Sziget 2001

Záróra, fizetni, elhagyni a helyiséget

2001. 08. 09., 15:57 | Frissítve: 2001. augusztus 10., péntek 13:01

Fölegyenesedünk a szigetjárásból (nyak be, váll föl, görnyedés előre, jobb kéz sörös műanyagpoharat markol - óvatos, bizonytalan csoszogás előre), véralkoholszintünk egyhetes minimum alatt zár; tiszta ruha, pormentes (kvázi) cipő, és enyhe, kávébarna szomorúság.

Mert olyan szép, szomorú vége bír lenni a Szigetnek mindig. Már nem annyira szép és nem annyira szomorú, mint mondjuk hat évvel ezelőtt, dehát ebben alighanem csakis mink vagyunk ludas vagy micsoda: huszonegy-két évesen más azért, mint harmincon túl, ugye, ilyenkor már nem nagyon kap el az az igazi ősz eleji szomor, hogy vége a tábornak/bulinak, mindjárt csengetnek, oszt nulladik óra, oroszröpdolgozat (rendhagyó, mozgást jelentő igék).

Tehát még egyhe gyomortáji örülés is lehetne, hogy végre vége, hazamehetünk a normálisba, de azért ez sem, mert vasárnapról hétfőre virradóra már átlendültünk a holtponton, és kedd éjjel, az utolsó éjjelen már úgy érezzük, hogy így van ez jól, sőt, mostmár mindig így lesz, mindennap reggelig sörözés, kevés tánc, császkálás, röhögés. Aztán nagyon hirtelen: vége.

Megkímélném az olvasót egy újabb Sziget-megfejtéstől, de most már késő. Talál elég ilyen írást, ha akar, ha nem. (Az egyik idei csúcsprodukció: a minden lében otthonosan örökmozgó turbóesztéta a Népszava hétvégijében jelentkezett igen hosszú, ám annál kétesebb értékű elemzéssel, szépen illusztrálva, hogy egy profi elemzésírónak az sem akadály, ha a tárgyról - itt: a Sziget történetéről, működéséről, jellegéről - szerzett ismeretanyaga a nullához konvergál.)

Tehát lehetne sírni, hogy jaj, nincsen már az, ami volt (persze, azért volt, mer' már nincsen), de az is csak manír volna, olcsó retorika, mert: egyszerűen nem bírtuk magunkat rosszabbul érezni (vagy: sokkal rosszabbul érezni), mint tavaly vagy tavalyelőtt, mint "régen". Na, most mi van? Csto gyelaty?
Hiába fikáztuk vérbe a programot előre, sorban találtunk nagyon jó dolgokat, sorozatban történtek az obligát, apró csodák, a Sziget működött, nagyon is, és működtünk benne mi magunk.

A Sziget fölnőtt meg minden, meg gigavursli, meg nagy szórakoztatóipari vállalkozás, de ottan, benn, a porban nem is fut át ilyesmi a sörben áztatott agyakon, egyáltalán: az embereket többnyire nem nagyon érdekli az egész, hogy ennyi meg annyi a reklám, az emberek éppen olyan jó (hibátlan!) szigetarcok, amilyenek voltak, akikkel és akiken órákig lehet röhögni, akik nagyon tudnak játszani, akik jól akarják érezni és jól is érzik magukat.

Itt kínálkozna alkalom egy kicsike sztorizásra, a hajnalban Miamiba stoppoló punkoktól a főttkukoricatúladagolásban elhunyt nemzettestvérünkön át a söröspoharakkal anakondázó vagy dinnyehéjból Z a hangya-maszkot barkácsoló faszikig, és persze le lehetne gyűjteni itten az idei nagy szigetdumákat. Nem megyünk bele. (hagyjuk a riportelemet másra.) A kicsi, ám obligát Sziget-csodáikat föl lehet sorolni a zenei terepről is (végül: rockfesztivál vagy mifene!): néhány zenekar, egy tinédzserekből összeállt véramatőr banda küzdelme a húrokkal, komplett gimnáziumi osztály jazzbalettolása egy hajnali tánchelyszínen, egy bolgár skazenekar elképesztő lendülete, egy gyönyörű francia dub, német diszkó, satöbbi, satöbbi, satöbbi.

A Sziget így továbbra is szépen élhető hely maradt nekem. Normális hely.
(Értsd: nem olyan, mint mondjuk ez a város általában.)

A Sziget lelket ver belénk. (Még mindig, annyi év után!) A Sziget önbizalomnövelő homeopátiás szer. Év közben ötven ember előtt álmos és reménytelen bulikat nyomó, a feloszlás szélére tántorodott zenekar itt ötezer őrjöngő előtt játszhat; parlamenti küszöb alá bújt, a népszerűségi listákon Kun

Béla és Júdás mögött kullogó politikus éljenező fiataloknak oszthat autogramot és ígéreteket.

Nagyon súlyosan újkeresztényszektás duma volna, ha azt mondanánk: tán nagyobb a szeretet az emberekben ott. Pedig valami ilyesmit gondolunk. És persze, hogy ez szerelemsziget: tessék nézni a tizenhat-húszéveseket!

Nem nagyon bírnánk már elképzelni a tyúkszaros életünket nélküle. Illetve: el bírnánk, nyilván. De ez az elképzelés egyáltalán nem tetszene.

hirdetés