Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Showbiz cikkek
Az utolsó nap eljövetelével sem hagyott alább a hangulat.
A vasárnapi program olyan kiváló együttesekkel tartotta lázban a fáradhatatlan publikumot, mint: a Balkan Beat Box, az Animal Collective, az Arctic Monkeys, a The Strokes, a Wolfmother, a Placebo, a Franz Ferdinand, a The Reconteurs vagy éppen Roger Waters – hogy csak a legismertebb előadókat említsem.
Túrám a Wolfmother fellépésével kezdődött az Odeonban. Az ausztrál banda, amely leginkább stoner és progresszív rock vizein evez, nemrég kezdte meg a kenguruk földjének határain túlmutató hódító útját. A 30 fokos hőségben ujjongó tömeg hamar ráérzett, az európai rádiók által még nemigen játszott, megkapó riffekkel, frankó basszusgitárral és éles orgonával felvértezett muzsikára.
Innen azonban sietni kellett a The Strokes koncertre, amely az Orange színpadon kapott helyett. A vagány garage-rockot játszó amcsi banda show-ján nagyon kellemes volt az atmoszféra. Voltak akik ugrálva énekelték a refréneket, voltak akik barátaikkal üldögélve csevegtek és söröztek, voltak akik a fűben (vagy attól) kifeküdve mosolyogva bólogattak a fülbemászó dallamokra, és volt, aki néha-néha fejen állt. Innen úgy jöttünk el, hogy: na, még ezt a számot!, ezután megyünk!, na ez az utolsó!, de mikor már majdnem hatot ütött az óra kénytelenek voltunk otthagyni, hiszen a Placebo kezdett az Arena-ban.
Pihi - Képek: Loise Nathan
Az énekes/gitáros, Brian Molko összetéveszthetetlen orrhangja és frontemberi karizmája teljesen megbabonázta a közönséget. Itt mindenki táncolt és énekelt, a banda legnagyobb örömére. Az összes remek számukat játszották, emellett egy-egy szám erejéig bepillantást nyerhettünk a 2006-ban megjelent Meds elnevezésű album lelki világába is. Nekem igazán a „Sucker Love” című szám kapta el és rázta meg két kézzel az agytörzsemet, olyannyira, hogy az összes, kicsit megkésett pubertáskor óta felgyülemlett vélt, valós vagy épp túldimenzionált szexuális, szerelmi, testi és lelki frusztrációmat sakálként üvöltöttem ki magamból, sok más embertársammal egyetemben.
A koncert befejeztével hatalmas sóhajtások közepette elindultunk végső úticélünk, az Orange felé, ahol ekkor épp a Franz Ferdinand játszott. A 2004-es berobbanás után a brit srácok iránt lankadatlan a zenei érdeklődés. Nem véletlenül. A banda a nyolcvanas évek táncolható post-punk vonalához, fülbemászó pop riffeket adagolt és így nagyszerűen élvezhető, szórakoztató muzsikát kaptak a kedves hallgatók. Meg kell mondjam őszintén, nem teljesen járt át a kétségtelenül remekül játszó banda zenéje, de ez nem is csoda, hiszen őket egy élő legenda követte.
A jó helyeket elfoglalva, szigorlatokat idéző izgalommal vártam, felnőtt zenei ízlésem egyik bástyájának fellépését. Roger Waters, a Pink Floyd zenekar egykori basszusgitárosa, már évtizedekkel ezelőtt kiradírozhatatlanul beírta magát a rocktörténelem könyvébe, és nem csak mint a korszakalkotó zenekar kreatív atyjaként, hanem bizony szóló projektjeivel is meg-megrázta a zenei világot. A pszichedlikus rock alapítóinak öröksége halhatatlan. A félresikerült emberi kapcsolatok, a félresiklott civilizáció, az elkorcsosult értékrend kritikái örökérvényűek. Waters Dark Side Of The Moon-szövegei az atyai pofon egyszerűségével nyitják fel a hallgatók szemét, hogy valamit nagyon elbasztunk ezen a világon. A zenéről nem is beszélve. A zseniálisan megkomponált muzsika mindenkit elvezet tudatalattijának poros szőnyeggel letakart titkos ajtajához, aztán a kulcslyukon szépen át is passzírozza az embert.
A koncert több extra meglepetéssel is szolgált. Először is két részből állt a több, mint két órás elsöprő erejű performance. Az első részben főleg a The Wall, a The Division Bell fantasztikusan zengő számait hallhattuk, néhány Roger Waters klasszikussal együtt. Másik meglepetésként a koncertet – és csak ezt ez egy koncertet – hihetetlen, minden agytekervényen át cross-motorozó, agyvelőt rázó 3D hanggal hallhatta a közönség, olyannyira, hogy először mindenki ijedten nézett körbe, honnan is jönnek az űrhajók. A rengeteg megkönnyebbült ember hatalmas mosolyok és szájtátogatások közepette, örömmel konstatálta, hogy ez nem egy intergalaktikus, hanem csak egy szervezői összeesküvés. A kisebb-nagyobb szőrök, nem hogy felálltak az emberek hátán, hanem akkorát ugrottak hogy egy jó fél centivel rántották gazdáikat ilyen-olyan irányba. Miután mindenki végigüvöltötte az első részt Waters-szel, illetve a David Gilmour-t majdnem tökéletesen helyettesítő muzsikussal, kis szünet következett.
Senki nem mozdult el a helyéről. Volt aki rágyújtott egy nyugtázó cigarettára, volt aki egyből elnyújtott „wow”-okkal adott hangot izgalmának, és volt aki meg se bírt szólalni. A jó zene tömeghipnotikus hatása egyértelműen tettenérhető volt a kis völgy minden zugában. És csak sejteni lehetett a folytatást.
A koncert második része, a beharangozásnak megfelelően, a Dark Side of the Moon teljes albumának előadásában teljesedett ki. Ezeket a fajta dolgokat át kell élni, egy évben legalább egyszer. A frenetikus előadásból azonban kiemelnék egy fontos, meghatározó, piciny részletet. Mikor a negyedik számban elkezdett, az eleddig szinte csak háttérvokálozó, gyönyörű színes bőrű hölgy szólóban óbégatni – mert hiszen azt csinálja az albumon is, hát, az maga volt a paradicsom. Olyan eszeveszett energiával tette mindezt, hogy, nem csak a közönség nyitotta nagyra a szemeit, de szerintem a szomszédos temetőben is néhány fül a koporsóra tapadt. Lenyűgöző, mire képes néhány szerencsés kiválasztott teremtmény a puszta hangjával.
Roger Waters-t követően tulajdonképpen véget ért a fesztivál, és sokan hazaindultak, de az elalélt arcok csak úgy köszöntek egymásnak: „Vi ses nćste ĺr!” – Viszlát jövőre!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
