• Cinematrix
• Média
• Showbiz
• Kultpol
• Klassz
• SciFi
• Életmód
• Litera
• Archívum

• Mellékletek

• Kiskarácsony
• Sziget 2005
• Korrektorblog
• Filmszemle 2005
• Sziget 2004

• Szavazások
• Ámuljon a jövő Budapestjén!

Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

A negyedik nap. A garatban lerakódó sörhabbal kevert por mennyisége eléri a kritikus szintet, a szem kötőhártyája csendesen, szinte észrevétlenül begyullad, és amikor tűzet, cigit, sört vagy éppen főtt kukoricát kérünk, vesszük csak észre, hogy olyan lett a hangunk, mint Joe Cockernek télvíz idején, vagy mint Marlon Brandonak, ha éppen rajzfilmgengsztereket szinkronizált.

Metamorfózis és világvége

Az elfogyasztott pár kiló sültkolbász, csokoládés túrórúd és a hajnali félhárom tájban hirtelen felindulásból vásárolt lángos a különböző alkoholok keverékével találkozva váratlan és meghatározhatatlan kimenetelű reakcióba lép a gyomorban, a bélrendszer elrendeli a legmagasabb fokozatú készültséget, miközben néha megrohan minket a szorongás, amit csak kezdő maratoni futók érezhetnek, amikor a táv közepén eszükbe jut, hogy még több mint húsz kilométer van a célig.

Ráadásul szombaton borús idővel, némi esővel és méretes, naiv festők képeire kívánkozó villámokkal színesedett a porban fuldokló Sziget színpadképe. Rikító esőkabátjukban is szürkére ázott punkok meneteltek leszegett fejjel a bazársoron, a friss hányás apró erekben egyesült a lassan csordogáló esőlével, tompák voltak a hangok is, mintha pár perccel az apokalipszis előtt lennénk, és mindenki csak arra várna, hogy Gerendai Károly, Müller Péter Sziámi, Lovasi András és Lukács László végigvágtasson a Sziget felett, megadva ezzel a jelet a világvégére.

Szomorú gyermekkor

The Rasmus

Ez a hangulat pont passzol a The Rasmus elnevezésű finn dark-pop-metál formáció színpadi showjához, hiszen az együttes a tinédzserdepresszióban rejlő üzleti lehetőségek kiaknázásában utazik, tulajdonképpen a "jaj anyu nem enged el házibuliba, mert fél, hogy belövöm magam marihuánával" típusú kétségbeesés kozmikus távlatokat nyitó egzisztenciális búskomorsággá transzponálásának legújabb fejlesztésű szórakoztatóipari segédeszköze, így a por, az esőfelhők és a nézőközönség ólmos másnapossága csak emeli zenéjük amúgy nem túl magas élvezeti értékét.

Ráadásul a The Rasmus a tinédzserdepresszió kezelésének családbarát változatát kínálja: semmi lázadás, ordibálás, sírva zihálás és zavaros tinédzserfejek falba csapkodása, csak jól bevált, ezerszer megrágott taktusok és némi szalondüh. Minderre talán a legjobb bizonyíték, hogy a színpadtól húsz méterre már nem is feketébe öltözött, őszintén üvöltöző tizenévesek, hanem nyitott harmincasok bólogattak a First Day of My Life című Viva-slágerre.

Ha Sting üvölteni tudna

"Nézd milyen pici a feje, nem is jóképű" - jegyzi meg mellettem az énekesként dolgozó Lauri Ylönenről egy Rasmus pólóban feszengő tizenéves lány, aki ennek ellenére még éjfélkor is a backstage mögött fog majd várni az együttesre, sőt mintha a kordonra feszített, a kíváncsiskodó pillantásokat távoltartó fekete fólia szétszaggatásában is aktívan részt venne majd.

Igazi Nsync-pop a The Rasmus, csak torzított gitárral, és némi doom, meg annál több nu metál hatással, de a lényegen ez mit sem változtat: egy eurotechnos dobalappal akár a tiszalöki tinidiszkóban is felléphetnének, persze playbackről. Kiszámítható, unalmas zenét játszanak, bár azt legalább lelkiismeretesen. Igénytelen, de annál depressziósabb Sting-rajongóknak biztosan szereztek már néhány kellemes percet, de egyébként a zenéjük tiniknek is csak addig ajánlható jó szívvel, amíg nem lábalnak ki a Backstreet Boys-os koraszakukból.

Az In the Shadows alatt a nyugodt harmincasok is ugrálni kezdenek, többen egészen a tizenéves keménymagig sodródnak, odafent, a bungee jumping-toronyban a zene ütemére rugaszkodik neki egy szigetlakó, valahol a porfelhőn túl sejtelmesen világít a hold és az RTL Klub fénygömbje. Ásítok egyet, és iszom egy kólát. Gyógyászati céllal, a gyomrom miatt.