Utas és holtvilág

– Akkor most menjünk el Velencébe!

– Hülye vagy, Kutymuty? Bele a koronavírusba?

Andi úgy nézett, ahogy már évek óta meredt Ákosra, ha szerinte valami baromságot mondott. Mert többnyire úgy gondolta. Hogy jóformán csupa baromságot beszél. De inkább nem fejtette ki, beérte a "Hülye vagy, Kutymuty?"-tyal, amivel egyszerre jelezte és le is vezette a mérgét. Ákos meg vállat vont, és valami olyasmit felelt, "Most mi van...?"

Nem vitáztak, hiszen igazából már semmiben nem egyezett a véleményük. Rég szerteágaztak ezek az utak. Ezért aztán magukban már azt is sikerként könyvelték el, hogy képesek legyinteni, és elvannak egymás mellett huszonkilenc évnyi házasságukban. Ahogy Andi írta egy régi csoporttársának, aki rákérdezett a facebookon, hogy mi van vele:

Semmi, nézzük egymást a Seregi Ákossal.

De Seregi Ákos most nem a vállát vonogatta, hanem felegyenesedett a tányérjából, és teljesen fellelkesülve folytatta.

– Úgysem voltunk nászúton Velencében!

– Te mégis miről beszélsz?

– Arról, hogy egy valamire való ifjú férj Velencébe viszi nászútra a feleségét, nem tudtad?

Andi kezében megállt a kanál, amivel a fermentált céklát kapargatta ki a tálka aljáról.

– Most...  – kezdte volna, de nem folytatta.

Ellenben a férje felpattant, a félig vajas kést le is verte, és kipirosodó arccal mondta tovább.

– Képzeld csak el! Minden tök üres. Láttam a képeken. És biztos minden olcsó is. Örülnek a vendégnek, mint kutya a farkának.

– Majom.

Ám Ákost nem tudta megzavarni.

– És megérkezik Seregi és Sereginé! Bongiorno, Signora, bongiorno, Signor! Felzselézett hajú pincérek rohannak a szolgálatunkra. Merített papírra nyomott étlapot tesznek elénk. Egy pizza a Szent Márk téren, mi sem természetesebb! De nem is pizza, azt minden sarkon lehet kapni itthon is. Valami igazi velencei specialitás, valami különös házi penne oregánós raguval. Vagy hal, igen, tengeri hal dózse módra elkészítve! Aztán a borok közül kell választani. Külön az előételhez, a halhoz, a desszerthez. A végére sajtok.

Andi leengedte a kanalat, nem küzdött tovább a maradék néhány répacsíkért.

Figyike, Kutymuty...

Seregi Ákos azonban ellentmondást nem tűrően intett.

– Várj, mondom tovább! Elvégre nem csak zabálásból áll az élet. Szépen elindulunk felfedezni a várost. Kettecskén. A piazzákon, a csatornák mentén sehol senki. Csodálatosan üres a város. Egész Velence a miénk, érted? Érti, Signora Seregi?

Andi felállt, majd lehajolt és felemelte a kést a padlóról.

– Befejezted? – és itt várt egy pillanatot, aztán hozzátette – Vagy eszel még?

A férfi hirtelen elhallgatott, és ahogy felindult állapotában szokta, beszívta az alsó ajkát. Már majdnem elszégyellte magát, aztán mégis újra érezte a forró borzongást, mint az előbb. A rendkívüli helyzet rendkívüli tettekért kiált, futott át az agyán, de ezt azért nem merte hangosan kimondani.

– Mért, mi történhet, kisszívem?

Valaha, részben kajánkodásból, mégis teljesen őszintén, sűrűn hívta kisszívemnek a feleségét. Aztán ez is elkopott a szóhasználatából. Most szinte automatikusan jött a nyelvére.

– Nem itthon kapod el, hanem Velencében. Csak elegánsabb. A pótnászúton!

– Ha engem kérdezel, hát nem – felelte Andi.

De mintha kicsit másképp csengett volna a hangja.

Leginkább meglepetten. Hogy ez az ember, a Seregi Ákos, aki baromi régóta a férje, akivel két gyereket csináltak és neveltek fel, akik aztán elmentek messze világgá, és akivel pár éve ugyanúgy ketten maradtak, mint a kezdetekkor, most valamit akar. Még ha csak viccel, akkor is. Mert nem szokott viccelni.

– Dehogy nem! – rikoltott a férfi. – Velencében akarok koronavírust kapni! Szuvenír! Dögöljön meg az operatív törzs!

Odaugrott Andihoz, elkapta a két kezét, így aztán a kés megint a földön kötött ki.

– Tánceválá répka sz mákom...! – kezdett bele hangos kornyikálással.

Andi csak ennyit tudott kinyögni:

– Kutymuty, ez oroszul van...

Seregi Ákost azonban egyáltalán nem érdekelte, táncba szerette volna rángatni a feleségét.

– ...á petruska sz pámidorom! Pomodoro, Signora Seregi! Tessék, láthatod, hogy olasz! Különben is mindegy, Velencében minden nyelven értenek, még magyarul is! Mondj egy olasz nótát, kisszívem!

Andi hagyta, hogy a férje elkezdje vezetni a konyhaasztal mellett.

– O, sole mio...

Ákos azonnal rázendített.

– O, sole mio.... de nem tudom, hogy van..., mindegy is kérlek..., mert az a lényeg... hogy jön... jönni fogunk...!

– Bolond Kutymuty – mondta Andi, és különös érzés futott végig a gerincén.

– Nem hülye? – kérdezett vissza dúdolva.

– Nem – nézett a szemébe a felesége. – Csak bolond.

És ezt már szinte kedvesen, meleg hangon mondta.

(Címlap és borítókép illusztráció: Fillér Máté / Index)