Vilma
-7 °C
4 °C

Sótlan show és popsi kerek

Geszti dupla teltházzal ünnepelte, hogy még eszébe jutnak a klasszikus szóviccek. Rapnek álcázott öregedő szalonfunky, sms-szavazással megszponzorált ráadás, és az önfeledten bólogató Gregor József. Avagy mi kell Angelo, és persze lehunyja sok szemét a sok szemét.

"Csak azt tudom, hogy a rap bika, de a Rapülök fika
hiába hiszi azt a Geszti hogy a legjobb arcok legjobbika
itt egy kritika: szar vagy!
Mega Sound System: Gettó

"Az élet szép, de tény, hogy én még szebb vagyok
Ez a Túr dö Flanc, itt senki nem tud úgy, ahogy én tudok"
Rapülők: Túr Dö Flanc

Legyünk egymással őszinték: Ön, kedves olvasó, elsősorban azért kattintott erre a cikkre, mert látni akarja, ahogyan elvtelenül a földbe gyalázzuk mind Geszti Pétert, mind pedig a Rapülőket, és ez független attól, hogy Ön melyik oldalán áll a magyar társadalom közepén terpeszkedő Geszti-lapálynak. Geszti ugyanis ugyanúgy megosztja a magyar népet, mint a passzírozás halászléügyben, a kettős állampolgárság kérdése vagy mondjuk a Barátok közt–Jóban-rosszban ellentét. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Népstadion környéki koncertriportjaink hagyományos kiindulópontjának, hogynemondjuk origójának számító Tücsök presszó személyzete Geszti neve hallatán rögtön belekezdett a kocsmapultot is kettészelő árokásásba. Az egyik pincérnő azonal pro (megvette anno az összes Rapülők-kazettát), a másik pedig kontra nyilatkozott meg (jaj, még az Activityben is ő van, kapcsoljuk el), rájuk pedig mint a magyar nép lakmuszpapírjára tekintettünk mindig is, így a tételt bizonyítva láttuk.

#alt#
Nézze meg képeinket!

Szóval Önök gyalázkodást várnak, bármelyik oldalon foglaljanak is helyet, de ezúttal csalódniuk kell. A szombatot ugyanis elmélyült lelkigyakorlatokkal töltöttük, hogy este friss szellemmel, mintegy gyermekként, tiszta érzékszervekkel csodálkozhassunk rá a produkcióra, és ne szennyezze a primer tapasztalást holmi előítélet, elvakult gyűlölködés, melynek eredete már a múlt homályába vész. (Tényleg, észrevették már, milyen csodálatos mintázata van a Stefánia úti fák kérgének? Mintha mindegyik egy-egy műalkotás lenne, amit valami felsőbb erő a saját kezével faragott tökéletesre, és érdemes egyszer meghallgatni a 75-ös trolibusz mélyen dübörgő, már-már éteri basszusait is.)

A lemondás útján haladva egyébként odáig merészkedtünk, hogy szerzők egyike kijelentette: a maga idejében a Rapülők mind zenében, mind szövegben magasan kiemelkedett a hasonló produkciók közül, amit szerzők másika a klasszikus retorika szabályai szerint a való életből vett példákkal próbált cáfolni, de erre szerzők egyike azzal vágott vissza, hogy "jó, de az undergroundot most hagyjuk", és megpróbálta előkotorni poros emlékei közül a prekozsó korszak nagy popformációit. Sikertelenül. Az Első emelet és a Manhattan között csak a sötét üresség játszik a szintialapokkal.

Dramaturgiai váltás, jelen idő

Tehát ilyen, a szokásosnál is mélyebb lelkiállapotban haladunk az Aréna felé, tudatunk olyan, mint egy nyugodt vizű tó. A hasonlat azonban hamarosan önmaga ellen fordul, amikor is megpillantjuk a kavics alakú stadion sötét árnyékait. Fodrozódó hullámokat csap a vízbe hulló kő, majd valaki könyékig beletapicskol lelkünk tisztavizű tavába: "Nem látod, hogy sor van bazzeg" - üvölti, miközben titkárnőjének öltözött barátnője (vagy fordítva) büszkeséggel vegyes gyűlölettel néz körül a világban. Mosolygunk, és cinkosan kacsintva megjegyezzük, hogy "Túr dö flanc". Úgy néz ránk, mintha nem is Rapülők-koncertre, hanem a Sátán reinkarnációjáért folytatott könyörgésre érkezett volna.

A sorban a huszonöt és harminc közötti korosztály vállai közt vergődünk, sokan brókeringben, még többen a Buddha Beach őszi estéire beszerzett bőrjakóban várják Geszti Péter reklámpápa és hivatásos szövegtorzító feltámadását. A lányok, ugyan alacsony amplitúdóval, de már rázzák a csípőnadrágokat, többen még dúdolnak is, ami egy rapszám esetében borzalmas hanghatásokkal jár. Szégyellem, de kellesz piszkosul.

Odabent teltház és ténfergés. Valaki megpróbál Unicumot szerezni, de a büfében csak értetlenül csóválják a fejüket. Itt Geszti az egyetlen hungarikum.

Aki egyszercsak berobban a háromemeletes színpadra: az intelligens lámpák eszeveszett keringésbe kezdenek, a hangfalak felzúgnak, a füstgépek felpörögnek, a kivetítők meg kivetítenek. Annyi már az első percben kiderül, hogy a kilencvenes évek magyar poprapcsapatának visszatéréséhez képest Marilyn Manson megawattokkal celebrált feketemiséje csupán egy művházas hakni, az is a felejthetőbb fajtából.

Unalomblokk

És most itt megint őszintének kell lennünk: akárhogy is igyekszünk, már az első szám harmadik percében iszonyatosan unatkozunk. Áj láv jú, ne hagyj engem így ártatlanul. Geszti Péter szorgalmasan nyomatja a rapnek álcázott szalonfunkyt, nekünk viszont még arra is van időnk, hogy elméleteket dolgozzunk ki a frontember-szövegíró szóvicc-gyártási szokásairól. Vajon használja a Magyar Tudományos Akadémia szóvégmutató szótárát? Vajon gyűrött kockás füzetbe, vagy Excel-fájlba menti az újabb és újabb rímeket? Popsikerek, a popsi kerek.

#alt#
Klikk a képre!

Egyedül a kivetítő varázsol el minket egy-két percre. A Holiday rap című örökbecsű alatt táncoló Playmobil figurákért, pörgő lángosokért és hekkekért vagy a Helyi terminátort kísérő lépegető robotért érdemes volt eljönni, de a többi számot is ötletes vizualizációkkal támogatta meg a stáb. A közönség nagyobbik fele ennek ellenére nem szórakozik önfeledten: jónéhány ködös tekintetű egykori rajongó ugyan vadul énekel és táncol, de azért inkább az ácsorgás és a félénk bólogatás a gyakoribb.

Az első igazi, őszinte érzelmi reakciót (fütty és enyhe fújolás) az váltja ki a közönségből, amikor Geszti bejelenti, hogy sms-ben lehet szavazni a ráadás számokra, és egyébként, ha valaki telefonál és bediktálja a jegye sorszámát, akkor akár félmillió forintot is nyerhet. Hála a banknak és a mobilcégnek, amiknek most csak azért sem írjuk le a nevét.

Gregor zúgja

Lószőrszaggatás a Nemzeti Hangversenyteremben
A Rapülők Gregor Józseffel súlyosbított visszatérésére kevésbé fogékonyak sem maradtak teltházas koncert nélkül szombat este, ha befértek a Nemzeti Hangversenyterembe: Lajkó Félix vajdasági hegedű- és grimaszművész akusztikus koncertjére minden jegy elkelt, a vendégművészekkel gazdagon illusztrált produkciót honoráló, szűnni nem akaró vastaps pedig a legdurvább önkényuralmi időket idézte.
Az ellentétes póluson is vannak azért érzelmek, leginkább a vendégeknek köszönhetően, Szulák Andrea, a színpadon ide-oda cirkáló, ritmusra headbangelő Gregor József, de főleg Somló Tamás legalább érzi a rockandrollt, bármennyire hülyén is hangzik ez (főleg Gregor esetében), viszont ezzel olyannyira kontrasztba állítják a monotonul daráló szöveggyártó kisiparost (akinek egyébként pont a szövegeit nem lehet sokszor érteni, szerencse, hogy a mellettünk állók szövegismerete felfrissíti emlékeinket), hogy az már-már kínos. Hatalmas jó pont viszont a Honvéd Férfikar szerepeltetéséért (már az Amorf Ördögöknél is tetszett, khm), és úgy általában dicséret a zenészeknek, a vokalistáknak (Auth Csilla, Tunyogi Orsi, Czerovszky Henriette és Szolnoki "Bon-Bon" Péter), akikből csak úgy süt a profizmus és a szakmai tudás, ezzel ismét csak kontrasztba állítva satöbbi. A színpadkép mindenesetre grandiózus, de tényleg, a koncert végi csúcsponton ötvenen ugrálnak meg lépegetnek látványosan.

A nagy erőkkel beharangozott jónő-hármas, Gubás Gabi, Oroszlán Szonja és Dobó Kata a Némber one alatti ide-oda sétálása viszont nem vágja ki a biztosítékot, mint ahogy Geszti kicsit fáradt átvezető szövegei sem, és itt egy hirtelen fordulattal adjuk a szót egy rajongó szájába, aki a koncert utáni szíves szóbeli közlése szerint közölte, hogy "hááát... sótlan volt." És egy ekkora produkció esetében, ami ráadásul valami érthetetlen okból az év egyik legnagyobb popkulturális eseménye Magyarországon, ennél lesújtóbbat talán nem is lehet mondani.