hirdetés

sziget2003

Címlapon

A rovat hírei

A rovat cikkei

Pláza

A szállítási díj visszajár!

Barbarossa Pálmaház: Laibach

2003. 08. 06., 05:09 | Frissítve: 2003. augusztus 06., szerda 10:20

Hej, haj, a régi szép idők! Rongyhodott punkokkal telitömött HÉV-szerelvények, hálózsákba rejtett, tejeszacskóban becsempészett tablettásborok, szem-, torok- és bőrkaparó finomítatlan vadkender, szürkés-zöldes-lila dalra kelő szimatszatyrok!

De undorító is volt.

Tekintse meg fotóinkat
Szerencsére ez az anarchista startidőszak tovatűnt a Sziget ma már tisztességesen pozícionált brandek seregszemléje, amelyek itt "sikerrel szólítják meg az egyébként nehezen megszólítható fiatal korosztályt", és ez nem akármi, hiszen tudjuk, milyen nehéz ezt a korosztályt megszólítani, hiába mondjuk szép szóval vagy szigorral, hogy tegyél már rendet a szobádban, édes fiam, rend a lelke mindennek - a nehezen megszólítható korosztály vállat von, és nem érdekli a rend.* Mint ahogy nyilván nem érdeklik a Szigeten kiállított brandek sem, ha nagyon muszáj reagálni rájuk, hát leginkább utálja kicsit azokat, amelyek valami kizárólagos szerződés okán kiszorítják a náluk jobbakat.

No de nem ez a lényeg, hanem hogy

a Laibach elég ócska koncertet adott nekünk.

És ez fájdalmas csalódás. Nem mintha a Laibach volna a világ legtehetségesebb csapata, hiszen sohasem saját számaival aratta sikereit, hanem az europop legnagyobb slágereinek wehrmachtosításával. A Laibach, bármilyen kellemesen bizarr is olykor, alig több, mint egy furcsa paródiazenekar. Wagner hónaljmirigye. E minőségében viszont pótolhatatlan szerepet töltött be, megmutatva, milyen elemi és történelmi indulat szabadulhat fel némi brummogás és dízelhordó-püfölés által azokból a dalokból, amelyeknek nyálfokát pedig bürettával optimalizálták. Nemzetélet és nemzethalál szökkent szárba a Life is life egyszerű futballhuligán-dallamára, végítéletté nemesült a Final Countdown, és igazi tetemrehívás lett a Jesus Christ Superstarból.

Mindez a náci Németország, vagy inkább

a Wolfenstein külsőségeivel,

amelyekkel eredetileg egyrészt parodizálni, másrészt provokálni akarták a partizánharcban nyújtott remek teljesítményét később fehér katonai maskarákkal ellensúlyozó Tito marsallt. Mégis, a Laibach koncertjein óhatatlanul akad egy-két tudatzavaros skinhead, aki ötpercenként megéli a nagy magyar nemzeti ébredést egy szlovén együttes németül előadott számának hatására. De hát nélkülük szomorkás volna az élet, meg aztán lássuk be, kicsikét nyitva találta felejteni a csapat ezt a kérdést, sőt néha mintha rá is játszanának az északi hellénizmus vonzerejére.

Mert ki ne érezte volna a tömegvonzást, amikor a Spektrumon felvonul a német hadsereg, szép rendben, fénylő rohamsisakokkal és letisztultan szögletes tankjaival? Olyasmi ez, mint Róma fensége: az elme tudja, hogy az egész mélyén valami bődületes félrelépés lapul, de a szív azért gyorsabban ver, ha szinkronban doboghat néhány ezer másikkal, vagy pár ezer évvel.

Zenének viszont az egyszerű dobogást azóta nem nevezzük, hogy ezt a környezetünkben működő gépek kéretlenül is biztosítják, így a Laibach most bemutatott új albuma, a WAT körülbelül húsz évvel késett el; ez a fajta techno ma legfeljebb a hanganyag feldolgozásának melléktermékeként létezik, de azt nem szokás pénzért árulni. A "történelem iránt érdeklődő fiataloknak" tehát továbbra is a kellemes, részegen is énekelhető, ám bugyuta szövegű Horst Wessel- és Panzerlied marad; a kommersz, vagyis fogyasztható germán erőkultuszt

viszi tovább a Rammstein,

ha sikerül kilábalniuk a széjjelérzékenyülős könnyesjoghurt-korszakból. Értelmiségi depresszióhoz meg örökre ott lesz Schubert.

A koncert vasúti jellegű zenei anyagának élvezetét tovább nehezítette a teflonból és zimmeritből készített Wan2 sátor, amely nyilván az óbudai nyugdíjasokat óvta attól, hogy az Északi összekötőn folyó forgalom mellett a Laibach is eljusson a dunyha alá. A hangszigetelésben kiváló anyag természetesen a levegőt sem engedi át, így a fent említett tévelygők ugrabugrálása és a bezsúfolt pár ezer ember percek alatt előállította a pálmaházak kényelmetlen klímáját. Az ugatva előadott dalszövegekkel együtt fél óra múlva már a helyszín egy túlméretezett, a biztos pusztulásba hajózó U-bootot idéz. Szerencsére a kijáratnál is bőven hallható az előadás, meg a ráadásként azért elhúzott Life is life, amit jóval hálásabban fogad a hallgatóság, mint a WAT anyagát.

Das ist das Ende, das ist das Ende der Welt. Apokaliptikus látvány a Sziget, ahogy menetelünk kifelé, a valaha volt pohárvisszaváltási program a múlté, a felrepedezett pannon tengerfenéken minden lépés alatt műanyag kagylóhéjak reccsennek. A szemétmezőben alkalmi párocskák beszélgetnek a szifiliszről, a húgysavmarta zsombékokon kallódó hozzátartozók álmodják részeg álmukat, s a bungee-jumping gondolájában egy reménytelen Cure-rajongó arra gondol, kötél nélkül ugrana egy igazán gót. Lám, a Laibach mégis belém karcolta üzenetét. De holnapra már megint jó lesz minden: valamelyikünk már nem a régi.

* "Ilyen hosszú mondatot nehéz elemezni. Ez talán nem is egy mondat"
- Word 2000

hirdetés