Magas térdemelés, borotvált köldök, Rolling Stones

2005.11.17. 11:32
Olcsó dolog lenne négy, a hatvanas évei közepét taposó öreg rocker koncertjéből viccet csinálni. Hát igen, a fiúk nem igazán fiatalok már, kicsit kezdenek úgy kinézni, mint amikor a Monthy Python szereplői háziasszonynak öltöznek. De ami a szinpadon zajlott, az semmiképpen nem nevezhető nyugdíjas-esztrádműsornak. Rolling Stones koncert San Franciscóban. Előzenekar: Metallica.

A közönség pontosan úgy nézett ki, mint egy nyugdíjas-esztrádműsor közönsége. A különbség talán csak az volt, hogy ezek a nagymamák és nagypapák nagyon szerettek volna úgy csinálni, mintha még fiatalok lennének. Valahogy a dauerolt ősz haj és a láthatóan a szekrény mélyéből kihalászott farmerdzseki nem passzol igazán. Ráadásul a kaliforniaiak - ez sajnos nem sztereotípia - az évek folyamán nem lesznek vékonyabbak. Ötven körül már a zsírlerakódás olyan mértékű, hogy a fej fölött tapsolás sem nagyon kivitelezhető. Nyilván erőkímélés céljából történt az is, hogy a közönség nagy része csak az előzenekar után érkezett. És ezt nagyon okosan tette.

Előzenekarból kettő is volt. Az első - Everclear - délután hatkor kezdett, így kizárólag a kisgyermekes nagymamáknak, a kötelességtudó sajtósoknak és a biztonsági személyzetnek játszott. Erről a zenekarról talán csak azt érdemes elmondani, hogy a nevük sokkal vagányabb és emlékezetesebb, mint bármi más, amit csinálnak. És ez nem erős állítás: az Everclear egy kizárólag alkoholisták által fogyasztott tisztítószer neve.

Nyelves puszi ötvenezer ember előtt


Tekintse meg képeinket!

Az igazi előzenekar azonban a helyi metálbanda, a Metallica volt. Kicsit szomorú ez: a Metallica mint előzenekar. Hol vannak már azok a szép idők, amikor a kilencvenes évek elején a budapesti közönség az Intercontinental előtt éjszakázott, hogy legalább egy pillanatra láthassa valamelyik hosszú hajú bajuszost. Különösen érdekes, hogy miért épp a Rolling Stones karolta fel ezt a rozsdásodó metállegendát. Három éve ugyanitt, San Franciscóban még Sheryl Crow lépett fel a Rolling Stones előtt, és nem is volt rossz.

A Metallicának Sheryl Crow-val szemben - Hacsek szavaival élve - van egy előnye, egy hátránya és egy találós kérdése. Hátrány: a Metallica énekesének adott nyelves puszi nem nézne ki olyan jól, mint amikor Sheryl Crow-val tette ugyanezt Mick Jagger, az amerikai közönség egyöntetű féltékeny sikolyától kísérve. Előny: a Metallica zenéjének és tagjai küllemének hanyatlásával kontrasztban még Komár László is örökifjúnak látszana. A Rolling Stones nyilván az elvárásokat akarta a Metallica szerepeltetésével olyan alacsony szintre vinni, hogy utána üstökösként tündökölhessenek. Találós kérdés: akkor meg miért jó ez a Metallicának? A válasz egyszerű, de szomorú: a fiúknak ez körülbelül az egyetlen lehetőségük arra, hogy ötvenezer ember előtt játszhassanak.

Matula bácsi szarul rokkol

A Metallica szereplése hihetetlenül kínos volt. Egyrészt el kellene magyarázni az énekesnek, James Hetfieldnek - akinek a frizurája erősen emlékeztetett Matula bácsiéra a Tüskevárból -, hogy ha a közönség nem akar énekelni, akkor nagyon kínos ezt forszírozni, majd a kitartott mikrofont követő csaknem totális csend után azt mondani, hogy "once more". Hetfield egyébkent majdnem végig mozdulatlanul állt. Ez az önmagában is különös momentum akkor vált érthetővé, amikor - talán a közönség teljes érdeketelenségét érzékelve - elkezdett hedbengelni. Gondosan hátrazselézett gyérülő haja ezelőtt sem nézett ki nagyon jól, de a homlokba lógó néhány gyérülő tincs láttán a lelátón több nagymama is büszkén nézett férjére. Ez ideális átvezetésként szolgált a Rolling Stoneshoz.

Vagány vékony nagypapák

Itt éppen az volt a lényeg, hogy semelyik nagymama se nézhessen büszkén a férjére. A fiúk - a dobos, Charlie Watts kivételével - hajába egyetlen ősz szál sem vegyül, vékonyabbak, mint Iggy Pop, és bár kicsit ráncosak, Ronnie Wood orra egyre hosszabb, Keith Richards kezd úgy kinézni profilból, mint George W. Bush, és Charlie Watts nagypapásabb, mint valaha, de ezzel szemben sokat futkároznak a szinpadon. És nagyon vagányan öltözködnek.

Az átöltözőművész

Különösen Mick Jagger. Aki a kicsit több mint kétórás koncert alatt háromszor öltözött át. Mind a négy szerelés a réteges öltözködés elvén alapult. Először egy aranyszínű csillogó zakóban lépett a közönség elé, amely alól egy fekete selyeming, majd később flitterekkel kivarrt fekete póló került elő. Erős kezdés, nehezen elképzelhető, hova lehet innen fejlődni. Alig fél óra után azonban Jagger átadta a mikrofont Keith Richardsnak, aki szokásosan egy totálisan értelmezhetetlen szóhalmazt vágott a közönséghez, de ez alatt Jagger át tudott öltözni egy tűzpiros pólót takaró matadorkabátba. Itt nem egy matadorkabátra csak hasonlító utánzatot kell elképzelni, hanem egy igazi matadorkabátot. Sajnos a sok mozgás miatt a felsőruházati kellékek nem maradtak sokáig az énekesen, és az unalmas tűzpiros póló nagyobb szerephez jutott, mint az izgalmas matadorszerelés.

A Sympathy for the Devilhez stílusosan - és nyilván tematikai alapon - hősünk megint átöltözött, ezúttal egy hosszú bordó bársonyzakó és cilinder hirdetett visszatérést a kezdeti fekete tónushoz. Végül az A-B-A-B szerkezetet teljessé téve a ráadásnál megintcsak egy tűzpiros topot kaptunk, ezúttal egy hosszú fehér palástszerű kabáttal.

Jön még mellkutyára hideggyanta

Mindezen ruházatoknak volt egy érdekes közös elemük: a top és a nadrág közötti távolság mind a négy esetben csaknem csillagászati volt, látni engedve Jagger köldökét. És ezen a ponton egy érdekes változást figyelhetet meg a figyelmes szemlélő a három évvel ezelőtti köldökhöz képest.

Három éve még az enyhén szőrös felsőtest tematikája dominálta Jagger megjelenését. Most viszont az énekes köldöktája észrevehető módon simára volt borotválva. Kérdésként merülhet fel, hogy miért ez a változás. A szőrös felsőtest már három éve sem volt divat, ez tehát nem magyarázhatja a váltást. Gyanús, hogy itt az őszülésre adott lehetséges válaszról van szó. Elég fáradtságos dolog lehet a hajat és a szemöldököt rendben tartani. Ha még a mellszőrzettel is foglalkozni kellene, akkor nem maradna idő új dalok írására. Egyszerűbb, ha leborotváljuk az egészet.

Felhördültek a cigire


Klikk a képre!

Ez azonban nem az egyetlen életkorhoz köthető változás. Mick Jagger a koncert elején a rá jellemző futólépés helyett inkább - nyilván orvosi tanácsra - az erős sétát választotta. Ezt a hozzáállást elég sokáig megtartotta, a koncert végére azonban már nem tudta tovább tartani magát, és előkerült a rajongók számára oly kedves magas térdemelés mozgáseleme. A legvégén még a szinpad egyik végéből a másikba sprintelés régi koncertekről ismerős mutatványát is bevetette. Fél kilométeres sprint egy hatvankét éves embertől és közben még az "oh yeah" és "yes indeed" elmaradhatatlan beszólásaira is volt energiája.

Nyilván az orvosok keze volt abban is, hogy Keith Richards mindössze egyszer gyújtott rá a szinpadon; akkor persze a dohányzásellenes kaliforniaiak felhördülése mellett. A gitáros egyébként nagyon visszahúzódó volt végig. Földig érő Neo-bőrkabátjában alig lehetett észrevenni az exhibicionista Jagger mellett. Kivéve persze ha szólózni kezdett. Amit leginkább az új számok alatt tett.

Jó primkó, ezért jó

Új számokból pedig viszonylag sok volt, és ezek meglepően jók voltak. Az új lemez nem túl komplikált, de nagyon jó bulizene. Úgy tűnik, rájöttek a fiúk, hogy miben jók. Az új lemezen nem forszírozzák a kilencvenes évekre jellemző álkifinomult stílust. Egyszerű, már-már majdhogynem primitív rock and rollt játszanak, és ez mindig is nagyon jól ment nekik.

Miután az új lemez számait az elején letudták, a koncert második fele egy tüzijátékszerű Get off my cloud, Honky Tonk woman, Sympathy for the devil, Paint it black, Brown sugar, Satisfaction blokkal zárult, amit persze harminc éve éppen ugyanígy eljátszhattak volna, és amit látszólag éppen úgy élveztek, mint harminc éve, ha nem jobban.

És ez talán a legérdekesebb aspektusa a Stones koncertjeinek. Bár több jegyet adnak el, mint bármilyen más koncertre, nyilván nem a pénzért csinálják - rettenetesen sok pénze lehet mindegyiknek. Azért csinálják, mert ehhez értenek, mert ezt szeretik csinálni. Ha nem csinálnák, halálra unnák magukat. Láthatóan élvezik mind a négyen a koncert minden pillanatát. És ez fontosabb, mint a mélyülő ráncok.