Először is emésszük meg a tényt, hogy a Red Hot Chili Peppers egy majdnem negyedszázados zenekar (na jó, 23 éves), aztán ugorjunk neki eddigi legnagyobb vállalkozásuknak, a most megjelent Stadium Arcadium című, 28 számos gigalemeznek.
A zenekar másfél évig dolgozott rajta, eredetileg 38 számot készítettek, melyeket három adagban akartak kiadni, nyilván a szintén Rick Rubin producerelte System of a Down ötletének mintájára, aztán mégiscsak egy dupla lemez lett a dologból, állítólag a rajongók kedvéért. Érdekes lett volna különben egy három ütemben kiadott album, aztán valaki két év múlva rálicitálhatott volna egy négyessel, és így tovább.
Egy kétórás, grandiózus anyaggal kapcsolatban a legnyilvánvalóbb nehézség, hogy képtelenség egyszerre befogadni, a Rolling Stone egyik kommentezője odáig ment, hogy ez egy modern mp3-album, az ember kiválasztja a kedvenceit, és feltölti a telefonjára. Reméljük, szegény John Frusciante nem olvas ilyesmit, mert összeroppan. A lemez előzetes kiszivárgásakor is elsősorban a híresen labilis és érzékeny gitárost féltették a többiek, hogy nehezen fogja viselni, hogy az emberek rossz minőségben hallják először azt, amivel ő hónapokig elszöszölgetett a stúdióban.
Az album hőse egyébként is Frusciante, olyan gitárépítményeket szerelt szinte minden számba, hogy nem véletlen, hogy van, aki első lelkesedésében Hendrix Electric Ladyland-jéhez hasonlítja az albumot, de erre még visszatérünk. Közhely, hogy Frusciante úgy jött vissza a heroinból, hogy valami transzcendens tehetséget hozott magával, bár beszélni meg még a korábbinál is jobban elfelejtett, helyette gitárral kommunikál az őt körülvevő lényekkel.
Első hallgatásra kicsit csalódás a lemez, mert nyilván mindenki valami nagy dobásra számított, ehelyett ez inkább valami best of-gyűjteménynek hat, ez itt a Porcelain, ott egy Road Trippin', az ott valami a Blood Sugar Sex Magik-ről, a Hump De Bump riffjei és tét nélküli könnyedsége például egy az egyben a Blood Sugar-t és a One Hot Minute-et idézi, az utóbbi enerváltsága nélkül, valamennyire a Storm In A Teacup is, szóval minden számot le lehetne osztani valamelyik korábbi lemezre, persze főleg az ezelőtti kettőre. Jó, jó, de emiatt ekkora felhajtást?
Aztán amikor sorozatban negyedszerre hallgattuk a lemezt, egyre lelkesebbek lettünk (milyen szerencse, hogy cikket kellett írni, ugye), a Strip My Mind-nál pedig azt mondtuk, oké, mégsem intézzük el annyival, hogy nagyot akartak dobni, de felemás eredmény született, meg hogy azért továbbra is a Californication lesz a gyakoribb vendég a cd-játszóban. (Hozzátéve, hogy anno a Californication meglepte az egész világot, valószínűleg még magát a zenekart is, és ekkora hatással nyilván nem lehet egy olyan lemez, amitől eleve mindenki ezt várja.)
Szóval egyelőre nem tudjuk, hogy melyik lemezt vesszük elő majd néhány év múlva olyankor, amikor az ilyesmit előveszi az ember, de az biztos, hogy az összegzésen túl mégiscsak sikerült egyet lépni is a Chilinek, ha nem is vehető észre azonnal: az előző két lemez, főleg a Californication letisztultsága helyett itt többrétegű, telt számokat kapunk, amiket a végletekig csiszolgattak a stúdióban, bár a dallamvilág valóban a korábbi lemezeket idézi, ilyen szempontból tényleg tekinthető összegzésnek az album.
A hangzás viszont valóban felidézi néhol a pszichedelikus rock nagyjait, főleg a második korongon, még ha a Hendrix főművéhez nem is hasonlítgatnánk így pár nappal a megjelenés után. Az viszont biztos, hogy olyan stúdiózás van a dolog mögött, ami ritkaság, és itt nem digitális szemfényvesztésre gondolunk, hanem - amennyire így meg lehet állapítani - analóg pöcsölésre, óriási zengetőkre, szalagos visszhangokra és ki tudja még mire. Az meg ízlés kérdése, hogy ez valakinek tetszik-e, nekünk igen. És akkor még szót sem ejtettünk a ritmusszekcióról, túl sokat nem is fogunk, Chad Smith és Flea párosa hagyományosan a Chili zenéjének meghatározó és utánozhatatlan eleme. (Talán csak annyit, hogy Flea a Californication minimalizmusa után most vissza-visszatér az összetettebb, virtuóz basszustémákhoz.)
A Californication idejére már Kiedis is átváltozott ugrabugráló hülyegyerekből érzelmes férfivá, aki azért ennek ellenére továbbra is idétlen pofákat vág, illetve folyamatosan szerelmes, és meg akarja jobbítani a világot. Szerencsére a mi lelkünknek kedves ez a típusú hippizmus, már ha valaki nem veszi közben teljesen komolyan magát. Az RHCP néhol a határon billeg, mégsem válik kínosan gejllé, ettől nyilván az menti meg őket, hogy a kaliforniai sztárlétnek nemcsak a pozitív oldalával sikerült megismerkedniük, sőt. Gondolunk itt elsősorban Kiedis és Frusciante majdnem végzetes drogfüggésére és arra, hogy emiatt sokáig úgy tűnt, hogy a Chilinek annyi. ("Tényleg, volt valamikor egy ilyen zenekar, nem is volt rossz, a Totalcarban ugráltunk rá a Nyugatinál" - mondhattuk volna elmerengve.) Nagyon szimpatikus egyébként, és sokat elmond, hogy nincs minden számnál szétszőrözve, hogy ki írta a szöveget, zenét, hanem a füzet végére oda van biggyesztve, hogy minden dal négyük szerzeménye, és kész.
Mire hetedszerre is átküzdöttük magunkat a lemezen, eldöntöttük: jó az anyag, talán nagyon jó, de mindenképp érdemes rászánni az időt, még ha olyan revelációt nem is fog okozni, mint az ezerszer felemlegetett Californication. Lesznek azért erről is slágerek bőven: a Torture Me a fúvósszólammal az egyik legerősebb szám, de esélyes a 21st Century és a Made You Feel Better is, illetve a Strip My Mind vokálorgiája is. Mi azért, biztos, ami biztos, olyan tíz-húsz órát eltöltünk még vele a héten.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
