Kilencvenkettő van újra

"Hát nem gondoltam volna, hogy még valaha élőben látom Slash-t és Duff McKagant" - mondja Sanyi, és nagyjából ez is határozza meg az este további folyását, merthogy körülbelül ennyit nyújt a Velvet Revolver-koncert. Na de ne szaladjunk ennyire előre, hiszen elvtelenül rajongó tudósítást ígértünk. De lássuk előbb Kiss Bori Moon megalkuvásmentes beszámolóját, hogy ellentétes vélemény is helyet kapjon rögtön az elején, és ne kelljen olvasói leveleket írni:

Költséges drogfogyasztás

"Bazmeg, csak két Guns-számot játszottak!" - mondja egy kockásinges, kifelé baktató gimnazista hasonszőrű barátjának a koncert után, miközben én azon filózok, jó, hogy nem fizettem a jegyért. Nem akarom ugyanis senkinek a költséges drogfogyasztását finanszírozni, márpedig úgy tűnt, a Velvet Revolver egy erre létrehozott vállalkozás. A Guns N' Rosesből és a Stone Temple Pilotsból átigazolt tagok szépen illusztrálják, hova vezetnek a különböző függőségek. Még Slash néz ki legjobban a szétivott, kicsit elfolyó arcával, Scott Weiland, a még életben levő heroinista leginkább egy extrém soványságot ábrázoló anatómiai szemléltető bábura hasonlít, a viszonylagos karizmokat felvonultató Duff McKagan pedig hidrogénezett-dauerolt szőke hajával úgy fest, mint egy lepattant nőimitátor.

Gabo Rindo szerint "a kinyúlt pulcsi agyonbaszta a Gunst", vagyis a kilencvenes évekbeli seattle-i grunge-hullám lett a hard rock halála. Vicces módon a szintén grunge (bár San Diego-i) Stone Temple Pilots énekesét, Scott Weilandot ragadta el Slash a Velvet Revolverbe.

"Szar lehet, amikor még tíz év múlva is az előző csajodról kérdezgetnek" - mondja Eszenyi Péter, a Warpigs egykori énekese a Guns-múltra utalva, és tényleg, a közönség igazán csak a Mr Brownstone-ra és az It's So Easy-re indul be. Furcsamód még a Wish You Were Here szövegét sem tudják, pedig szerintem hazánk az utolsó ország, ahol még fizetőképes kereslet mutatkozik a progresszív rockzene iránt.

A koncerten spottoltuk Dukai Reginát, aki népszerű arcvonásait egy piros baseballsapka alá rejtette, valamint a társaságában időző tetovált rockert, akiben pasiját, a Hooligans-gitáros Tóth Tibit véltük felismerni.

Absztinencia

Pedig Moon valaha nagy gunsos volt, hümmög a bennünk lakó Bőhm bácsi (mindenkiben lakik ilyen, ugye?), de hát így van ez a gloria mundival. A magunk részéről viszont úgy véljük, hogy Slash a legnagyobb istenkirály a világon, lehet bár dagadt és ránézésre büdös, de akkor is. Sanyi szerint mondjuk versenysúlyban van, de nem kell mindent elhinni a fotósoknak. Duff McKagan híres hasnyálmirigykatasztrófája ellenére energikusan rohangál ide-oda, mellette vokálozik, és láthatóan ő fogja össze az egész produkciót, hiába, mit tesz az emberrel, főleg az egykor híresen a legprosztóbb basszusgitárossal az absztinencia. Egészen hihetetlen, de az egykori Guns-tagok még mindig hitelesen és meggyőzően hozzák a tizenöt évvel ezelőtti rockandrollt, kénytelenek vagyunk behódolni, föltörnek az emlékek, welcome to the jungle, baby.

Viszont hiába a lázas énekeskeresés, ami miatt még valóságshow-t is indítottak a VH1-on, Scott Weiland a leggyengébb a zenekarban, bár hozzá kell tenni, hogy lemezen nem rossz. Hát igen, Scott Weiland. Régen nagyon szerettem a Pearl Jamet, ennek folyományaként viszont a Stone Temple Pilotst utáltam, vagyis hát az számomra nem is létezett, gyakran idéztem azt az Eddie Vedder-interjút, amiben elmesélte, hogy felhívta egy haverja, és gratulált ahhoz a számhoz, aminek a klipjében olyan vörös a haja. Vedder híresen nem néz tévét, szóval nem tudta, miről van szó, de az a klip a Stone Temple Pilots debütáló videója volt, főszerepben a már akkor is kikezdhetetlenül eredeti Weilanddal. Különben csak úgy viccből érdemes rákeresni Scott Weilandra a Google-on, az első kép, amit találunk, ez. Szemből és oldalról. "Gyógyegér" - kommentálja szűkszavúan Sanyi.

Kínai demokrácia

Az erőtlen, bár azért néhol megcsillanó énektől eltekintve, vagy inkább azt elnézve viszont pont azt kapjuk, amire számítunk: a dupla album előtti Gunst, enyhe seattle-i beütéssel (Mother Love Bone! jó pont), nirvanás koszolással, és persze ott van az erőteljes Sex Pistols-hatás, nyilván nem véletlen, hogy Duff McKagan pólóján Sid Vicious virít. Slash továbbra is összetéveszthetetlenül játszik, a koncert vége felé előkerül a duplanyakú gitár, sőt egy cilinder is. A Fall To Pieces Velvet-szám alatt riporterünk elmorzsol egy meghatódott könycseppet a szeme sarkában, ugyanis ez a Velvet Revolver Sweet Child O'Mine-ja, a jellegzetes futamokkal, Slash tulajdonképpen bármikor áttérhetne amannak a szólójára is, bármiféle zökkenés nélkül.

A közönségben, az érthetetlenül sok Mötley Crüe-póló között több Axl Rose-imitátort is felfedezünk, eleinte csak ők emlékeztetnek a kínai demokráciáról elnevezett albumát már-már történelmi ideje készítő Guns-névtulajdonosra, aki viszont a koncert második felében elővett két régi Guns N' Roses-szám alatt már feltűnően hiányzik. Ezzel az énekessel ezt talán nem is kéne erőltetni, és a dolgon az sem segít, hogy a gitárok, egy dobos kolléga szóhasználatával élve, végig úgy szólnak, akár a medveszéklet. (Félreértés ne essék, ez dicséret.)

Ha levonjuk a koncertből azt a legalább ötven százalékot, amit a Guns-nosztalgia tesz hozzá, sajnos be kell látni, hogy eléggé halvány a produkció, főleg az ének miatt, még a szövegeket kívülről tudó rajongók sem merészkednek tovább annál, hogy felemeljék a karjukat, és rikoltsanak egyet-kettőt, yeah. Az eddig megjelent egyetlen lemez számai pedig bár tulajdonképpen nem rosszak, de felejthetőek. De mindegy is, a Velvet Revolver egyelőre úgyis hiába próbál saját jogon bizonyítani, a megjelent három-négyezer ember most a fél Guns N' Rosest nézte meg, újra kilencvenkettő van, nyár, térdnél kiszakítva a farmer, combra kendő kötve, sört bontunk a ligetben a pad peremén.