Csak tekerünk csendben

A biciklizéstől már az elején elmegy a kedvünk, valamelyik kerék mindig lapos. Most épp Anuluét kell felpumpálni, de a pumpa Serifnél van, úgyhogy addig toljuk. Anulu faterja szerint lapos kerékkel nem szabad biciklizni, mert tönkretesszük a belsőt. Anulu faterja szívesen osztogat egy csomó dolgot, például tanácsokat. Toljuk a biciklit, végig a falun. Ami egyébként város, pedig nincs itt semmi, csak néhány lepukkant bolt, az iskola meg egy vadiúj műfüves pálya a szántóföld mellett, villanyvilágítással. Este olyan, mint egy igazi futballstadion.

Tízezer forint per óra, annyiból mi hárman háromszor is becuccolunk. Az mondjuk két hétre oké. De ma sportnap van, Anulu úgy liheg, mintha egy csajt pumpálna, nem a biciklit. Serif csak nézi, ahogy görnyedünk. Serifék udvarán elég nagy a káosz, amióta becsődölt a cégük. A használt tévéket, videókat meg mosógépeket letakarták nejlonnal, a bátyja felszívódott. Seftesek, régen jobban ment nekik. Anulu közben teljesen kipurcant, de végre kemény a gumi, mehetünk. A faluban, ami város, ilyenkor mindenki otthon tesped a tévé előtt, vagy a kertben molyol. Rohadt meleg van. Elhagyjuk az utolsó házakat, az autószerelőt. Ma nincsenek kint a kutyák. Az a legnagyobb szívás, amikor megkergetnek. Jó tekerni. Nem mondom, hogy nem jut eszünkbe néha, hogy milyen fasza lenne ugyanezt motorral vagy kocsival, de most ez van. A trafóháznál véget ér az aszfalt, onnantól a földúton tekerünk tovább a felüljáróhoz. A legjobb, ha az utat nézzük, és nem csak azért, mert tele van üvegszilánkkal. A fák között mindenhol szemét, összetört tévék, bútorok, kartondobozok, nejlonszatyrok. Nem akarom tudni, hogy mi van bennük. Pár évvel ezelőtt találtunk egyet, ami tele volt vinnyogó kölyökkutyákkal. Még a szemük sem nyílt ki, nem tudtuk őket megetetni. Serif agyoncsapta az összeset, aztán beraktuk őket a nővérem egyik cipős dobozába.

Megyünk előre. Pedig milyen szép lehetne ez az erdő. Csak tekerünk csendben. Szeretem, ahogy a vastag terepgumi szétnyomja maga körül a homokot. Aztán egyre hangosabb a morajlás, ahogy közeledünk az autópályához. A felüljáróig innen megint aszfaltozott út vezet. Letámasztjuk a bicikliket a korláthoz, nézzük a kocsikat. Tippelgetjük, hogy a közeledő autókon milyen rendszám lesz, magyar, osztrák, szerb, ukrán vagy román? Mindig Anulu az utolsó, dehát azért Anulu. Csak tekerünk csendben. Ez sportnap, ennyi belefér. Átveszem a cigit, beleszívok. Ez most rohadt erős lett. Félmeztelenre vetkőzünk, a felüljárót égeti a nap, van vagy harminc fok. Seriffel tavaly elkezdtünk gyúrni, rajta már látszik az eredmény. Nyár végére olyanok lettünk, mint a négerek, csak ő jobban. Folyik le a mellkasunkon, a hátunkon az izzadság, beleszívok a cigibe, továbbadom. A tréler román, a kamion török, a dzsip magyar, az Audi is. Tippelgetünk, a kocsik elzúgnak alattunk. Ez csak két pont, a kamion szerb, az Audi olyan gyorsan jött, hogy nem láttuk a rendszámát. Jó lenne egy ilyen kocsi, de azt nem tudom, hová mennék vele. Hova lehet menni egy kocsival? Jó, Hollandiába, nyilván. Vezetni mindannyian tudunk, csak jogsink nincs. Engem Serif tanított meg, a szántóföldek közötti utakon nincsenek rendőrök. Senki nem jár ide, csak akik a cuccal bizniszelnek. A városban utálják őket, de még ennél is jobban félnek tőlük. Néha idekeveredik egy-két lúzer, van, aki a csajt hozza, akit felszedett az út szélén, más a szemetet pakolja ki, mintha az erdő egy lerakat lenne. A nővérem szerint egyik rosszabb, mint a másik. Minden tavasszal megszervezi a nagy szemétgyűjtő akciót. Ő legalább akar valamit. Egyszer mi is elmentünk, de ez nem nekünk való. Kinéztek minket, ismernek már errefelé. De amikor segíteni mentünk, az se volt jó. Szerintem semmivel sem vagyunk rosszabbak, mint ez a képmutató bagázs. A tornatanár előtt mindenki hajlong, pedig tudják, milyen. Rétközy úr, így kell szólítani. Nem hallom benne az ipszilont, gúnyolódik velünk, és közben olyan arcot vág, hogy rögtön elővenném a biciklikulcsot a zsebemből. Hogy rohadna meg, neki itt mindent lehet. Akkor inkább Serifék meg az a szerencsétlen Anulu, most is kiejti a kezéből a jointot, esik le az autók közé, mintha lassított felvétel lenne egy üstökösről. Sportnap, de nem mászunk. Serif röhög, akkor én is. Aztán rögtön mondja, hogy induljunk vissza, mert este akció van. Utálom, hogy mindig a végén mondja meg, mi a buli, amikor már nincs pofád nemet mondani. Ahogy a nővérem mondaná, rohadt jó a pszichológiai érzéke. Felülünk a biciklire,  valahogy más, nem találom az egyensúlyt. Anulu röhög, én is röhögök, mert tudom, hogy a homokban el fog zúgni, amikor a lejtő alján véget ér a betonozás. Serif megy elöl, én Anulut követem, de most nem taknyol el, pedig rázzák a buckák rendesen. Csak tekerünk csendben. Kellemes ez a langyos szembeszél, a homok ráragad a felsőtestünkre. Eszembe jutott, hogy a felüljárón hagytam a pólómat. Majd visszamegyek érte, ide csak mi járunk. Szép az erdő, csak nincs benne állat, még madár se, leszámítva azokat a szerencsétlen kölyökkutyákat. Ki tudnám nyírni, aki ilyet csinál. De Serif biztos. Mély a homok, mélyebb, mint amikor jöttünk, nyomni kell keményen. Annyira erőlködöm, hogy majdnem nekimegyek Anulunak, aki hirtelen lefékezett előttem. Meglátom, hogy miért. Az ösvény közepén egy fekete BMW áll, az ajtók nyitva, a csomagtartóban nejlonzsákok. Olyan az egész, mint valami zsé kategóriás filmben. Serif odasétál az autóhoz, és benéz az utastérbe, sehol senki. Közben mi is odatoljuk a biciklit, minden tiszta. 320-as dízel, napfénytetős, bőrülésekkel, használtan is legalább három milla egy ilyen. Az fejenként egy. Serif beül a vezetőülésbe, és a műszerfalnál matat, amikor a fák között feltűnik egy csávó. Van vele egy másik is, de az tovább sunnyog a bokrok mögött. A csávó hangosan káromkodik, furcsán lépked, valami rohadtul nem stimmel ezekkel. Serifet nézzük, hogy most mi lesz, mert gyorsan el kéne dönteni. Már épp ugranék be hátra, amikor Serif kiszáll a kocsiból, és a magasba emeli a slusszkulcsot. Fogalmam sincs, mire készül, és a csávó is kétségbeesetten botorkál tovább az autója felé, közben folyamatosan ordítozik, hogy takarodjunk a picsába. Rohadt kis taknyoknak nevez bennünket. Serif csak röhög, majd elhajítja kulcsot az ösvény túloldalára. Repül vagy harminc métert, aztán eltűnik a bozótosban. Ellesznek egy darabig, mire megtalálják. Húzzunk innen, mondja Serif unottan, mintha csak egy slukkot kérne.

Kipörgetjük a bicikliket, necces a szitu. Nem tudom eldönteni, hogy ezek most csak kihordták ide a szemetet vagy mást is csináltak. Rohadtul nem akarok belegondolni abba, mi folyik itt. A kerekek gyűrik a homokot. Csak tekerünk csendben. Bírom a nővéredet, tiszta mocsok ez az erdő, szól hátra váratlanul Serif. Jó lenne néha belelátni a fejébe.

(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)