Mária
-6 °C
-2 °C

Rasztahaj és garbónyak

2004.07.14. 17:47
Jamaicai skinheadek, dancehall-lányok és tizenéves gengszterek a New York Ska-Jazz Ensemble koncertjén, ahol a kockás öltönyös dzsesszfanatikusok sem fanyalogtak volna.
Vonalzóval és körzővel felhelyezett, a fej tengelyével pontosan negyvenöt fokos szöget bezáró svejcisapkák, kockás kalapok, galléros pólók, feszes fekete farmerek, meg persze hózentrógerek mindenütt, amerre csak a szem ellát. Tizenéves, rudeboyjelmezt viselő skarajongók tapossák egymást a bárpult körül, nem messze tőlem egy skinhead próbálja megértetni egy minden bizonnyal egészségügyi szakközépbe járó lánynak, hogy ő bizony nem azért visel méretes Martens bakancsot, hogy azzal majd különböző etnikai és szexuális kisebbségek veséjébe lépjen, mert hát a bőrfej nem egyenlő a rasszizmussal meg a B-középpel.

Jamaica magyar volt, magyar lesz!

"Bob Marley is skinhead volt, érted?" - próbálkozik a srác, miközben zavarában a nadrágtartóját húzogatja, majd hosszas fejtegetésbe kezd a nyolcvanas évek bőrfejűiről, az antirasszista skinheadekről és a mozgalom sajnálatos jobbra tolódásáról.

A sarokban eközben a Kultiplex törzsvendégének számító biciklisfutárok egy csoportja néhány felessel felszerelkezve védekezik a mindent elárasztó ska életérzés ellen, de az időről időre hangos "yaman!" és "rudeboy!" felkiáltásokat hallató embermassza nemsokára végérvényesen elnyeli őket is.

Tekintse meg képeinket!
Odabent éppen a csonka Pannonia Allstars Ska Orchestra cukkolja a tömeget, a billentyűs és az egyik gitáros távollétében is pont úgy játszanak, ahogy az a Kárpátok ölelte kis vidék legjobb koncertzenekarához illik. Nem mintha a hiányzások érdekelnének bárkit is az önfeledt hózentróger-húzogatás és láblengetés közepette. Egymás lábát tapossák az emberek, elől félmeztelen skinheadek ugrálnak boldogan, hátrébb a dancehall irányából érkező gimnazista lányok gyakorolják a csípőkörzést, a nagyapjuk nadrágjában és kalapjában feszítő tizenéves rudeboyok fülledt közelségében.

A Pannonia fél tizenkettőkor beijeszt egy levonulással, majd némi noszogatás után még eljátszanak egy számot, a ráadás végére a New York Ska-Jazz Ensemble billentyűse is feltéved a színpadra, hogy kimondja élete első teljes magyar mondatát: "Táncolj, Kukimuki!"

New York, New York

Éjfélkor érkezik a sztárzenekar, akik európai koncertkörútjukba az utolsó percben préselték be Budapestet és a talán túl kicsi és sörszagú Kultiplexet.

Már az első taktusokra megmozdul a közönség, néhány bölcsészlány örömében felsikolt, a háromnegyedes rövidnadrág reneszánszát ünneplő szakközepes srácok hc-s felugrásokkal kísérleteznek, pedig ha tudnák, hogy éppen szving- és ragtime-ritmusokra vígadnak, biztos kikérnék maguknak, vagy elpirulnának szégyenükben.

A skazenekarhoz méltóan hosszú és fantáziátlan elnevezésű New York Ska-Jazz Ensemble nem cáfol rá a nevébe zsúfolt műfaji önmeghatározások egyikére sem: precízen, mégis oldottan játsszák a klasszikus skaszámokat, dzsesszes szólókat rögtönöznek, ahogy azt öltönyös, magas nyakú garbós koncerteken szokás a Budapesti Kongresszusi Központban, majd hirtelen agresszív, pattogós skába csapnak át, hogy még a tömeg közepén magáról megfeledkezve kannás borral álmodó punk szemében is vad fény gyullad rögtön.

Az egyik pillanatban még mahagónilambériájú exkluzív klubban szól a lágy dzsessz vagy szving, vastag szivart szívnánk és jeges whiskyt kortyolgatnánk, egy ütemmel később már a Vörös Lyuk legmélyén támolygunk, és csak a vörösboros kólára tudunk gondolni. Rosszabb pillanataiban a zenészek leginkább unalmas liftzenét játszó megfáradt sessionzenészeknek tűnnek, de szerencsére inkább előbb, mint utóbb leszakad a lift a vadabb ragtime- vagy skaritmusoktól.

Egy után néhány hc-s múlttal rendelkező harmincas évei felé rohanó fiú megpróbál felmászni a tömeg hátára, de mivel a drum and bass partikon szocializálódott fiatalok kissé értetlenül szemlélik az eseményeket, ahelyett hogy aktívan beavatkoznának történésekbe, a bodysurfing performanszok rendre kínos pofára eséssel végződnek.

A New York-i zenészek szólóznak még párát, negyed kettőkor kis időre belezuhannak a multinacionális ügyvédi irodák puha szőnyegű irodáiban duruzsoló háttérzene sötétségbe, de a koncert legvégén újból erőre kapnak, a ráadást így már egymás verejtékében fürödve ugrálják végig a világot keblükre ölelő skinheadek.

A koncert végén a tömeg a kitűzők, felvarrók és pólók oltárához indul, a zenészek pedig bedobnak néhány Unicumot indulás előtt. Odakint a kertben már gyülekeznek a biciklisfutárok, a skinheadek még isznak pár sört, némi folyóbort és egy kevés kevertet, majd újonnan vásárolt antirasszista kitűzőikkel a mellkasukon szerteszélednek.

Kis skatörténelem
A ska zenei műfaj az 1950-es évek végén Jamaica szigetéről indult világkörüli hódító útjára, hogy a következő több mint négy évtizedben százezreket perdítsen táncra. Sikere nagyrészt a műfajban domináns lüktetést adó billentyűk és gitárok által játszott felütésnek és a meghatározó szerepet kapó fúvósszekciónak köszönhető. A jamaicai ska a szigeten később rocksteadyvé, majd reggae-vé fejlődött, és még Bob Marley is skaelőadóként kezdte. A műfaj további útját és terjedését a karibi szigetről az Egyesült Királyságba telepedő fekete bevándorlók határozták meg, hatásukra a '70-80-as évek Angliájában is divatos lett a ska.

A szigetországban ötvöződött a zene az európai hangzásvilággal, és beköszöntött a fekete-fehér kockás 2 Tone korszak, utalva az etnikai keveredésre: a feketék és fehérek együtt játszották a zenét. Innen Amerikába vezetett az út, ahol a '90-es évek közepén újra felfedezték a műfajt, és a ska mindenféle fúziós változatban egészen a mainstreamig jutott, és a No Doubthoz hasonló zenekarok több millió lemezt adtak el a jamaicai hangzásvilággal. Ma egyfajta letisztulás figyelhető meg, és a skának újra a tradicionális és dzsesszvonulata erősödik.