Árpád
-2 °C
9 °C

Főpróba a Felvidéken

2004.09.14. 16:05
Omladozó stadion, menekülő miniszterelnök-helyettes, az Omega Felvidéken tartotta hétvégi koncertjének bemelegítőjét. Az Index ott járt, és még sok más érdekeset is összeszedett az öregedő zenekarról.
Újraszámlált Gammapolis
A milliós lemezeladások ellenére az Omega éppoly kiszolgáltatott volt a kommunista cenzoroknak, mint a rockélet többi szereplője. Utólag viszont jót lehet mulatni például a Gammapolis című album címadó dalának történetén. A képzeletbeli csillagközi utazó kezdő sorai - "Oly hosszú volt a harminchárom év, S oly messze van az én hazám" - azonnal felkeltették az ismert főcenzor, Erdős "Kurvaanyád" Péter figyelmét, aki rögtön visszaszámolta a harminchárom évet a mesterszalag leadásától - 1978-at írtak ekkor. Az eredményül kapott 1945-ot hősünk fasiszta, anti-népidemokratikus utalásként értelmezte, és utasította a zenekart, hogy készítsen új verziót, amelyben harminchárom helyett huszonhárom szerepel. Igenám, de a megjelenés csúszott, a lemez végül csak 1979-ben jelent meg; a zenekar tagjai pedig már egyáltalán nem lepődtek meg, amikor a Magyar Rádió egyik vezetője közölte velük, hogy a dalt ilyen formában semmiképp sem adhatják adásba, hiszen 1979 mínusz 23 az éppen 1956. Elkészült hát a rádió számára egy harmadik verzió is, amelyben a huszonkilenc év volt oly hosszú...
Mint a régi szép időkben, juthat eszébe a nálunk idősebbeknek, akik látták azokat az időket, amikor a magyar rockszcéna valósággal letarolta Kelet-Európa könnyűzenei piacát. A jelen helyzet, ugyebár, alapvetően más - bár a Teknő zenekart el tudnánk képzelni egy bolgár-albán turnén -, Dunaszerdahely és miközöttünk viszont a határ időközben (szép szóval) virtualizálódott, ráadásul a település lakosságának összetételét megvizsgálva kiderül, hogy itt a kisebbség a többség.

A koncertnek helyet adó, erősen öregecskedő focistadion bejáratánál, a kordon mögött a valahogyan mégis bejutottak Kóbor Jánost adják kézről kézre, szokásos dolgok: közös fényképek, autogramok, ilyesmik merülnek fel - a középkoruk vége felé járó rajongók roppantul tisztelettudók és meghatottak, élethosszúságú projektek sikeres végeredményének tekintik az itt töltött néhány percet. A szervezők közben már az órájukat nézik, hiszen az énekesnek négy-öt percen belül a színpadon lenne némi dolga (a Led Zeppelin-dalokkal előhangoló helyi zenekar már rég összecsomagolt), de e pillanatban még az öltöző is távolinak tűnik.

Elsodort VIP-lelátó, menekülő Csáky Pál

A stadion ekkor már teljesen sötét, a színpaddal szemközti ülőlelátó teljesen megtelt - a zenekar is csak az est végeztével, az öltözőben tudja meg, hogy valahol itt VIP-eskedett a miniszterelnök-helyettes mindaddig, amíg az ilyesmire teljesen alkalmatlan stadionban ezt biztosítani lehetett. A bezúduló sokezernyi ülőhelytulajdonos ugyanis simán felborította a kitalált rendet, a megszeppent államférfit a biztonságiaknak kellett kimenekíteniük.

Bent meglepve konstatáljuk, hogy a színpad a stadionméretekhez képest meglepően kicsi; ez az esemény - mivel tényleg bemelegítésről van szó - maximálisan puritán lesz, kapjuk a fülest, az Omegát - alig hisszük - itt a szokásos gigalátványshow nélkül kapjuk, és valóban. A színpadon az öt plusz négy zenész éppenhogy elfér, a lámpamennyiség pedig játszva alulmúlja akármely magyar produkcióét. Egy nagyméretű videóképernyőt és egy kis füstöt persze azért kapunk, de szinte csak a jelzés kedvéért, a dalok gyakorlatilag konkurens nélkül maradnak a nézők figyelméért vívott harcban. Azt viszont látványosan megnyerik: a negyvenévnyi zeneanyagot tartalmazó repertoár három órájából legalább kettő és felet erősen eufóriaközelben tölt a szintén zömében négyessel vagy ötössel kezdődő életkorú közönség túlnyomó része, amibe nemcsak a jeggyel rendelkező látogatók értendők bele, hanem a hivatalos személyek is - egy idő után sárga csíkos biztonsági emberek és rendőrök is otthagyják posztjukat, és a színpad előtti tömegbe vetik magukat, a pályaszéleken elhelyezett büfések meg simán táncra perdülnek önmagukkal (a műsor alatt munkájuk úgysem nagyon van). Időről időre különféle hálás transzparensek kerülnek elő a küzdőtéri állóhelyeken, és felbukkan a határontúli magyar koncertek állandó kelléke, a nemzeti színű zászló is, igaz, egymagában. (A tusnádfürdői Beatricén a zászlóerdőtől a színpadot sem láttuk, de az egy másik helyszín, egy másik tematika.)

Tisztelgés a meg nem tartott búcsúkoncertek előtt

Erről a pontról visszafele gondolkodva állapítsunk meg némi szimpátiát az Omega-történet utolsó szakaszával. A zenekar kortárs kollégái ugyanis kevés kivétellel még kabaréba sem illő elhülyüléssel üdvözölték a rendszerváltás utáni időszakot: pár évenkénti rendszerességgel újra és újra elbúcsúztak a közönségtől, származási és politikai okokból több évtizedes barátságok mentek szét, és valami pilisi szívcsakrák sorsáért való aggódás is feldereng.

Az Omega testületileg kikerült minden baromságot, és csinálta azt, amit addig: néhány évenként összejöttek a Stadionban, és némi technikai hókuszpókusz körítéssel eljátszottak pár sikeres dalt. Az is téved persze, aki emögött hatalmas bizniszt szimatol, az ilyen méretű események több száz millió forintos beruházás árán jönnek létre, és jó esetben épphogy visszahozzák azt - a művelt világban ahhoz, hogy üzletileg értelmezhető legyen a dolog, földrésznyi stadionturnékat szerveznek össze.

A város, amit az Exploited is kikerült

Az idei műsor erőssége, hogy a régi Omega-dalok (újak nincsenek) sorrendjének összeállítása sem erőltetett, sem kézenfekvő rendszert nem tükröz, így húsz-harminc éves időugrásokat hallunk előre és hátra szinte minden váltásnál. Az öt régi csibészről nehéz elhinni a hatvanéves átlagéletkort, úgy hajtják végig a háromórás műsort az elejétől a végéig, a négy fiatalabb segéd mindezt jelentős zenészmesterségbeli tudással egészíti ki.

Dunaszerdahely szórakoztatóipari szemszögből megírt történelmének egyik legemlékezetesebb műsora (a kis magyarlakta város nem szerepel a nagy turnéútvonalak fókuszában, még a Győrben játszó kiváló punklegenda, az Exploited is kikerülte annak idején) a Gyöngyhajú lány kavarta érzelmi viharokkal zárul, aminek a végére azért csak előkerült valahonnan egy tízperces tűzijáték is, ami sokkal kellemesebb élmény nekünk, mint az elmúlt pár évben rendezett augusztushúszak bármelyike - itt végre nem kell számolgatnunk az ellopott adóforintok százmillióit.

Ha javasolhatjuk, a jövő évi állami ünnep rendezését nyugodtan bízzuk az Omegára, a végösszeget tekintve egy-két nullát biztosan spórolunk.

Lexikon
Az együttes 1962-ben mutatkozott be ezen a néven egy koncerten, megalakulása akár egy mai fiúcsapaté: a kedves fiatalember tagok sorsolással döntik el, ki milyen hangszeren játszik. Pályájuk akkor kap turbófeltöltést, amikor a zeneileg már előképzett Presser Gábor csatlakozik; az általa írt slágerek a később önmagát Nagy Generációnak elnevező hazai beatmozgalom meghatározó alkotásaivá váltak. Nem csoda, hogy a legtöbben egy lyukas garast sem adtak volna az Omegáért, amikor Presser 1971-ben otthagyta a csapatot, pedig a java csak ezután jött.

A megmaradók egy gyors SWOT-elemzést követően (menedzserterminológiában járatlanabbaknak eláruljuk, hogy ez egy nagyon egyszerű módszer, egy szervezet erősségeit és gyengeségeit összegzi) rájöttek, hogy a folytatásban sem gitárvirtuóz zenét fognak játszani, majd némi tétovázás után megtalálták maguknak a még nyugaton is friss űrrockot. A már korábban kialakult nyugat-európai kapcsolatrendszer segítségével gründolt nyugatnémet lemezszerződés e ciklus első lemezének, a Time Robbernek (Időrabló) köszönhetően aranyat ért: a lemez valódi, tényleges átütő siker lett teljes Nyugat-Európában, az eladott angol nyelvű példányok száma jóval meghaladta az egymilliót.

A zenekar anyagi lehetőségei alaposan megnőnek, ami lehetővé tette, hogy idehaza soha nem látott méretű és kiállítású szupershow-kat rendezzenek: általuk ismerkedett meg a hazai közönség a füstgépekkel, a lézerrel, a szemplerrel, illetve, Jancsó Miklós áldásos közreműködésének köszönhetően, először Omega-koncerten láthattunk színpadon nagy mennyiségű meztelen nőt. Szintén az anyagi források megszaporodásának köszönhető, hogy az Omega a nyolcvanas évek magyar rockzenéjében bevezette a kapitalizmust, megalapítva az első magyar kereskedelmi jellegű hangstúdiót és az első mobil, kölcsönözhető hangosítóberendezés-parkot. Külföldi üzleti tevékenységük is érdekes: a világpiacon az Omega Gmk-tól lehetett először zeneszerkesztő szoftvert és hardvert vásárolni házi számítógépekhez. A berendezéseket manufakturális viszonyok között, idehaza állították elő, és ezres nagyságrendben értékesítettek belőle az alakulóban lévő elektronikushangszer-piacon.

A kilencvenes években az Omega néhány évenkénti rendszerességgel teletöltötte nézővel a Népstadiont.