Miklós
-7 °C
2 °C

A kingstoni néni nyomában Közép-Európában

2005.11.24. 10:30
Mit keres Vitray Tamás egy jamaikai zenekarban? Mi köze lehet szaxofonozó fekete nagypapáknak Sean Paulhoz? Miért nem jön Magyarországra a stílusteremető legenda? Riporterünk időt és költséget nem kímélve Kelet-Közép-Európában üldözte a Skatalites zenekart, pólót vásárolt és rajongott.

Előre kell bocsátanunk, hogy a cikk szerzője elvtelenül rajong a Skatalites nevű zenekarért, bár ez tulajdonképpen csak a teljesen racionális következménye annak, hogy a Skatalites a világ egyik legjobb zenekara. Szerző ezért egy héten belül két külföldi országban vett részt egy-egy koncerten, úgy szakmai, mint emberi tapasztalatokkal gyarapodva.

New Orleans és űrverseny

A Skatalites a jamaikai zene alapzenekara, első körben talán azt érdemes róluk tudni, hogy egy olyan korszak és műfaj, az ötvenes-hatvanas évek jamaikai tánczenéjének legmeghatározóbb képviselői, ami közvetlenül és áttételesen is hatalmas hatással volt a könnyűzenére, egészen napjainkig. És nemcsak a belőle kinőtt reggae-re (Bob Marley is skaelőadóként kezdte, például) vagy a modern dancehallra gondolunk itt, de arra is, hogy a soundsystem, azaz a dj- és mc-felállás, tehát szegről-végről a mai partikultúra is a kora hatvanas évek Jamaikájából származik, bár ott még máshogy hívták. A brit vadhajtást meg talán nem is kell részletezni, a Madnesst például mindenki ismeri, hogy az amerikai, magukat gyakran előszeretettel skának nevező zenekarokról ne is beszéljünk (ilyen például a No Doubt, aminek említésétől a hagyományőrző skaszubkultúra a falra mászik).

Szóval, talán nem evidens, hogy bármi köze lehet szaxofonozó fekete nagypapáknak Sean Paulhoz, pedig van, nagyon is sok. Mindennek ellenére a Skatalitest errefelé sajnos kevesen ismerik, ezért - hogy egyúttal egy óriáscég erőforrásait ismeretterjesztő célra is használjuk -, itt akár bele is hallgathat a kedves olvasó, de a hivatalos honlapon is akad egy-két felvétel. A menedzselés, és ebből következően a hype szinte teljes hiánya miatt kevés elegáns, középkorú zeneértőt látni egy-egy koncerten, ellentétben például öreg dzsessz- vagy funkzenészek fellépéseivel, a közönség inkább kockás csuklószorítós gimnazistákból, a hetvenes-nyolcvanas évek angol skadivatját követő fiatalokból és rasztákból áll.


Kattintson! Képek.

A Skatalites tagjai eredetileg stúdióban és fellépéseken kísérték az ötvenes évek közepétől kialakulóban lévő, a hatvanas évek elején hihetetlenül népszerű jamaikai tánczene, a ska énekeseit. (A ska tulajdonképpen a háború után nagy tömegben vásárolt otthoni rádiókészülékeknek köszönhette létét, amin a jamaikai népesség New Orleans-i adókat tudott nagy nehezen fogni. A zenészek sajátos, felütéses lüktetéssel interpretálták az R&B, dzsessz, calypso és satöbbi számokat, amiket a rádióban, később importlemezeken hallottak.) 1963-tól a tagok már együtt játszottak, kicsit hasonló szerepet betöltve, mint itthon a Stúdió 11, aztán 1964-ben egy merész húzással saját zenekart alakítottak. Akkoriban az Egyesült Államok és a Szovjetunió már igencsak benne volt az űrversenyben, az újabb és újabb amerikai műholdfellövések hírei természetesen eljutottak Jamaikába is, olyannyira, hogy a frissen felállt zenekar ez alapján nevezte el magát (a műhold angolul satellite). Ezzel egyúttal bevezettek egy olyan szokást, amin a skazenekarok nagy része a mai napig nem tette túl magát: a "ska" szó szerepeltetését a zenekarnévben, esetleg szóviccel súlyosbítva (Skarface, Skambulance, Csizmáskandúr és még ezer).

Még ebben az évben az egyik számukkal, a Man In The Street-tel bejutottak a brit top tízbe, de a zenekar első virágzása nem tartott sokáig: az egyik alapítót, a harsonás Don Drummondot 1965. január elsején letartóztatták barátnője meggyilkolása miatt, és augusztusban a zenekar fel is oszlott. Drummond már két éve a börtönben ült, amikor a Navarone ágyúi című film főcímzenéjének általa írt skafeldolgozása bejutott a top tízbe Nagy-Britanniában, és újabb két évvel később, 1969-ben a Bellevue Elmegyógyintézetben meghalt. Drummond egyébként a legtermékenyebb zeneszerző a skaműfajban: 1965-ig több mint kétszáz dalt írt.

Családias bukta

A Skatalites csaknem húsz év múlva, 1983-ban alakult újra a Montego Bay-i Sunsplash reggaefesztiválra, akkora sikerrel, hogy együtt is maradtak. Pár év alatt szépen lassan mindannyian emigráltak az USA-ba, és azóta is gyártják az új lemezeket, bár az eredeti tagság fele már nem él. Az utóbbi években többször indultak világturnéra, két évvel ezelőtt jártak a Szigeten is, most viszont kihagyták Budapestet. Állítlag volt szó róla, hogy jönnek Magyarországra, de aztán a szervező úgy ítélte, hogy túl sokat kérnek.

Ha ez igaz, akkor viszont valaki hatalmasat bukott Szlovákiában, legalábbis nem hinnénk, hogy kétszáz ember akár csak nullára is kihozta volna a bulit, nagyjából ennyien voltunk ugyanis a pozsonyi Fabrika klubban múlt héten. A Fabrika klub egyébként is különös hely, csak az segít lokalizálni, hogy egy gyártelep bejáratánál két tányérsapkás rendőrt látunk posztolni (amióta újnácik megöltek egy másodéves bölcsészhallgatót, rendőrök ellenőrzik a legtöbb szórakozóhelyet.) A telepen keringve végül az egyik épület emeletére irányítanak a biztonságiak, egy telegraffitizett lépcsőházban caplatunk felfelé. Ekkor már erős a gyanúnk, hogy teljesen rossz helyen vagyunk, és valami punkbulira tévedtünk, amikor egy filctollas, csomagolópapírra írt feliratot veszünk észre egy ajtón: WC Skatalites. Ebből is látszik, hogy a hely meglehetősen puritán, a zenekarnak például nincs öltözője, csak úgy lepakoltak a színpad mellett, és az embereken keresztül járnak ki az egyedüli luxust képviselő, nekik fenntartott vécére.


Kattintson a képekért!

A visszafogott hangtechnika viszont egy az egyben hozza a hatvanas évekbeli, szintén nem kiugró minőségű felvételek hangulatát, így válik a hátrány előnnyé, amit a kínai közmondás is üdvösnek tart, és a zenekar a kicsi, de annál lelkesebb rajongótábor előtt szép lassan felenged. Úgy tippelünk, hogy negyven éve nem léptek föl ekkora helyen, ennyi ember előtt, ha egyáltalán valaha. A hangulat, hát mit is mondjunk, családias, és már emiatt simán megérte befizetni az 550 koronás belépőt. A műsor tulajdonképpen egy bestof-válogatás, instrumentális klasszikusok egymás után, például a már említett Guns of Navarone vagy a jamaikai függetlenség ünnepére írt Freedom Sounds. (A koncertek hagyományosan visszaszámlálással kezdődnek: ten, nine, eight ... one, freedom!) A zenekarban már csak az altszaxofonos Lester Sterling és a dobos Lloyd Knibb eredeti tag (illetve Doreen Shaffer énekesnő is dolgozott velük a kezdetekkor), de a többiek se fiatalok, a trombitás Kevin Batchelort leszámítva. Az egyetlen fehér tag, Ken Stewart a háttérbe húzódva pumpálja a billentyűket.

A műsorban külön blokkja van Doreen Shaffer énekesnőnek, akit elragadó egyszerűséggel csak a jamaikai ska királynőjének szoktak nevezni, de aki ennek ellenére átlagos kingstoni néninek álcázza magát szürkésbarna blézerben és műselyem blúzban. Négy-öt slágert énekel, olyan klasszikusokat, mint a Simmer Down vagy a You're Wondering Now, a közönség olvadozik. A végére jut egy klasszikus dancehallszám, és csak úgy viccből eljátsszák a Rivers of Babylon-t, amit a legtöbben nyilván a Boney M előadásában ismernek, de ez is egy hatvanas évekbeli szám, a Melodians zenekar slágere.

Izzadt osztrákok

Bécsben öt nappal később jártunk, az Arenát a Fabrikával ellentétben könnyű megtalálni, mert közel van az autópálya torkolatához, csak el kell menni a törött ház meg a T-Mobile-hajó mellett, amit azért jelentősen nehezít, hogy sötétben se a törött ház, se a T-Mobile-hajó nem látszik. Azért nem olyan vészes a dolog, hamar odaérünk, a beugró 18 euró. Az Arena maga egy ízlésesen felújított gyártelep, állítólag állami pénz is van benne rendesen, ebből is látszik, hogy egy jóléti társadalom mekkora gondot fordít fiataljai kulturált züllésére. A ruhatárban precízen fogasokra akasztják a kabátokat, ami elegáns, ám igen lassú megoldás, és emiatt a koncert végi tülekedéskor kellemetlen könyöknyomokat szerzünk a bordánkba. Itt viszont faltól falig tele a hely, ami ezres nagyságrendet jelent, de tömegbecslésben rosszak vagyunk.

Úgy alakult, hogy itt a Skatalites előtt fellép a magyar Pannonia Allstars Ska Orchestra is, akik kezdetben majdnem üres teremnek játszanak, de aztán szépen megtöltik a helyet, büszkeség feszíti a pannon keblet. Bécsben besegít a jamaikaiaknak Dr. Ring-Ding harsonás foglalkozású lakos is (© Uj Péter, a kopasz bajorról többet a vonatkozó Szerdában). Egyszercsak föltűnik, hogy tenorszaxofonon a fekete Vitray Tamás játszik, aki Karl Bryan néven kezdett új életet a tengerentúlon. Bryan egy szigorú, de valójában vajszívű háziorvosra emlékeztet bennünket, aki néha megértően letekint az izzadt, félmeztelen osztrákokra, "hát, manapság már másképp szórakoznak a fiatalok" - olvassuk ki a tekintetéből.

A program ugyanaz, mínusz Rivers of Babylon, szerző fényképezés okán az első sorból nézi végigi a koncertet, és egy hirtelen érzelmi kitöréstől vezéreltetve kezet fog Doreen Shafferrel. Az élmény hatása alatt pólót vásárol (rajta Lonsdale-logó alakban írt Skatalites-felirat, a konvergencia sajátos példájaként), a mínusz ezer fokban elszédeleg a kocsiig, és hazavezet, az autóban fáradt magyarokat szállítva.

Visszatérés a paradicsomba

Egy újabb kaland előszobájába léptünk, mikor kis kocsink megindult Christchurch felé.

Ha már erre járok beugrom

..tényleg ez történt, Palau és Mikronézia szigeteit járva úgy döntöttem, hogy Saipanra is átugrom.