Zsuzsanna
-2 °C
7 °C

A kingstoni néni nyomában Közép-Európában

2005.11.24. 10:30
Mit keres Vitray Tamás egy jamaikai zenekarban? Mi köze lehet szaxofonozó fekete nagypapáknak Sean Paulhoz? Miért nem jön Magyarországra a stílusteremető legenda? Riporterünk időt és költséget nem kímélve Kelet-Közép-Európában üldözte a Skatalites zenekart, pólót vásárolt és rajongott.

Előre kell bocsátanunk, hogy a cikk szerzője elvtelenül rajong a Skatalites nevű zenekarért, bár ez tulajdonképpen csak a teljesen racionális következménye annak, hogy a Skatalites a világ egyik legjobb zenekara. Szerző ezért egy héten belül két külföldi országban vett részt egy-egy koncerten, úgy szakmai, mint emberi tapasztalatokkal gyarapodva.

New Orleans és űrverseny

A Skatalites a jamaikai zene alapzenekara, első körben talán azt érdemes róluk tudni, hogy egy olyan korszak és műfaj, az ötvenes-hatvanas évek jamaikai tánczenéjének legmeghatározóbb képviselői, ami közvetlenül és áttételesen is hatalmas hatással volt a könnyűzenére, egészen napjainkig. És nemcsak a belőle kinőtt reggae-re (Bob Marley is skaelőadóként kezdte, például) vagy a modern dancehallra gondolunk itt, de arra is, hogy a soundsystem, azaz a dj- és mc-felállás, tehát szegről-végről a mai partikultúra is a kora hatvanas évek Jamaikájából származik, bár ott még máshogy hívták. A brit vadhajtást meg talán nem is kell részletezni, a Madnesst például mindenki ismeri, hogy az amerikai, magukat gyakran előszeretettel skának nevező zenekarokról ne is beszéljünk (ilyen például a No Doubt, aminek említésétől a hagyományőrző skaszubkultúra a falra mászik).

Szóval, talán nem evidens, hogy bármi köze lehet szaxofonozó fekete nagypapáknak Sean Paulhoz, pedig van, nagyon is sok. Mindennek ellenére a Skatalitest errefelé sajnos kevesen ismerik, ezért - hogy egyúttal egy óriáscég erőforrásait ismeretterjesztő célra is használjuk -, itt akár bele is hallgathat a kedves olvasó, de a hivatalos honlapon is akad egy-két felvétel. A menedzselés, és ebből következően a hype szinte teljes hiánya miatt kevés elegáns, középkorú zeneértőt látni egy-egy koncerten, ellentétben például öreg dzsessz- vagy funkzenészek fellépéseivel, a közönség inkább kockás csuklószorítós gimnazistákból, a hetvenes-nyolcvanas évek angol skadivatját követő fiatalokból és rasztákból áll.


Kattintson! Képek.

A Skatalites tagjai eredetileg stúdióban és fellépéseken kísérték az ötvenes évek közepétől kialakulóban lévő, a hatvanas évek elején hihetetlenül népszerű jamaikai tánczene, a ska énekeseit. (A ska tulajdonképpen a háború után nagy tömegben vásárolt otthoni rádiókészülékeknek köszönhette létét, amin a jamaikai népesség New Orleans-i adókat tudott nagy nehezen fogni. A zenészek sajátos, felütéses lüktetéssel interpretálták az R&B, dzsessz, calypso és satöbbi számokat, amiket a rádióban, később importlemezeken hallottak.) 1963-tól a tagok már együtt játszottak, kicsit hasonló szerepet betöltve, mint itthon a Stúdió 11, aztán 1964-ben egy merész húzással saját zenekart alakítottak. Akkoriban az Egyesült Államok és a Szovjetunió már igencsak benne volt az űrversenyben, az újabb és újabb amerikai műholdfellövések hírei természetesen eljutottak Jamaikába is, olyannyira, hogy a frissen felállt zenekar ez alapján nevezte el magát (a műhold angolul satellite). Ezzel egyúttal bevezettek egy olyan szokást, amin a skazenekarok nagy része a mai napig nem tette túl magát: a "ska" szó szerepeltetését a zenekarnévben, esetleg szóviccel súlyosbítva (Skarface, Skambulance, Csizmáskandúr és még ezer).

Még ebben az évben az egyik számukkal, a Man In The Street-tel bejutottak a brit top tízbe, de a zenekar első virágzása nem tartott sokáig: az egyik alapítót, a harsonás Don Drummondot 1965. január elsején letartóztatták barátnője meggyilkolása miatt, és augusztusban a zenekar fel is oszlott. Drummond már két éve a börtönben ült, amikor a Navarone ágyúi című film főcímzenéjének általa írt skafeldolgozása bejutott a top tízbe Nagy-Britanniában, és újabb két évvel később, 1969-ben a Bellevue Elmegyógyintézetben meghalt. Drummond egyébként a legtermékenyebb zeneszerző a skaműfajban: 1965-ig több mint kétszáz dalt írt.

Családias bukta

A Skatalites csaknem húsz év múlva, 1983-ban alakult újra a Montego Bay-i Sunsplash reggaefesztiválra, akkora sikerrel, hogy együtt is maradtak. Pár év alatt szépen lassan mindannyian emigráltak az USA-ba, és azóta is gyártják az új lemezeket, bár az eredeti tagság fele már nem él. Az utóbbi években többször indultak világturnéra, két évvel ezelőtt jártak a Szigeten is, most viszont kihagyták Budapestet. Állítlag volt szó róla, hogy jönnek Magyarországra, de aztán a szervező úgy ítélte, hogy túl sokat kérnek.

Ha ez igaz, akkor viszont valaki hatalmasat bukott Szlovákiában, legalábbis nem hinnénk, hogy kétszáz ember akár csak nullára is kihozta volna a bulit, nagyjából ennyien voltunk ugyanis a pozsonyi Fabrika klubban múlt héten. A Fabrika klub egyébként is különös hely, csak az segít lokalizálni, hogy egy gyártelep bejáratánál két tányérsapkás rendőrt látunk posztolni (amióta újnácik megöltek egy másodéves bölcsészhallgatót, rendőrök ellenőrzik a legtöbb szórakozóhelyet.) A telepen keringve végül az egyik épület emeletére irányítanak a biztonságiak, egy telegraffitizett lépcsőházban caplatunk felfelé. Ekkor már erős a gyanúnk, hogy teljesen rossz helyen vagyunk, és valami punkbulira tévedtünk, amikor egy filctollas, csomagolópapírra írt feliratot veszünk észre egy ajtón: WC Skatalites. Ebből is látszik, hogy a hely meglehetősen puritán, a zenekarnak például nincs öltözője, csak úgy lepakoltak a színpad mellett, és az embereken keresztül járnak ki az egyedüli luxust képviselő, nekik fenntartott vécére.


Kattintson a képekért!

A visszafogott hangtechnika viszont egy az egyben hozza a hatvanas évekbeli, szintén nem kiugró minőségű felvételek hangulatát, így válik a hátrány előnnyé, amit a kínai közmondás is üdvösnek tart, és a zenekar a kicsi, de annál lelkesebb rajongótábor előtt szép lassan felenged. Úgy tippelünk, hogy negyven éve nem léptek föl ekkora helyen, ennyi ember előtt, ha egyáltalán valaha. A hangulat, hát mit is mondjunk, családias, és már emiatt simán megérte befizetni az 550 koronás belépőt. A műsor tulajdonképpen egy bestof-válogatás, instrumentális klasszikusok egymás után, például a már említett Guns of Navarone vagy a jamaikai függetlenség ünnepére írt Freedom Sounds. (A koncertek hagyományosan visszaszámlálással kezdődnek: ten, nine, eight ... one, freedom!) A zenekarban már csak az altszaxofonos Lester Sterling és a dobos Lloyd Knibb eredeti tag (illetve Doreen Shaffer énekesnő is dolgozott velük a kezdetekkor), de a többiek se fiatalok, a trombitás Kevin Batchelort leszámítva. Az egyetlen fehér tag, Ken Stewart a háttérbe húzódva pumpálja a billentyűket.

A műsorban külön blokkja van Doreen Shaffer énekesnőnek, akit elragadó egyszerűséggel csak a jamaikai ska királynőjének szoktak nevezni, de aki ennek ellenére átlagos kingstoni néninek álcázza magát szürkésbarna blézerben és műselyem blúzban. Négy-öt slágert énekel, olyan klasszikusokat, mint a Simmer Down vagy a You're Wondering Now, a közönség olvadozik. A végére jut egy klasszikus dancehallszám, és csak úgy viccből eljátsszák a Rivers of Babylon-t, amit a legtöbben nyilván a Boney M előadásában ismernek, de ez is egy hatvanas évekbeli szám, a Melodians zenekar slágere.

Izzadt osztrákok

Bécsben öt nappal később jártunk, az Arenát a Fabrikával ellentétben könnyű megtalálni, mert közel van az autópálya torkolatához, csak el kell menni a törött ház meg a T-Mobile-hajó mellett, amit azért jelentősen nehezít, hogy sötétben se a törött ház, se a T-Mobile-hajó nem látszik. Azért nem olyan vészes a dolog, hamar odaérünk, a beugró 18 euró. Az Arena maga egy ízlésesen felújított gyártelep, állítólag állami pénz is van benne rendesen, ebből is látszik, hogy egy jóléti társadalom mekkora gondot fordít fiataljai kulturált züllésére. A ruhatárban precízen fogasokra akasztják a kabátokat, ami elegáns, ám igen lassú megoldás, és emiatt a koncert végi tülekedéskor kellemetlen könyöknyomokat szerzünk a bordánkba. Itt viszont faltól falig tele a hely, ami ezres nagyságrendet jelent, de tömegbecslésben rosszak vagyunk.

Úgy alakult, hogy itt a Skatalites előtt fellép a magyar Pannonia Allstars Ska Orchestra is, akik kezdetben majdnem üres teremnek játszanak, de aztán szépen megtöltik a helyet, büszkeség feszíti a pannon keblet. Bécsben besegít a jamaikaiaknak Dr. Ring-Ding harsonás foglalkozású lakos is (© Uj Péter, a kopasz bajorról többet a vonatkozó Szerdában). Egyszercsak föltűnik, hogy tenorszaxofonon a fekete Vitray Tamás játszik, aki Karl Bryan néven kezdett új életet a tengerentúlon. Bryan egy szigorú, de valójában vajszívű háziorvosra emlékeztet bennünket, aki néha megértően letekint az izzadt, félmeztelen osztrákokra, "hát, manapság már másképp szórakoznak a fiatalok" - olvassuk ki a tekintetéből.

A program ugyanaz, mínusz Rivers of Babylon, szerző fényképezés okán az első sorból nézi végigi a koncertet, és egy hirtelen érzelmi kitöréstől vezéreltetve kezet fog Doreen Shafferrel. Az élmény hatása alatt pólót vásárol (rajta Lonsdale-logó alakban írt Skatalites-felirat, a konvergencia sajátos példájaként), a mínusz ezer fokban elszédeleg a kocsiig, és hazavezet, az autóban fáradt magyarokat szállítva.