Észak-fok, liverpooli érzelmek és egy rikácsoló német

Udo Dirkschneider irányít. Az ember, aki már a harmadik-negyedik szám környékén meg tudja énekeltetni a közönséget, és aki miatt még másnap is lehetetlen beszélgetni Huszti fotós kollégával, mert annyira sípol a füle. De erről később, haladjunk a biztonságos időrendi sorrendben.

Metálmánia

Igazi metálünnep helyszíne volt csütörtök délután és este a sokat látott Petőfi Csarnok: másodszor rendezték meg Magyarországon is a MetalMania Fesztivált, a kemény fémzene egyik legnagyobb seregszemléjét Magyarországon, a hétezres belépő ellenére jócskán meg is telt a hely olyanokkal, akiknek gyorsabban dobog a szíve egy-egy keményebb riff hallatán (kérem, figyeljék meg, hogy elegánsan kerüljük a metálszív kifejezést!). Előtte némi szégyenkezés közepette beszereztünk egy 632 forintos füldugót, melynek később még igen jó hasznát fogjuk látni.

A legjobban várt zenekar talán a svéd Therion volt, legalábbis a pólók eloszlásából erre következtetünk, na ők elég komoly koncepcióval rendelkeznek: van három gitáros, akik gitároznak a színpad elején, a háttér sötétjében pedig konkrét operaénekesek operaénekelnek. Szóval velük nyer igazi értelmet az operametál kifejezés, persze ez nem jelenti azt, hogy bármit is tudnánk kezdeni a dologgal, pláne hogy a metálban mindig is zavart ez a fajta pátosz, az íves szólók, Észak-fok, tenger felé fordított arccal nézni a szélbe, meg hogy "Lépj a Rúna ösvényére / Igyál Urd forrásából / Ízleld Iduna gyümölcsét / fejtsd meg Észak jeleit". Na, tessék, megint ez az Észak.

A fesztivál igazi csúcspontja viszont, legalábbis számunkra a liverpooli Anathema, szinte hihetetlen, hogy egy ilyen zenekar megáll a metálközönség előtt, merthogy annak ellenére, hogy a doomból indultak, mostanra már valami egészen progresszív, finom, laza szövésű rockot játszanak, darkos beütéssel, szép vokálokkal, és csak néha bedurrantott torzítókkal. (Az egész hangulatában a Muse-ra emlékeztet, bár a szakértők nyilván közlik majd, hogy ez hülyeség, de azért ideírjuk, hogy a kevésbé járatos olvasók is tudják hova tenni.) A zenekar egyébként simán futna a szubkultúrán kívül is, az, hogy továbbra is metálfesztiválokon játszanak, nyilván csak az alapító Cavanagh-fivérek preferenciáinak köszönhető. A magyar közönség megrendülve hallgatja őket, és azóta már mi is.

Bemozdul a hajó

Pár napos dobhártya-pihentetés után a vasárnap este már az A38-on talál bennünket, ahol Udo Dirkschneider metállegenda, egykori Accept-énekes celebrál újabb metálünnepet UDO nevű zenekarával (és akkor arról már nem is beszélünk, hogy egy héttel mindezek előtt az egykori Sepultura-frontember Max Cavalera új zenekarának, a Soulfly-nak a koncertjén pusztítottuk hallósejtjeinket (képek itt, nem a hallósejtekről, hanem a koncertről), annak a komoly lehetőségnek az árnyékában, hogy egy erőteljesen meglendített rasztatincs kiveri a szemünket. Erről csak annyit, hogy Cavalera továbbra is Cavalera, nem kell aggódni. Na, mégiscsak beszéltünk róla.)

Jófej módon Udóék a koncert előtt AC/DC-vel, Motörheaddel és hasonlókkal melegítenek, majd szó szerint lerántják a leplet a színpadról, hátul kétoldalt hatalmas (gyanús, hogy mű-) hangfalak, tetejükön fényszórók, már tényleg csak az hiányzik, hogy a háttérbe betoljanak egy tankot, büszkén meredező löveggel. Udo maga úgy fest, mint egy jószándékú, ámde börtönviselt egykori víz-és gázszerelő, mondjuk a Rex felügyelőből, aki egy dekoratív özvegyasszonynak csapja a szelet, nem teljesen figyelmen kívül hagyva az udvarlás eredményeképpen remélhetőleg előálló anyagi hasznot sem.

Az UDO olyan hangerővel indít, rögtön az új lemezük címadó számával, a Mission No. X-nel, hogy lelki szemeink előtt kissé kifelé hajlanak a sóderszállító hajó fém oldalfalai, és rezegve lazulnak a szegecsek (ekkor lopva körbepislantunk, behelyezzük a füldugót, majd fellélegzünk). A klasszikus A38-as koncertminőség-indikátor, azaz hogy bemozdul-e a hajó, pozitívan jelez. Udo eltéveszthetlen bicepszpózban hajol a mikrofonra, mozgása bájosan darabos, a közönség minden számot üvölt, már a harmadiknál énekeltetni lehet őket. Ilyenek az igazi rajongók.

Rikácsoló őskövület

A produkcióból persze néhol előtüremkednek a germán népléleknek azok a mélyrétegei, melyek számunkra a leginkább megközelíthetetlenek (bár sokunknak éppoly vonzóak, mint egy tál Bratwurst mit Sauerkraut), és legtisztábban Oktoberfest, Opel Manta és Guldenburgok öröksége formájában manifesztálódnak, de enélkül nem is lenne igazi a dolog. A lényeg meg úgyis az, hogy az UDO pont azt a harminc éve ugyanolyan heavyt nyomja, ami simán megáll a bemelegítéskor nyomott nagyságok mellett. Vannak olyan zenekarok, akiket hallgatva nem is értjük, hogy miért kéne a metálon újítani. Persze ebben az etalon a Motörhead, de a szórványos gitárvirtuózkodást leszámítva a szegecselt terepszínű zubbonyban rikácsoló német őskövület és azonos nevű zenekara is ilyennek tűnik.

További, fémzenében gazdag napokat kívánva búcsúzunk, mi magunk meg torzítót legközelebb április elsején akarunk hallani, a hardcore és a streetrock hazai nagyjainak, az AMD-nek és a Böilernek a koncertjén a Süss Fel Napban.