A színpadon világít a meztelenség, a ruha csak a lelket takarja
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Színház cikkek
Gergye Krisztián koreográfus-rendező nem először gyúrt össze különböző művészeti ágakat és irányzatokat egy egésszé. Legutóbbi bemutatóján a Soharóza kórussal és Zombola Péter zenei vízióival vegyítette a kortárs táncot.
A darab inspirációját és képi világát a híres avantgárd képzőművész, Magdalena Abakanowicz adta. Gergye az előadást Jerger Krisztina művészettörténész emlékének szentelte, aki többször volt kurátora Abakanowicz kiállításainak.
A produkció mínusz egyedik percében ezt világossá is teszik. A nézőtéren helyet foglalva a lengyel–magyar származású művészettörténész kivetített fotója fogad minket, majd amikor elkezdődik az előadás, Gergye Krisztián lép a nézők elé, és hosszan nézi annak a nőnek az arcát, aki bár már nincs velünk, de hatása most is él, hiszen például ő az egyik oka annak, hogy a produkció létrejött. Ő mutatta meg anno Gergyének Abakanowicz munkáit.
Ezt a gesztust pedig erősíti a darab szellemisége:
Minden ember tetteit és gondolatait őrzi egy kollektív emberi tudat.
A nézőtér és a színpad között múzeumi korlátokat állítottak fel, ami rögtön sejteti, hogy a produkció nem egy szokványos előadás lesz. Mikor kinyílik a függöny, ez még inkább egyértelművé válik. Gergye karaktere pedig a nézőtér oldaláról figyeli az eseményeket, majd ahogy halad előre a darab, úgy közelít és válik szemlélőből eggyé a művel.
A színpadkép fekete. Fekete vászonnal takart dobogó, amin fekete anyag fekszik. Majd rázendít a Soharóza, de nem úgy, ahogy azt az ember egy hagyományos kórustól várná. Nem egy dalt vagy egy kórusművet hallunk, hanem atmoszférát teremtenek. A hangokkal életre keltik az elterülő feketeséget. Csodálatos színpadi képben kezd el mozogni az a kiterített, óriási kukás zacskóra emlékeztető lepedő, amin úgy törik a fény, mintha élettelen szilárd tárgyból egy likvid, önálló gondolatokkal bíró entitássá válna.
És akkor megteremtődik a világ.
Barabás Anita és Téri Gáspár játssza az emberpárost, akiken keresztül Az ember..., de mégis inkább egy civilizáció tragédiája mutatja meg magát. Mintha Éva bűnös almakóstolása után, csak lefelé vezetne az út. A két táncos pedig az elsőtől az utolsó pillanatig erős színpadi jelenléttel bír. Minden apró mozdulatuk, gesztusuk, mimikájuk, izomgörcsük egy tudatos döntés végeredménye.
A tempó, pedig lassú. Néha már kínzóan, de pont ez emel ki minket nézőket a kavargó hétköznapokból.
A történetet nehéz lenne leírni, hiszen itt installációk elevenednek meg. A kórus másodpercek töredéke alatt képes madzagon rángatni szívünket, így tőlük függ, hogy az hevesen dobog, vagy csigaként üldözi az időt.
Ha valaki szereti Magdalena Abakanowicz munkáit, ezt az előadást is nagy valószínűséggel élvezni fogja. Ha nem ismeri vagy kedveli, akkor is érdekes és izgalmas színpadi képeket kap, de biztos, hogy veszít a néző a lengyel képzőművész életművének ismerete hiányában a darab élvezeti értékből.
Abakanowicz textilszobrai ugyanis tényleg életre kelnek.
Ami nekem kicsit mégis gyengítette a darabot, a szinte végig jelenlévő meztelenség. Előadás közben is azon gondolkodtam, ez mennyire öncélú, mennyire indokolt? Viszont egy nap távlatából úgy látom, dramaturgiailag fontos szerepe van az emberi test és bőr látványának.
A két táncos és Gergye alakja egészen más kontextusban tűnik fel, mégis erős párhuzamban működnek.
A világ teremtésénél a legcsupaszabb és legvédtelenebb emberpár önazonos és együtt létezik az őket körülölelő világgal.
Ahogy haladunk előre a korban, úgy lesz rajtuk egyre több anyag, ami elfedi, de el is idegeníti őket a környezetüktől.
Ezzel ellentétesen változik Gergye alakja. Ő mint egyfajta utazó vezet végig minket a képeken, a nézők leginkább az ő szemén keresztül látják az életre kelő rituálékat.
Ahogy növekszik és fejlődik a civilizáció, úgy találkozunk egyre természetellenesebb dolgokkal. Az előadás egyik legerősebb jelenete, mikor egy katonán percenként cserélődik az egyenruha, kezében a fegyver, attól függően, hogy épp melyik kor háborújában harcol, úgy válik más nemzet, más kor irányított gyilkosává.
Ennél a pontnál a rendező-koreográfus már anyaszült meztelenül fekszik kicsavart pozícióban a dobogón. Mintha azzal együtt, ahogy az emberpár egyre inkább elfedte igazi énjét, az ő lelke (és ezt a szimbólumot erősítve, a teste is) csupasz lesz és védtelen. De ellentétben a teremtés-képpel, itt már idegen a környezet.
Szóval ha nem is öncélú, de talán elég lett volna a darab elején és végén a pucér emberi felületek látványa. A többi jelenetben viszont a mondanivaló és a teremtett világ nem fért meg egymás mellett, vagy gyengítették a másikat.
Az mindenesetre elgondolkodtató, mennyire nem tudunk mit kezdeni a fedetlen emberi test látványával, főleg egy ennyire színtelen díszlet és jelmezvilágban, ahol a bőr szinte világít.
Voltak akik darab közben feladták, és elhagyták a nézőteret. Nincs ezzel semmi baj. Az előadás is ezt üzeni. Mások vagyunk, mást gondolunk.
Magdalena Abakanowicz karakterét Bánfalvi Eszter játssza, aki a vízió egyetlen jelenése, aki megszólal, szavakkal beszél hozzánk.
A művészet szabad. Nem lehet keretek közé zárni, és akkor jó, ha elgondolkodtat.
A végkép Abakanowicz leggyakrabban használt alakjait mutatja meg. Velük vált a történet újra mozdulatlanná. Az emberpár a dobogón áll, hátal nekünk. A kórus tagjai a színpad végén ugyanígy; meztelen háttal, mégis fedett testtel. Lehajtott fej, görnyedt gerinc.
Egy embertömeg, melynek tagjai mégis egymástól távol, egyedül, magukra hagyottan őrzik egy letűnt kor civilizációját.
Sok mindent látni közel másfél óra leforgása alatt, de a megtört alakok egy gondolatot sugároznak felénk:
A test emlékszik.
(Borítókép: Bánkúti Sándor / Index)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
