Io-igyo-gyo-gyo-gyo

"8:05 volt, csomóan álltunk a stadion előtt, amikor kihallatszott, hogy elkezdett énekelni Sting. 9-re vártuk a koncertet, mégis mind berohantunk, és bent derült ki, hogy Sting fia énekel, mert ő az előzenekar" - mesélte egy ismerősöm a kezdetekről, amíg a Papp László Sportaréna kijelölt kinti helyiségében cigiztünk, és vártuk, hogy a 29 éves kis Sting, alias Joe Sumner előzenekarával, a Fiction Plane-nel végre befejezze a Sting-imitálását, és fellépjen az eredeti Sting, az 55 éves, és végre elénekelje a Sting-számokat vagy a Sting-feldolgozásokat vagy amit akar.

Ez egyébként Sting ötödik magyarországi koncertje, amire készültünk éppen, és amíg Red Bullért álltam sorba, azt is megtudtam, hogy régi police-os számokkal lesz tele, ami külön szerencse, ha az új albumát nézzük, viszont csak két gitárossal és egy dobossal lép fel, vagyis nem lesz szintetizátor, se hegedű, se afro vokalistalányok, amiért kár.

Pörgős Police

A várva várt, többszörös Grammy-díjas zenészre azonban nem kellett sokat várni. Nem lacafacázott, nem masszíroztatta magát, mint három hete ugyanitt Axl Rose (akkor már az ő korát is ideírjuk: 44), hanem seperc színpadra állt basszusgitárjával és a három fős csapatával: Dominic Millerrel, Lyle Workmannal és a dobok mögött Abe Laboriel, Jr.-rel.

Az 1979-es Message In A Bottle-lal indítottak és már ezzel jól előrevetítették a koncert pörgősebb, feszesebb stílusát. Brit rockerünk a nosztalgiára való tekintettel az egész koncert alatt mellőzte a korához illő nyugdíjasabb tempót. (És kisebb közelharc után megállapítottuk, hogy még a harmadik sorból is tűrhetően néz ki - még mindig.)

Kevés lassú szám volt, mint a Shape of My Heart, a közönség mégis többnyire szorosan összebújva tapsikolt. Amúgy ezt a meghatónak szánt számot olyan hamisan énekelte mögöttünk egy szolicica, hogy végigröhögtük. De ő legalább tudta a szöveget. A közönség a keményebb police-os számokkal többnyire hadilábon állt, a Walking on the Moonnál így csak ennyi hallatszott: io-igyo-gyo-gyo-gyo. De Sting nem adta fel: előadott ebből a korszakából még párat, például a Synchronicity II-t, vagy a többször is feldolgozott Roxanne-t.

Sláger a láger

Előkerült néhány sláger is, az elején a 91-es Why Should I Cry For You, a 93-as If I Ever Lose My Faith In You, és Nothing Like The Sun albumból az Englishman In New York, amit ugye sokkal jobban értékelünk, amióta Geszti is megpróbálta elénekelni a tv2 átverős showjában.

A végén pedig ráadássorozatban jött a 99-es nyekergősebb Desert Rose, és a 83-as Every Breath You Take. Bár az utolsó előtti számon, a 78-as Next to you-n még az Index is lelkesen pogózott, a záró, temetéshez illő Fragile-on már azt számolta, hogy égő öngyújtót vagy világító mobilokat lengetnek-e többen. Még mindig az előbbi csoport nyert.

A kétórás, teltház előtt adott koncert végig összeszedett volt, pörgős, és különben is, csak két egy-egy perces gitárszólót kellett meghallgatnunk. Kifelemenet másoktól is pozitív visszajelzések érkeztek, és csak azok káromkodtak, akinek nem állóhelye volt. Ők, főleg a távolabbi szektorokból, több okból is megszívták: egyrészt nem volt kivetítő, másrészt minimalista volt a látvány és harmadrészt gyengébb erősítővel Sting hangja maga is minimalista.

"Azért azon kívül, hogy kétszer üdvözölte Budapestet, szólhatott volna egy-két kedves szót a közönséghez" - búcsúzott elégedetlenkedve szabóZ, aki többek között a haknijelleget kifogásolta. Annyiban igaza van, hogy Sting ezzel a Broken Music műsorával már több mint egy éve turnézik. Szerdán Pozsonyban lép fel.