Jagger papa katéter nélkül és a bevált recept

Normális kritikát a Rolling Stonesról nem lehet írni. Nem lehet dicsérni egy dalukat anélkül, hogy ne hasonlítanánk azt a Satisfaction-höz, és éppen ezért ne fanyalognánk. De nem lehet önfeledten szidni sem őket, pont a Stonest, azt a zenekart, amelyik nem egyszerűen művelője, hanem szülőatyja egy műfajnak, egy korszaknak, egy gondolkozásmódnak. A Rolling Stonest csak a Rolling Stoneshoz lehet mérni, ahhoz meg nem illik. A kör pedig ezzel be is zárult, ha lenne bennem némi tisztesség, nem írnék semmit a zenekar új albumáról, a Bigger Bang-ről. De nincs.

Izgága történelem

Pár dolgot az elején érdemes átismételni, csak a miheztartás véget: például hogy ezek több mint negyven éve zenélnek. A fél világ sikoltozott nekik a hatvanas évek elején. Abban az évben kezdték, amikor az első amerikai járt az űrben, és már sikeresek voltak, amikor lelőtték Kennedyt, vagy leváltották Hruscsovot.

Egy átlagos zenekar először befut, aztán próbálkozik még egy darabig, kicsivel később nosztalgiával emlékszünk és szánalommal gondolunk rájuk, aztán meg már azt kérdezzük, hogy kik voltak ezek az idióták? És ez még mindig csak húsz év. A Stones meg világkörüli útra indul, Mick Jagger pedig fiatalkori fogadkozásai ellenére is elénekli hatvankét évesen a Satisfaction-t.

Pedig minden normális számítás szerint már halottnak kéne lenniük, hiszen annyi kábítószer és alkohol járta meg a szervezetüket, hogy abból egy közepesebb állam éves felvevőpiacát ki lehetne elégíteni.

Ezek meg lefutnak két órát a színpadon. Ja, és összedobnak egy albumot. Egy jó albumot.

Ugyanaz a téma

Persze a Bigger Bang nyilvánvalóan nem a legjobb lemez, amit a Stones valaha is készített, de azt már leszögeztük az elején, hogy nem ildomos az ilyesféle összehasonlítás. Ráadásul ez már a 24. album, mégis tele van élettel. A zenekar azért képes még mindig jó zenét csinálni, mert egyszerűen teszi, amihez olyan jól ért, kissé frissítik, de alapvetően megtartják a bevált receptet.

Rhythm and blues, rock, a jól bevált műfajok, némi hiphopos, meg bárzongorás beütéssel. Kicsit talán szentimentálisabb a zene, mint megszoktuk, de azért továbbra is a dugásról énekelnek, nem pedig arról, hogy milyen aranyos az unoka, amikor beköti a katétert Jagger nagypapának. Az nem is lenne hiteles.

Aztán vannak itt igazi gyöngyszemek is: a Rain Fall Down például bármelyik Stones-album kiemelkedő dala lett volna, bár ez igazi 2005-ös szám, Jagger és Wyclef Jean két évvel korábbi közös munkája érezteti hatását. A lemez másik nagyon jó pontja a She Saw Me Coming, Jagger olyan örömmel énekel, mintha az első albumra kapott volna szerződésajánlatot, és a stúdióban bizonyítani akarna a producernek.

Hang nélkül

Vagy ott van a This Place is Empty, Keith Richard előadásában. Ez a dal még úgy is jó, hogy a gitárosnak egyáltalán nem lenne szabad énekelnie, ugyanis nincs semmi hangja, és még úgy is jó, hogy olyan hülyeségek hangzanak el benne, mint : "it's crazy, but it's true". Jó a dal, mert Keith 62 évesen, túl mindenen, vérátömlesztésen, nyilván számtalan halálközeli élményen, megöregedve is a világ egyik legkúlabb arca. Bármilyen hülyeséget is énekel, az nagyon laza, és nagyon őszinte, ez a dal meg még ráadásul jó is.

Persze vannak gyengébb pontok is, legnagyobb csalódás az ígéretes című Oh No, Not You Again. A cím jó, a dal nem.

Összességében mégis megint megcsinálták. A nagypapák annyi energiát, lendületet, lazaságot gyűjtöttek össze 16 dalban, amennyit sok ismert előadó egy életen át képtelen felhalmozni. Jó őket hallgatni, mert elhitetik az emberrel, hogy nem feltétlenül kell megöregedni, és hogy még hatvan évesen sem kell beletemetkezni azt elmúlás gondolatába. Lószart, élni kell.