• Cinematrix
• Média
• Showbiz
• Kultpol
• Klassz
• SciFi
• Életmód
• Litera
• Archívum

• Mellékletek

• Kiskarácsony
• Sziget 2005
• Korrektorblog
• Filmszemle 2005
• Sziget 2004

• Szavazások
• Ámuljon a jövő Budapestjén!

Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

A permanens programgáz következtében előállt nemkívánatos metaszabadidő arra sarkallta a szerzőt, hogy Speciális Létfromák, Mikrokultúrák és Szimbiotikus Jelenségek a Szigeten című, tizenkét éve készülő disszertációjához gyűjtsön érdekes anyagokat.

Legelőször is föl kell tenni a kérdést: kik csinálhatták azt a rengeteg vicces lampiont, amelyek százával lógnak a domb körüli ligetek fáin, és jól néznek ki? (Büntető szóviccválasz: We are the lampions!) És még fontos jelenség: nem tépkedték le őket. Ennyire jólnevelt, rendes Szigetet én még nem láttam, komoly mondom.

Interregionális multikulturalizmus és velőspacal

Menjünk tovább: hogyan találnak egymásra a taktaharkányi numetálosok és a gávavencsellői dörtirokkerek a debreceni Lovarda pultja előtt, de annyira, hogy már hat (hét-nyolc) éve csak ott isznak, nem mozdulnak tapodtat sem, generációk nőnek föl lassan így, röghöz kötötten, tetoválásokat és velőspacal-recepteket cserélnek, a gyermekeik is jönnek, szépen, sorban, ászokospohárral a kézben.

Mi indít arra harmincon túli észak-magyarországi vállalkozót, negyvenes délmagyarországi építőmérnököt, megállapodott kisvárosi ügyvédnőt, hogy plüssállattal a fején üljön egy kocsma előtt hét napon át berúgva, mintha a Biomorf Dimenziószint levelbosszaként várná Sudár néni nukleárlis kevlárbotjának halálos csapását?

Az alkoholbázisú multiregionális mikrokultúrák és szimbiózisok egyik fontos tenyészterülete a Wan2 sátor környéke. Mert van ottan egy színpad, ahol tréfás vetélkedőket szerveznek évről évre, és az ökoszisztéma létfeltételekhez alkalmazkodott közösségei évről évre részt vesznek ezeken. Vannak, akik mindig mindenben elindulnak, legyen léggitárverseny, vizespóló, kötélhúzás vagy szemétjelmez, és persze vannak specialisták.

Pöti Lala dinnyebukó nélkül majdnem csalódást kelt

Az idei léggitárverseny legnagyobb meglepetése az volt, hogy a Pöti Lalának nevezett toronymagas esélyes, a szigeti léggitározás lokális Michael Schumachere úgy jelent meg, hogy nem volt görögdinnyehéj a fején. Az utóbbi három évben egy-két szívószállal, műanyagpohár-darabbal, egyebekkel turbózott dinnyebukóban nyert mindig, ezúttal viszont egy lányt kapott, azt pengette.

Amikor megkérdezték tőle, hogy idén miért nincs rajta dinnye, hülyén nézett. (Mondjuk ezúttal is, mint minden évben, ittasági foka a kritikus beszédképességi határon mozgott, de inkább alatta.) Szóval nem emlékezett arra, hogy valaha is lett volna dinnyehéj a fején.

A szigetlény sav-bázis reakciói, észlelhető antigravitáció

Az alkoholos mérgezés néhány létformából különös reakciókat vált ki. Amíg az átlagember egy bizonyos fogyasztott alkoholmennyiséget meghaladva egyszerűen elájul, itt létezik az a speciális, belülről megerjedt szigetlény, akit az irtózatos mennyiségű szesz olyankor is hiperaktivvá tesz, amikor mozgáskoordinációja nagyjából lehetetlenné válik az ezért felelős agysejtek súlyos toxikációja miatt.

Az így közlekedő, táncoló, aktivitást kifejtő emberek képezik a Sziget legszórakoztatóbb metaprogramját, a láthatóan telepatikus antigravitációs térbe került, éppen űrsétán lévő biomorf egyedek megfigyelését.

Mënt a hűtlën nëhéz fëjjël

Amikor a Pepsi karaokeszínpadára fölsegítettek egy papírsisakot viselő félmeztelen felvidéki fiút, akit úgy kellett vezetni, mint egy vakot, pedig a szemének semmi baja sem volt, csak a éppen a lábát képtelen volt már koordinálni a mérgezett agy, és aztán ez a fiú szinte hibátlanul énekelte el a Hűtlent - zárt e-kkel ("Mënt á hűtlën nëhéz fëjjël, tudta jól, hogy ő már nëm këll"), akkor felül kell bírálnunk korábbi álláspontunkat, miszerint a magyarok ne karaokézzanak, hanem a cigánnyal húzassák a fülükbe.

Nehéz elhinni, de tíz perccel a fent említett határon túli versenyző után még szürreálisabb jelenségnek volt szemtanúja az egyébként is érdekes tudatállapotban lévő közönség. Frenki lépett a színpadra, Frenki from Chicago, aki állítólag már negyedik éve minden Szigeten performál. Frenki pont úgy nézett ki, mintha Spike Lee egyik másodvonalas feka komédiájában Edgar Davids (Juventus) alakítaná a nyolcvanas évekbeli homoszexuális, esetlen kokszdílert. Százhatvancentis, rasztahajú afroamerikai polgár, hibátlan fehérségű nadrágban, amelynek szárából legalább harminc centit hajtott vissza, hogy jó legyen rá, fehér ingben, fekete bőrövvel, látványos nyakláncokban, és egy nejlonszatyorral. Prince Kiss-ét adta elő azon a cérnahangon, ahogy az eredetit a művész, akit valaha Prince-nek hívtak, és egy akrobatikus táncbetétet is beleszőtt a műsorba.

Ehhez képest Jay és Néma Bob duója (Fasz, fasz, fasz, fasz, fasz, fasz, bazmeg, bazmeg, bazmeg, bazmeg) vagy egy angolszász Mikrobi (dinnyéből és alufóliából hegesztett rohamsisak, testfestés, üvöltözés: This is the greatest festival of the world! Sex and drugs and rock and roll! Drinking, smoking, fisting, fucking, cool!) már nem tudott igazán ütős lenni.

Gulyásleves és germán reggae; klasszikus thrash a Sokolból

Gyorsan menjünk rá zeneileg a napra:

A Seed nekem korrekt germán dancehall reggae, gulyáslevesezés közben hallgattam a Magginál. (Legjobb kaja a szigeten, nem zacskós, óriásbográcsban főznek. Üzemeltető: Belvárosi Étterem Bt., marketing: Medwe Média Bt.)

A Sex Action-féle négynegyedes keményrock engemet az eredeti, amerikai formájában sem izgat, elengedtem a fülem mellett.

Viszont V. Tibor társaságában sikerült belenéznem félórányit az Anselmo együttes produkciójába, és egy virgonc, eleven zenekart láttam, cigányzenével, kevés balkáni etnóval, de sokkal több táncos poprockkal, skával, latinnal. Fúvósok, tangóharmonika, raggázás, rappelés, kongázás, minden. Még V. Tibor beckhames vicce sem tudta elrontani.

Az Anthrax nekem eddig a legjobb nagyszínpados. Pentagramos egyenpólókban mindannyian, Bush énekes gyakorlatilag hibátlan, a többiek tempója, technikája és lelkesedése is. Klassszikus speed-thrash est a nyolcvanas évek végéről. Már csak az kellett volna, hogy a Nagyszínpad ne úgy szóljon este tízkor, mint Tarlós István bőrtokos Sokolja a buda környéki zártkertben.

A Korog három éve Szigetkoncertje sokunknak. Most éjjel kettőkor legalább ötszáz ember várta a Bahián, nagyobb részt zenészek, újságírószerűségek, megmondóemberek, és néhány extrémmetálos, ami azt mutatja, hogy az alig-alig koncertező zenekar kultstátuszba úszott. A Szigetre mindig erős produkcióval készülnek (egyre kevesebb zenekar van így sajnos, meg kellene ezt a keveset becsülni szervezőileg), a három évvel ezelőtti szípadi látványukat tanítani kéne az iparművészetin.

Idén szarvas sátánmaszkokat csináltattak, de nagyon profikat, sötét aranybarna színekben villogtak a sötétben, hozzá festett felsőtestek, és az az ördögi, páratlanritmusos black and roll, amelyet Csihar Attila elképesztő hangja tesz igazán gonosszá. Tehát idén is szigetkoncertje, mint rendesen. Ceterum censeo: világszínvonal, akármit is jelentsen ez. (Csontos I. fotózta őket, nézzék meg!) Adja már ki valaki a lemezt!