• Cinematrix
• Média
• Showbiz
• Kultpol
• Klassz
• SciFi
• Életmód
• Litera
• Archívum

• Mellékletek

• Kiskarácsony
• Sziget 2005
• Korrektorblog
• Filmszemle 2005
• Sziget 2004

• Szavazások
• Ámuljon a jövő Budapestjén!

Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Kezdődött, hogy elkéstünk, a Guns and Roses eredetiben fájdalmasan zúzós intrójának hipnotikus orgona-transzkripcióját kénytelenek voltunk a Nagyszínpad hátából élvezni, valami azonban még így is megmozdult bennünk. A színpad előterébe érkezve lenyűgöző látvánnyal szembesültünk, a Master maga elnyűhetetlen orgonájával háttal a közönségnek játszott, a kíséretet pedig háromtagú női punkzenekar erősítette: gitár, gitár, dob felállásban. (Az orgonát később a művész saját kezűleg forgatta el 180 fokkal, a jobb vizuális hatás kedvéért.)

A műsor Sinead O'Connor Nothing Compares To You-jának meggyalázásával folytatódott, wunderval sramlibetétekkel telepakolva, majd a következő áldozat Celine Dion és az ő Titanic-dala, illetve a régi Mambo Kurt-sláger, a Europe Final Countdown-ja volt. Ennek középrészében az előadó Kraftwerk-módra magára hagyta a kíséretet ezidőtájt önmagában adó orgonáját, majd a közönség soraiból személyesen felkért hölggyel lebilincselő táncszámot rögtönzött.

Kiss-dizsi, az I was made for loving you baby következett, majd egy Metallica-nóta, melyben instrumentális betétül egy semmivel sem kisebb klasszikus, a Kék Duna keringő vezető motívuma szolgált. Itt kellene kimerítenünk a Btk-ban amúgy meglehetős slendriánsággal megfogalmazott faji uszítás tényállását, mivel felismertük, hogy a punklányok mozgásában az egyedülálló stájerországi báj elemi erővel tör időről időre a napvilágra.

Smoke on the Water, csak jelzés-jelleggel, majd egy frissebb darab, egy Guano Apes-sláger, pár nap múlva eredetiben is hallhatjuk. Ezen a ponton a közönség - nem vicc -ugrálásba fogott; talán Uhrin Benedek is rájön lassan, milyen karrierperspektívát adott fel akkor, amikor szakított az őt felfuttató UBFC vezetőségével.

A Bronski Beat dala előtt a művész lazán lebuzizta az angol zenekart, amivel párhuzamosan az egyik gitáros hölgy néhányszor izgatóan végignyalta MK feje tetejét. Mondanom sem kell, az Etele kollégám által bevezetett Tarlós-indexet mérő műszer (ami a műsor homoszexuális jellegét méri) mutatója a maximum fölött ezzel ki is törött - jövőre digitálisat hozunk.

Még ugyanebben a számban vagyunk, Kurt ugyanis itt rombolta le a Pink Floyd által megénekelt közönség-zenész falat egy páratlan, hassal lefelé kivitelezett monstre stage diving-gal, amivel nyilvánvalóvá tette, hogy ő is csak egy ember közülünk, zenéje pedig a népzene logikus továbbgondolása - aminek, mint tudjuk, jellemzője az, hogy a sikeres dallamvonalak szájról szájra terjedésének következtében mutációk laza hálózata jön létre, amelyekből egyes darabok néha egészen furcsa irányokat is vehetnek.

Hát nem erről van itt szó?

A műsor kellemes pillanatai közé tartozott a dobbemutató, itt Mambo Kurt orgonájának dobgépe kelt versenyre a zenekar élő dobosával. A szambafordulót még a dobgép abszolválta egyértelműen sikeresebben, ám metálban a hosszú szőke hajzuhatag mögül előcsodálkozó Barbie-baba lényegesen jobbnak bizonyult, illetve, mit szépítsünk, meg is mondhatjuk egyenesen: lealázta a robotkollegát.

A ráadásban megszólaló Depeche-sláger, az I just can't get enough szintén kedvezően fogadtatott.

És még egy rossz hír a Pannon Rádió szerkesztőségének: a hosszú, mókás angol konferanszokat a közönség csaknem száz százaléka megértette, ami néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlen volt kicsi hazánkban. Budapest elesett. (vagy felállt)