Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!Szóval ez volt az a koncert, amit semmiképpen nem lehetett kihagyni, most járt ugyanis először Magyarországon Steven Patrick Morrissey, a Smiths egykori frontembere, rajongói által vallásos áhítattal tisztelt ikon, hiába van meccs, muszáj ott lenni. (Így utólag, a végeredmény ismeretében persze jobb is, úgyis csak idegrohamot kaptam volna.) Nem akarom túldramatizálni, de ő a könnyűzene ma élő legnagyobb alakjainak egyike, hatalmas hatású dalszerző, akinek életművéből zenekarok tömege táplálkozott/táplálkozik, ésatöbbi.
Nem tagadom, hogy némi szkepticizmussal mentem a Pecsába, a feltétel nélküli rajongás megnyilvánulásai kihozzák belőlem a cinikust, bár valahol tisztelem a dologban a transzcendenciát, önmagunk meghaladását, ilyesmit, de hát erre mégsem egy kétes alakot választ egy józan ember. Nos, ez a gondolatmenet hamar okafogyottá vált, ugyanis Morrissey-nek élőben is olyan karizmája van, hogy én is óvatosan léptem egyet oldalra, a rajongók közé. (Bár nekik egy része meg csalódottan ácsorgott közben, keretes írásunkban érzékletes beszámoló olvasható egy Morrissey mai munkásságát unottan elutasító régi hívőtől.)
Valamiért arra számítottam, hogy a meccs ellenére tömve lesz a Pecsa, de még jószándékkal is csak félig van tele a szabadtér, az is szellősen, az azért biztos, hogy az ország összes Morrissey-imitátora megjelent. Szomorúan konstatálom a dolgot, mármint a kevés fizetővendéget, így valószínű, hogy egyúttal ez volt az utolsó Morrisey-koncert itthon, hacsak a Szigetre nem hozzák el valamikor. De Morrissey profi előadó, a vártnál nyilván gyérebb érdeklődés ellenére is tisztességes koncertet ad, úriemberhez méltóan pontosan kezd (a meccset nyilván veszik neki videóra), és nem bízza a véletlenre: a legtöbb, Magyarországra először tévedt előadóhoz hasonlóan nem kísérletezik. Az új számokon kívül (lemezbemutató turnéról van szó tudniillik) csak pár nagyobb sláger kerül elő, először is a How Soon Is Now? a Smithstől.
1. How Soon Is Now?
2. First Of The Gang To Die
3. The Youngest Was The Most Loved
4. In The Future When All's Well
5. Ganglord
6. Girlfriend In A Coma
7. Let Me Kiss You
8. I'll Never Be Anybody's Hero Now
9. You Have Killed Me
10. Life Is A Pigsty
11. I Will See You In Far Off Places
12. To Me You Are A Work Of Art
13. My Life Is An Endless Succession Of People Saying Goodbye
14. I Just Want To See The Boy Happy
15. Irish Blood, English Heart
16. Human Being (New York Dolls)
17. Panic
+1. Last Night I Dreamt That Somebody Loved Me
Régi Smiths-számot, ha jól számoltuk, összesen csak négyet játszanak, a koncert nagyját az új lemez, a Ringleader Of The Tormentors anyaga teszi ki, játszik párat a nagy visszatérő lemezről, a tavalyelőtti You Are The Quarryről, emellett három újabb b-oldalas számot kapunk, köztük egy New York Dolls-feldolgozást, akiket egyszerűen csak úgy aposztrofál, mint a "legnagyobb zenekar, ami valaha létezett".
Kicsit sajnálom, hogy a hatalmas Morrissey-neont nem állították föl a színpad hátterében, pedig az az egyik kedvenc látványelemünk, egyúttal az előadóművész nárcizmusának egyik legbájosabb megnyilvánulása, helyette egy óriás méretű ifjú Oscar Wilde néz talányosan a közönségre. Steven Patrick, bár nyilván nem ez turnéjának legfontosabb állomása, nem spórol az ingekkel: a koncert közepe táján levesz, a végén pedig letép magáról egy-egy inget (bordó és rózsaszín, for the record), és a közönségbe hajítja. Állítólag cafatokra tépték őket.
Úriemberhez méltón, ahogy pontosan kilenckor kezdett, fél tizenegykor pontosan is végez, egyetlen visszafogott ráadásszámmal (koncert után a zenészek bedobálják a számlistáikat, egyiket sikerül megnéznünk, eredetileg is csak egy ráadás volt bekalkulálva). Részemről egy hatalmas pipa: láttam Morrissey-t élőben, de ismerjék meg egy valódi rajongó - kevésbé lelkes - véleményét is:
A rajongóval általában az történik normális országokban, hogy akkor megy el a bálványozott csillag koncertjére, amikor az valóban bálványozott csillag. Ebben a jelentéktelen kis porfészekben azonban még véletlenül se akkor tűntek fel az ember kedvencei, amikor szerette őket. A Popkulturális Ikon menedzsmentje most azonban így szólhatott: Moz, most már menjünk el Budapestre, hiszen öreg vagy és pohos, izzadsz, mint a ló, és olyan mozdulattal törlöd meg a szádat, mint egy nyírségi kubikus a Halászbástya építésekor. Jó, mondta a Mozba épített beszédszimulátor.
A rajongó ráadásul képtelen volt meghallgatni a Popkulturális Ikon legújabb sorlemezét (ezt a szót ki találta ki?), a Ringleader of the Tormentors-t, helyesebben próbálta, de a hatodik számnál konstatálnia kellett, hogy már rég nem figyel. A rajongó tudta, hogy ebből baj lesz, és fel kellene készülnie, de az istennek se vitte rá a lélek – aztán állt hülyén, amikor kíméletlenül sorjáztak egymás után a generálszósszal leöntött, az évek múlásával egyre narcisztikusabb és hervasztóbb balladák. Moz nem szarakodik azzal, hogy kielégítse a régi rajongók arisztokratikus igényeit, és Smiths-számokat játsszon tömegével; kötelességszerűen lenyomta ugyan – a koncertet indító, a zenekar első nagy slágereként jegyzett How Soon Is Now után – a Girlfriend In A Comát, a Panic-et, majd ráadásként a Last Night I Dreamt That Somebody Loves Me felét (gyalázat: egy darab ráadás, tán nem is emlékszem ilyenre), és ennyi. Ráadásul a szólókarrier első öt lemezéről egyetlen dal sem került a repertoárba. Moz pedig dekoncentrált és fásult, mint egy vámhivatali tisztviselő, de legalább viccesen pörgeti a mikrofont, és percenként lekezel valakivel a közönségből.
A koncert csúcspontja – veszi tudomásul a rajongó szomorúan – a New York Dolls-átirat, mely zenekar fanklubjának, mint ismert, a fiatal Moz vezetője volt. A Popkulturális Ikon, a valaha remegve tisztelt bálvány egyébként meg egy sötét bunkó, a Hungary-hungry szójáték kifejezetten kínos, és az sem esik jól, hogy már a koncert közepén fontosnak gondolja megjegyezni, hogy másnap Zágrábba megy, amiről nyilván azt gondolja, hogy obskúrus és értelmetlen hely, csakúgy, mint ez itt. Mégiscsak láttuk Mozt, dünnyögik körülöttem csalódott arcok minden meggyőződés nélkül, én meg azt mondom, egyszer és mindenkorra legyen vége a terméketlen múltba révedezésnek: éljen a New Pornographers és a Fiery Furnaces. How soon is now? 15 years later. És hogy az elején húsz percig borsódzott a hátam? A végén meg bementem középre, és villáztam meg kurjongattam? Már elnézést kérek, khm, megesik az ilyen.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
