Sting hátulról

Közel háromnegyed órás tolakodás után a koncert kezdetére sikerült elfoglalnunk egy olyan pozíciót, ahonnan nem láttunk, de még csak nem is nagyon hallottunk semmit. Pedig elvileg nem álltunk rossz helyen: a tömeg jelentős részét magunk mögött tudtuk, ám ez még mindig jó kétszáz méteres távolságot jelentett a színpadtól.

Két tábor

Ez persze nem feltétlenül lett volna baj, mert egy igazi rajongónak még az is örömet okozna, ha biztosan tudná: az a mozgó kis pálcika, fekete ruhában, na, az ott a Sting!

De nem! A rendezők valamiért jó ötletnek tartották, hogy egy bazi nagy kivetítővel leválasszák a közönség első tíz százalékát a maradék, nyílván elhanyagolható kilencventől, két táborra osztva ezáltal a tömeget: azokra a kevesekre, akik látták az előadót és azokra a sokakra, akiknek esélyük sem volt arra, hogy bármit is lássanak a kivetítőkön kívül. Az igazat megvallva most hazudtam. A teljes igazság az, hogy a kivetítő tartóoszlopa alatt néha láttam Sting lábát.

Szorulás

Klikk a képre!

Ráadásul sikerült egy olyan helyre beszorulnunk, ami már elég messze volt a színpad hangszóróitól, de még éppen nem értük el a következő hangszórósort, így aztán meglehetősen gyengén szóltak a számok. Ha ehhez még hozzávesszük az ingyenes koncertek sajátosságát, nevezetesen hogy az előadó rajongóin kívül szinte mindenki ott van, el lehet képzelni, milyen kínos helyzetek adódhatnak.

Például olyanok, mint amikor általam belátható, nagyjából ötszáz fős körben egyedül én próbálkoztam be időről-időre csökkenő önbizalommal a dalok éneklésébe - ami a gyenge hangnak köszönhetően tisztábban volt hallható, mint maga Sting. Aztán jött az Evri brét jú ték, azt már mindenki nyomta izomból.

Home movie

Láthatóan a többség élvezte az előadást, de a közönség egy része észrevehetően unta a zenei ízlésének nem megfelelő előadót. Eljöttek, mert ingyen van, de azért legközelebb inkább mást hívjanak!

Ezért aztán összességében kicsit olyan hangulata volt a koncertnek, mintha egy nagyobb tévén néztem volna otthon, közepes minőségű hangszórókból szólt volna a VHS hangsávja, a lépcsőházból pedig felhívtam volna pár Matyi és a hegedűs fanatikust, hogy időnként rúgjanak már hátba és ha megoldható, mutassák ki, hogy baromira nem érdekli őket az egész.