Angol-kűr

2001.03.09. 15:57
Ha az eszkimóknak sokszáz szavuk van a hóra, akkor a londoniak is kellene még néhány az esőre, hogy választékosabban beszélgethessenek az időjárásról. Az alattomosan és hirtelen arcbatámadó, vagy az alulról kitartóan áztató égi áldás azonban nem képes elvonni a figyelmet Európa legemberbarátabb metropoliszának hangulatáról. Itt a szórakoztató- és a reggeliztető ipar legalább olyan profi, mint az igazságszolgáltatás.
Mégsem a japánok ágyaztak be először a klausztrofóbiának
Egy hét alatt lehetetlen megismerni egy ekkora, több faluból összetoldott várost, de az biztos, hogy kényelmes cipő és erős vádli kell hozzá. Amikor úgy tűnik, hogy közeledik a város széle, megint egy kisebb városközpont felé tart az út, ezért érdemes a vállakozást egy hetijegy beszerzésével kezdeni, amely a két belső körzetre kb. 20 font. Ezért egész nap és éjszaka lehet tematikusan buszozgatni az emeletes piroson, amelynek a felső szintjét kifejezetten városnézésre teremtették.

A buszsofőrök egyébként aljasak,

mint nálunk, legalábbis az éjszakai jármű után futókkal szemben. A Belgrave Road egyik szállodájában kaptam kapszulaszobát napi negyvenért. A Sydney Hotel egy kívülről kicsinek tűnő épület, amelyben ennek ellenére legalább négyszáz "egy ágy, egy tévé, egy beépített zsebfürdőszoba" típusú lakrész található. Állítólag ez a középosztályi turista standard. Tehát mégsem a japánok ágyaztak be először a klausztrofóbiának.

A személyzet viszont kifogástalan volt, gyors és halk, és ha beszélt, akkor sem frusztrált a kitűnő angolságával. Azonnal éreztem, hogy a multikultúrában vagyok, ahonnan New Yorkot lopták, és ahol minden reggel teletömhetem magam a hírhedt angol reggelivel, tojással, sonkával, füstölt babbal, sültkolbásszal, lekvárral. Nem is értem, hogy képesek a helyiek mindezzel a gyomrukban épeszű üzleteket kötni délelőtt, amikor nekem csak naplemente után kezdett oszlani a zsíragyúságom.

Terápiás galambetetés a Trafalgar téren
Ha már belvárosi szállás, gondoltam nem kell kihagyni a Whitehall és a Westminster negyed turistanevezetességeit sem az alternatív szemle előtt, de csak módjával. Sorba lehet szedni egy üdítő séta kapcsán magát a Westminster-katedrálist vagy a Whitehallnál a faarcú lovaskatonák őrségváltását 11.00-kor, aztán ugyanitt 16.00-kor megnézni, amikor az őrök ünnepélyesen elhagyják a lovaikat. Azt sem lehet katasztrófa kivárni, míg az életnagyságú Tony Blair kivánszorog a Downing street 10-ből, de lássuk be, mégsem ő London fő látnivalója, akkor már inkább a pestiskori Londont idéző Temze-part a Big Bennel és azzal a kifejezetten ronda óriáskerékkel, amely a város kis testi hibája a maga gömb alakú üvegkabinjaival.

Megvalósítható egy terápiás galambetetés a Trafalgar téren vagy a Szent Pál katedrálisnál, esetleg utoljára az életben, mert a helyi napilapok a betegséghordozó szárnyasok kiirtásának szükséges vagy skandalum voltáról vitatkoznak éppen. Meg lehet úszni nagyobb lelki sérülések nélkül a Buckingham-palotát is, ahova 1993 óta teheti be lábát a nagyközönség, amikor a királyi família nyaral, de csak azért, hogy a belépődíjat beépíthessék a windsori kastély leégett szárnyába, meg hogy mindenki vegyen egy Dianás bögrét a királyi gagyibutikban.

De mindez még csak apró, jelentéktelen részlete annak az élménynek, amelyet a város véget nem érő, lüktető, zaklató látványa nyújt a György korabeli terek, a Dickens Londonát idéző zugutcák, a Viktória-korban épült kocsmák, az 1931-ben épült Art Deco Broadcasting House, (a BBC központja), vagy a parkok együttesével. Nem is beszélve az éjszakai klubrengetegről.

Folyt. köv.