekedtetek volna, hogy megvalósítsátok, amit eddig nem sikerült.

LA: Lehet. A Michael inkább a Bräutigamra hajazó dobos - csak energikusabb és vadabb -, így nyilván nem volt véletlen, hogy őt választottuk. Nekem az volt az elképzelésem, hogy a Kispál és a Borz legyen egy sima beat- vagy rockzenekar. Ez a lemez nincs nagyon megírva. Három évig gyűltek az ötletek, volt harminc-negyven, kiválasztottunk hatot, aztán ahogy improvizálgattunk, még hozzájött hat. Kisebb blokkokban vettük fel, egy fél év alatt, ha összeállt három-négy szám, bementünk a stúdióba, ahol egyszerre játszott a gitár-basszus-dob.

MN: Michaelt hol szedtétek össze?

LA: Egy Fabulon nevű indie-rock zenekarban látta a Dióssy és a Lecsó. Egy norvég, egy angol és egy amerikai srác volt még benne, itt élnek.

MN: Mezőtúrról jöttök, most Szolnokon vagyunk, holnap Csongrádon játszotok. Ezeket a kisvárosokat, gondolom, milliószor megjártátok, jobbára rizikós a technika, és lehetetlen valamit is szakítani a bevételből. Komolyan: tizenöt év múltán mi szippantható ki az ilyen koncertezésből?

LA: Most abban bízunk, hogy a zenekarban rejlő energia Karakószörcsögön is lejön. Míg régen egy "megmondó" zenekarnak számítottunk, most inkább csak egy sima rockzenekar vagyunk, amelyik igyekszik olyan erővel játszani, ahogy a világ jobbik felén szokás.

MN: Arra utalsz, hogy manapság egy rockzenekar körül nincs olyan kultikus fíling, mint valamikor?

LA: Éppen az a furcsa, hogy minket sokan most is kultikusnak tartanak. A hosszú idő miatt, vagy "lassú víz partot mos" alapon a legtöbb ember fejében mi vagyunk "a"... Talán éppen ez elől menekülünk. Sokszor olyan szerepet tulajdonítanak nekem szövegíróként, vagy olykor az egész zenekarnak, ami egyszerűen méltatlan. Jobb híján vagyunk mi ebben a szituációban. Holott csak egy becsületes rockzenekar vagyunk.

Ha egy koncerten jól hallom magam, akkor élvezem az éneklést, a koncertezést. Mezőtúron borzalmas hangtechnikán játszottunk, már az első számnál éreztem, hogy le kéne jönnöm. Öt évvel ezelőtt le is jövök. Most végigcsináltuk. De nagyon rosszulesett.

MN: Ha meg lehetne élni pusztán a lemezekből, akkor is csinálnátok?

LA: Én biztos.

KA: Persze, ez már az életünkhöz tartozik. S a társaság is annyira összenőtt. A január általában üres, de két hét elteltével csörögnek a telefonok, hogy mikor megyünk már. Annak a nyolc-tíz embernek, aki együtt mozog, már alig van egy-két haverja otthon, kiesett az otthoni életből, mint amikor katona az ember. Itt pedig megnyílik egy másik közeg. Nem arról van szó, hogy nem akarsz otthon lenni. Olyan ez inkább, mint a kábítószer. Tudom, mik lesznek a problémák, mégis...

Egy nagyon rossz koncertet csak úgy lehet túlélni, ha azt mondod, hogy majd a következő. De még ennél is egyszerűbb a helyzet. Olyan nincs, hogy mindenki jó passzban van; az a lényeg, hogy mindig legyen valaki, aki átrántja a többieket a mélyponton. Amíg van ilyen, addig működik a dolog, visszatér a jókedv; akkor van csak pánik, ha mindenki megroggyan.

MN: Jut eszembe, alighanem erősíti a "megmondós" státust a Jancsó vagy most a Gothár filmjeiben való megjelenésetek. Mégis csak olyasmiket szokás olvasni, hogy korunk emblematikus dalnokaiként tűntök fel.

LA: Ez abból adódhat, hogy a hazai kultúrhierarchiában magasabb szinten áll a film, mint a popzene. Ott ilyen a közbeszéd - ami ott megjelenik, az biztos nagy művészet.

Azok a filmes számok általában megvoltak már, Grunwalsky és Jancsó úgy választotta ki, amire szüksége volt (a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten, az Anyád, a szúnyogok, az Utolsó vacsora az Arabs Szürkénél és a Kelj fel, komám, ne aludjál című filmekhez). A Gothár-filmhez (ez pedig a Magyar szépség - a szerk.) készült dal annyiban különbözött, hogy lecsupaszítottabb hangszerelést kapott. De volt, hogy Jancsó is felvetetett egy dalt egy szál gitárral - mint mondta, a filmben csak egyszer hallják az emberek, és fontos, hogy azonnal leugorjon a szöveg. Lehet, hogy a Gothár is ebből a megfontolásból... Az egy jó dal, ami a film végére került, meg jó helyen is van; az mindig szerencsés, ha valaki meggyilkolja magát. Ahhoz könnyű egy dalt odabiggyeszteni.

Marton László Távolodó