• Cinematrix
• Média
• Showbiz
• Kultpol
• Klassz
• SciFi
• Életmód
• Litera
• Archívum

• Mellékletek

• Kiskarácsony
• Sziget 2005
• Korrektorblog
• Filmszemle 2005
• Sziget 2004

• Szavazások
• Ámuljon a jövő Budapestjén!

Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

A nyolcvanas évek szerintem az emberi civilizáció és kultúra mélypontja, a barbarizmus hosszú évtizede, neonzöld színű rémálom, amikor lambadaszoknyát, tűzpiros magas sarkú cipőt és fehér csipkés bokazoknit viselő Samantha Fox-klónok uralkodtak a közízlésen. A Pet Shop Boys ugyan a nyolcvanas évek szintipopsláger-gyára, mégis, számai több évtizedre a fülembe vájták magukat, így megpróbálkozom a szerdai koncerttel.

Lemerülőben lévő Sokol

Tekintse meg képeinket!

A Pet Shop Boys színpadképe olyan, mint amilyet egy ízületi bajokkal küszködő szintipopegyüttestől elvárhatunk. Színes neonrudak közt elszórva a zenekar mindkét tagja: Chris Lowe, a merev tekintetű billentyűs és szintetizátor-gépkezelő, meg persze Neil Tennant, a nyolcvanas évek túláradó érzelmeit utánozhatatlan fejhangon megszólaltató énekes.

A zenekar nem bízza a véletlenre, az It's a sin című klasszikussal indítanak, a közönségben elvegyülő nagyszámú harmincas titkárnő legnagyobb örömére. Ugyan a túlságosan hangsúlyos basszusoktól a nyolcvanas évek szintetizátorslágerei néha úgy szólnak, mintha trip-hop feldolgozások lennének, az énekhang mégis olyan halk, hogy a színpadtól távolabb már legfeljebb csak annyit hallani, mint egy lemerülőben lévő Sokol rádióból.

Görkorcsolyadiszkók emléke

Ennek ellenére jönnek sorban a slágerek, több évtizede aszalódó dallamok másznak elő a fejemből. Always On My Mind és a Suburbia. A sárga-piros neonrudak vadul villognak, Chris Lowe kifejezéstelen tekintettel veri a billentyűket, Neil viszont érzelmi viharaiban többször is magára rántja a mikrofonállványt.

Mellettem egy húszas évei végén járó kreatív asszisztens énekel becsukott szemmel, arcán fülledt görkorcsolyadiszkók emléke suhan át. Hátrébb egy kimenőn lévő könyvelő mosolyog csendben egy pohár fehérborba, és általános iskolai emlékeikkel küszködő műszaki egyetemisták keresik fennhangon a dalok szövegét. Mindenki a Go Westre vár.

Pogózható, menetelős diszkó

A várva várt pillanat elérkezik, a Go West először felismerhetetlenül, talán az EU-himnuszra alkalmazva csendül fel, a csendes szintifutamokra Mike Patton simán ráénekelhetné az Easyt, mégis a jól ismert Together hangzik fel Neil sajátos fejhangján.

Mellettem szőke lány álldogál informatikus pasijával, görcsösen a fiú karjába kapaszkodik, és a könnyeit nyeldesi vöröslő arccal. A himnusz csodás kiteljesedéshez közeleg, Neil érzelmi sokkban van: szélesre tárja karját a frissen csatlakozott ország népe előtt, arcán széles, demokratikus mosoly, érezni, hogy jobban szeret minket, mint Brezsnyev Honeckert. Go West! A ritmus hirtelen átvált az ismerős, és úgy tűnik, pogózható, menetelős diszkóba, a szőke lány elengedi a barátja karját, és félmétereseket ugrál örömében.

A túlmozgásos lány azonban hamar lekicsinylést és megvetést sugárzó titkárnőszemek kereszttűzében találja magát. "Ha egyszer elaludnék a VH1 előtt ülve, biztos ezt a koncertet álmodnám" - gondolom, és elindulok a porban prüszkölő Főutca felé. Útközben megkerülök két Depeche Mode-rajongó butikost, elkenődött fekete szemfestéküket igazítják éppen, és egy gimnazistát, aki a szám után percekkel is még azt üvölti, hogy Go West!