Egy fontos tudnivalóval kezdjük szombati összefoglalónkat: három év kellett, hogy ráébredjünk, bármennyire is rajongunk az igazán testes, nagy vörösborokért, ilyen hosszú, embert próbáló rendezvényen meg kell maradni a karcsúbb fehéreknél. A kompromisszummentes vedelés annyi csersavat meg sok más, a jó borokban bőven található, és egyébként igen ízletes anyagot visz be a szervezetbe, hogy saválló gyomor és garat kell annak, aki meg akarja úszni kellemetlen másnapi mellékhatások nélkül.
Baráti szédülés és tölgyfaíz
Ilyenformán legendának minősíthetjük azt is, hogy nagyon jó minőségű italoktól nem lesz másnapos az ember. Dehogynem! A legeslegjobb minőségűekkel tudja csak szétütni magát igazán.
Itt van a Présház, ugye, ahol tényleg baráti áron lehetne színvonalasan vedelni, mert egy Montenouvo Cuvée-ért háromezer (per palack) tényleg baráti ár, a Veritas adja kétezerért, a legtöbb boltban kétezerötszáz fölött van. Tegnap a Gál Chardonnay-ban véltük megtalálni a kompromisszumot, mert ugyan nem nagy vörös, de testes fehér, ráadásul barrique, tehát pont csersav van benne rendesen, végül nagy baj nem lett a dologból, pedig eltűnt kábé két liter az este, bemelegítőfröccsökkel három is, egész baráti szédülés, és a szájban makacsul megülő tölgyfaíz lett a másnapi végeredmény.
Agrármarketing, mint mellékhatás
Egyébként agráriumozásilag jegyezzük meg: a Présház és a Hilltop, a két, Szigeten praktizáló borkereskedés többet tett eddig a magyar borok érdekében, mint az évente milliárdokat elnyelő Agrármarketing Centrum, amely nyugati szakrendezvények közönségének szokott vidám perceket szerezni - szemtanúk szerint - a legjobb indulattal szánalmasnak nevezhető, ám igen drága produkcióival. A Szigeten viszont gyakran találkozni a magyar boroktól Hamvas Béla-ian átszellemült külföldi fiatalokkal.
Nem beszélve a Pálinkaházról, amely idén áttörést hozott országimázs- és agrármarketingfronton. Alighanem finn/svéd/holland fiatalok tucatjai sóhajai verik majd föl a tamperei/malmői/eindhoveni ködös őszi esték csöndjét, amikor az Agárdi Pálinkafőzde birspárlatának emléke fölrémlik.
A kerítésszaggatókhoz és a több mázsa cukorral javított zugfőzött házipáleszhez és vegyigyüminek hazudott ipari szeszhez szokott, árérzékeny hazai vásárlóknak persze piszok drága a hat-hétszázforintos feles (ami csak négy cent, ráadásul), de hát rendes gyümölcspálinka olcsóbból nem nagyon jön ki.
Kínos nosztalgia vagy micsoda buli?
Menjünk rá akkor a programra, ami hát megint erősen a kínoshoz konvergált, de próbáljuk meglelni a pozitívumokat.
Előző napi cikkünkben szidalmaztuk a Dreher port elnevezésű, gigantikus Napköztársaság-promóciót, amiért a legsurmóbb Juventu- Danubius-szerű lakossági plasztikzenékkel próbálta traktálni az erre szerencsére nem fogékony közönséget. Szombaton viszont akkora bulizás lett ottan, hogy az idei Szigeten akkorát még nem láttam. A Nagyszínpad felé tartó szombati bejövők leragadtak a Dreher porton Maróth Viki és a Nova kultúrzenekar koncertjén.
Nehezen tudom körülírni a bennem dúló ambivalenciákat. Egyrészt olyan koncert volt, amilyennek egy koncertnek lennie kell. Jókedv, tánc, minden.
Viszont ez a vendéglátóipari rock and roll, mint irányzat alapvetően idegesít. Fenyőék a nyolcvanas években rájöttek, hogy a magyar közönségnek kimaradt Carl Perkinstől, Jerry Lee Lewison át Chubby Checkerig az egész hatvanas évek, így egy az egyben újra elsütöttek néhány akkori számot magyar szöveggel, leöntve a cuccot némi vicces-operettes mázzal. Mindezt persze olyan színvonalon, és a közönség ízlésének annyira megfelelően, hogy a nemzeti kollektív emlékezet azóta is a szórakoztatás meghaladhatatlan magasságaként őrzi Fenyőéket.
A szerző a szerzői jogok miatt aggódik
Novaiék már a nosztalgia nosztalgiájának nosztalgiáját adják elő, vitathatatlanul magas színvonalon. Az önfeledten tvisztelő szigetiek aligha vették észre a számokba jelzésértékűen becsempészett modernebb hangzásokat, a rockyba bújtatott dárenbézt vagy a tviszt alá segítő bigbítet, hanem csak üvöltötték, hogy "Meg-ha-lok, hogyha rám nézel", mint ahogy az sem jutott eszébe senkinek, hogy akkor ez egy Brenda Lee-nyúlás vagy -földolgozás vagy micsoda?
Akár mekkora gáz, de a nap másik számottevő koncertje egy másik exhungáriásé: a sokadszorra újraélesztett R-Go simán bedarált vagy háromezer embert a Siemens Mobile popszínpadon vagy hogy hívják azt a szörnyű sátrat, ahová szigetenként maximum egyszer érdemes betévedni. Szombat este érdemes volt.
Szeretlek is, meg nem is
Ha a Hungáriával kapcsolatban ambivalens vagyok, akkor az R-Góval kapcsolatban_ nem is tudom. Tinédzserkoromban mindenki műmájer R-Gós volt, én meg persze Ricés, metálos őszinte kőkemény. Szóval a szórakoztató zenének ehhez az ágához semmi közöm, nem is lesz soha, bár azóta már világos, hogy ki az igazi mestere ennek a műfaj, és ki a felkapaszkodott gagyista. Szikora persze mester, még így ötven felé (vagy túl?, nyilván túl inkább) is, olyan fölényes rutinnal kezeli a közönséget, olyan energiával és profizmussal nyomja végig a műsort, ahogy a legnagyobbak szokták.
Hát vicces, hogy agyonkaserolom Szikorát, de nincs mese: ezt lehetett látni szombat éjjel.
(Az más kérdés, hogy nemzetstratégialag bíztató-e, hogy ezreket képes ilyen nosztalgikus eksztázisba taszítani az R-Go? Nem az.)
R-Go előtt, főműsoridőben kísérleteztem három zenekarral is: In Flames (nagyszínpad), Misty In Roots (világzene), Amorphis (metál), de mindhárom vaklármának bizonyult.
Egy kiszámított, sablonos svéd modern rock, egy színtelen, langyos angol reggae és egy semmilyen finn metál.
(A két nagy finn metálzenekar közül én az Amorphisban bíztam jobban, talán azért mert a műfaj egyik legjobb kiadójánál, a Relkapse-nél - Neurosis, Nile, Soilent Green, Dillinger Escape Plan és a többi - van, de a gyöngének gondolt Children Of Bodom klasszissal jobb koncertet adott.)
Éjjel azt vettük észre, hogy az idei Szigeten még senki sem lejmolt.
