Háború a nappaliban: fegyverek, halottak, szamovár

2015-ben a hegyekben jártunk. Ezúttal nem Grúziát és Örményországot választottuk, hanem a térség leggazdagabb olajországát. Bár a fővárosban, Bakuban a Ferrari- és a Porsche-üzletházak hófehér stukkós, aranyberakásos kirakatai váltják egymást, kijutva a szürreális gazdagságból és a kiszáradóban lévő Kaszpi-tenger sófelhőjéből, eldugott, több ezer éves múltra visszatekintő hegyi falvakba érkezünk. A zord tájat tágasság, a sziklákat hatalmas, köves legelők és olajfák váltják fel. A hegyi zsidóknak és a xinaliqi embereknek – bár ugyanabban az országban járunk – semmi köze nem lesz a hamis fényűzéshez. 

Az utat négykerék-meghajtású terepjáróval tesszük meg, meredek, egyenetlen utakon, folyamatosan kapaszkodunk. Végeláthatatlan szerpentineken és kőzuhatagokon át haladunk. Ahogy az a Kaukázusban általában szokás, rapid sebességgel hajtunk, így – a helyiek szerint – kevesebb az esélye egy fejre hulló sziklának.

Az útra most azért emlékszem vissza, mert néhány hónapja, amikor a világ a járvánnyal, a halálozási statisztikákkal és az amerikai elnökválasztással volt elfoglalva, újra hevesebb összecsapások zajlottak Hegyi-Karabahban. Nyáron kiújult az örmény–azeri határkonfliktus, igazi tűzfészekké vált a térség. Többezres a katonai áldozat és tízezernyi az örmény menekült, akiknek el kellett hagyniuk a szülőföldjüket, felégetni ősi kolostoraikat. November 8-án a Şuşai járásban, a háromnapos harcot követően, az azeriek visszafoglalták a járás székhelyét (a számukra legfontosabb katonai bázist). A kisebbségben levő örmények házaikat felégetve menekültek el. A feszültség tehát megmaradt, a háború a fejekben folytatódik. 

Történelmi katonai átkelőhely, és a volt Szovjetunió felbomlása óta kiélezetten megosztott, keresztény és muzulmán vidék. Ma döntő többségben örmények lakta térség, de két eltérő kultúra találkozásának határa is, kolostorok és mecsetek váltják egymást, ahogy haladunk az útjain. Eközben Baku a globális olajpiac nyertese. Az olajüzletre szakosodott klánok innen irányítják az urbanizálódó falusias hegyvidéket, ami nagyjából annyit jelent, hogy katonáskodásra biztatják a fiatalokat, vagy felköltöztetik őket a városi lakóparkokba, kijelölve számukra a modernizált, de elidegenedett életutat.

Baku

A reptérről Bakuba vezető út hosszú és monoton – a part menti sávban dupla fallal és szögesdrótokkal választódik le a víz és az olaj (e két legnagyobb kincs) védelmére. 

Mintha gazdag lenne, mintha fényűző volna, de igazából mégsem az. Látszatkirakatok változnak a mesterséges parkokkal, művi és cseppet sem csodálatra méltó, rideg lakótelepek sorakoznak egymás után. A boltosok és a pékek kedvessége persze kárpótol, na meg az autószerelők mosolygása. Hogy tudnak örülni egy kiszuperált kipufogónak! A külváros utcáinak előházai mind garázsok: egy épülő parkolópálya az ország. Kapunk egy kisbuszt, amit majd Qubában terepjáróra váltunk, nyugatnak indulunk. 

Azerbajdzsán régóta háborúban áll. De ezt nem a fővárosában, Bakuban fogjuk érzékelni, itt még semmi nyoma. Furcsaságok persze itt is akadnak bőven. Monumentális Aliyev-emlékművek sorakoznak, ahogy elhagyjuk a belvárost, nem lehet nem rájuk nézni. Az ügyintézés útvesztőiben is megmutatkozik valami lehetetlenség, a ránk állított kihallgató tisztek kedvessége tényleg furcsa, és a sofőrünk, aki Allah nevében újabb és újabb köteg pénzeket követel az utaztatásunkért. Az, hogy az azeriek háborúznak, a falusi világban lesz teljesen nyilvánvaló és tulajdonképpen egészen köznapi esemény. A többedik generáció számára kötelező a katonáskodás, a mindennapi élet része, hogy háborúzni kötelesség. 

Puskák és szamovár

2600 méter magasan vagyunk Xinaliqban (Khinalug), az azeri Kaukázusban. A falu egyik szállásadójának vendégei leszünk. Szállásadónk roppant udvarias, vacsorával és idegenvezetővel kínál minket, az idegenvezető természetesen az egyetemista fia lesz. 

Amikor felmegyünk az emeletre, belépünk a tisztaszobába. Dunnák, paplanok, szőnyegek és végül a szőttesek méteres sorfalat képeznek a sarkokban. A hozomány emlékezet: a legfontosabb hagyomány. Rendszerint a nappali sarkában állnak a takarók egymásra téve, a kupacuk felett pedig képek lógnak. Halott katonák képei. Apák, nagyszülők, fiúk. A puskák tornasorában (szintén a falon, a plazmatévé felett) a Karabahban meghaltak portréi, ragasztott jelvénnyel: órájuk, okleveleik, kitüntetésük. 

A bemutatkozás után együtt vacsorázunk a családdal, természetesen birkát eszünk. A csoportunk egy része a konyhában kap helyet, akiknek ott nem jut szék és teríték, a nappaliban, a szőnyegen terít meg a házigazda és a felesége. A gyerekek is segítenek, hordják az ételt. Szerencsém van, nekem sem jutott hely, ezért a nappaliban ebédelhetek. Amíg meg nem érkezik a korianderes leves és a saláta, együtt nézzük a napi híradót.

(házigazdánk fordít) és a készültség fokozatosságát hangsúlyozza. Mindennap ez megy, mondja szállásadónk, aki persze igyekszik nem politikusan válaszolni, idegenek előtt véleményt nyilvánítani. A híradás Bakuba kapcsol, katonai sorfalat, embereket és a legújabb technikát, drónokat mutatnak. A következő a drónok háborúja lesz. Majd kitüntetéseket osztanak. Amikor vége a demónak, az Aliyev család napi teendőiről értesülünk. Végül az utolsó részben sportközvetítések következnek, és az „Európai Játékok”, amit az idén Azerbajdzsán rendez Ázsiában. 

A tévé képernyőjét bámulom, amikor vége a híradásnak és megérkezik a vacsoránk, valaki kikapcsolja az áramot, vagy elmegy, már nem emlékszem pontosan. Koromsötét lesz és némaság. Házigazdánk felkapcsolja az akkumulátoros lámpát. Készítek is gyorsan néhány fotót az engedélyével. Szamovár és puskák. Évtizedek óta így megy ez, az Aliyev család vezetésével működik egy ország, ahol az örmény nép a legnagyobb ellenség. A legeldugottabb, isten háta mögötti falvak mindennapi, idegen valósága. 

Xinaliq zárt faluja télen sehogy, az év többi évszakában is csak többhetes úttal volt megközelíthető a szovjet időkben. 

Csupán azért épült az út, mert úgy hírlik, azt beszélik a faluban, hogy 2006-ban tett látogatásakor az államfőre nagy hatást gyakorolt a xinaliqiak gazdag ősi kultúrája és a táj szépsége, na meg az „elmaradottság”. Ezek a falusiak pár éve még ősi tűzimádók voltak. Úgy tartották meg a vallásukat, hogy a térségen átment a kereszténység és a mohamedán hit, aztán a szovjet volt az ideológia. A tűzimádó szentélyek jól látszanak a dombon, a legelők és a sírok között vannak kőből kirakva, majd fel is gyalogolunk egyhez.

Csodálatos és szemet kápráztató ez a kopár és köves hegyvonulat. Barna és sárga sziklákkal, élesen elváló, teraszos hegyoldalakkal. A végtelenbe futó hegygerincek között több száz éves elhagyott teraszok látványa fogad minket. Néha alig bírja a bérelt terepjárónk az emelkedőt. A sziklás hegyvonulatot a nomád pásztorok gyalogútjai rajzolják át, melyek a hegycsúcsokra vezetnek. Oldalban birkanyáj vagy akasztófa, a levágott birka vére kiásott gödörbe csorog, a friss húst szőtt pokróccal takarják be. Ladák, Kamaz, szamarak. A kövekből és szárított trágyából épült, teraszos házak tetején gyalogolva jutunk fel a falu mecsetéhez. Van itt egy múzeum is, ahol versesköteteket árulnak xinaliqi nyelven, orosz fordításban. Néhány verset majd elolvasok, tényleg megkapóak. A természeti környezet gazdag képmetaforái; csupa optimizmus árad a költészetükből, és igen kimérten adagolják az érzelmeiket. Formabontó elv szerint íródtak, semmi közük az európai költészethez, és ez a legjobb benne.

A párnatömő nő

Leszakadok a csoporttól, mert az egyik teraszon hirtelen egy kendős, vékony nőre leszek figyelmes. Guggolva vesszőzik. Nagyokat suhint a karjával, szinte csukva a szeme, annyira koncentrál, semmi sem zökkenti ki, minden suhintásnak pontosnak kell lennie: legalábbis úgy tesz, mintha ott sem volnék. Bárányszőrt válogat, majd egy vesszővel kiveri a szálakat, amik így szétválnak és egyre vékonyabbak lesznek. Letelepszem mellé, és megkérdezem, fotózhatom-e a munkáját. Bólint, megengedi. Porolja a gyapjúszálakat, ahogy a vesszőt felemeli, 

Vérzik a füle töve is. Mintha szégyellné, de még csak az sem, teljesen elfordul, én pedig nem szeretném zavarni, közben meg úgy érzem, jólesik neki, hogy valakit érdekel a munkája, a többórás monoton ágyneműkészítő munka a falu utcáján, guggolva vagy négykézlábra ereszkedve, mindenki láthatja. 

A párnatömő nőnek nevezem őt, szép az arcbőre. A sebek sem veszik el, begyógyulnak, nem kell törődni velük. Fiatal, vékony, mint a szálak, amiket aztán kihúz a kezével és betömi velük az ágyneműt; a kinyúlt, lelapított szálak kitömik a színes párnát. Hosszú, egész napos foglalatosság. Több ezer éves mozdulatok. Néma munka, női munka takarásban. A párnatömő nő mosolyog, amikor elbúcsúzom. Soha senki nem engedte, hogy így nézzem, meleg szótlanságban, talán gyászban, de ezt csak hozzáképzelem.

Tűzszentély a legelőn

Kétezren lakják a falut, és jelenleg 380 ház áll, ennyi család él itt fent a hegyen. A házak látványosan tapadnak a hegyhez és egymáshoz. Hozzávetőleg két-háromszáz éves épületek lehetnek, melyeket folyton javítgatnak. Épp garázsokká alakítják őket, mert a nemrégiben megépült út miatt egyre több az autó. Most még a háztetők útjain parkolnak, vagy a tyúkudvarban, a szárított trágya melletti sávban. Az itt élők azeriül vagy oroszul szólítanak minket, sok az idős, szovjet veterán katonák ülnek a ház előtt, örülnek, ha megszólítjuk őket. Á, magyarok! – kiabálják. Mindenki mond valami emlékezeteset.

A katonaság dicsőség, a legnagyobb dolog, ami történt az életükben, az esemény, amikor elhagyhatták a hegyet. A fénykép az emlékezet direkt modora: nem arról beszélnek, ami most van; az emlékeket sorolják, hadarva és mégis utánozhatatlan világvégi nyugalommal. Budapest csodás város, ebben megegyezünk. 

Akadnak többen azért a faluban, akik sem az oroszt, sem az azerit nem beszélik, xinaliqiul rajtuk kívül viszont senki sem ért a világban, és ez a legnagyobb kincsük: a nyelv. Nem véletlen, hogy a második világháborúban, amikor a németek titkos nyelvet kerestek, a xinaliqira esett a választásuk. Xinaliq teaházában (ami egyúttal színház is) szintén veteránok ücsörögnek. Ostáblán játszanak, ők is megkérdezik, honnan jöttünk, mikor elmondjuk, hatalmas kacagásban törnek ki, alig bírják abbahagyni. Semmi természetes nincs abban, ahogy mozog a fogsoruk, a kínos röhögés valójában politikai kacaj, a gúny itteni módja.

A magyarok most nagy barátok. Aliyev éppen a magyar miniszterelnöktől kapott kitüntetéseit akasztgatja a feleségére, lányára, aztán a falára, ha össze nem roskad az a fal.

A Kaukázus teaház. Ahol ezerféle nyelvet lehet gyűjteni. A falak feltűnően üresek, a teaházban mindössze egy kályhacső áll magányosan a pult mellett. Faszékek, néhány asztal és szamovár a berendezés. Csend és béke van, ide nem jönnek fel, ide a kutya sem vetődik el. Csakhogy ebből már egy szó sem igaz; a hegyi falu is bekerül a vérkeringésbe, Bakuból küldik a behívó parancsokat.

Örmény exodus

Azerbajdzsánban most épp vége a háborúnak, de mondjuk inkább azt, tűzszünet van. Győzelmi tüntetések zajlanak a fővárosban. November elején megállapodást írt alá a hegyi-karabahi fegyveres konfliktus lezárásáról Nikol Pasinján örmény miniszterelnök Ilham Aliyev azerbajdzsáni elnökkel és Vlagyimir Putyin orosz államfővel. November végére eltűntek az örmények a falvakból. Házaikat felégették, hogy ne maradjon semmi emlékük a beköltöző azerieknek. A kolostorokat kirámolták, a kőfalak maradtak, sziklák. Megrakott terepjáróikkal indultak útnak. 

Az örmények részéről pedig egyenesen az 1915-ös örmény népirtást idéző felhangokkal, tüntetésekkel. Számukra a két helyzet azért hasonló, mert a nagyhatalmak csupán nyilatkozattal, tettek nélkül fogadták el akkor is a törökök cselekedeteit. Míg Örményországban komoly politikai válságot okozott a november eleji békenyilatkozat, az azerieknél győzelmi kiáltványokat írnak és kitüntetéseket osztanak.

A háromoldalú karabahi megállapodás egy kilátástalan háborút állít le, ahol nem egyenlő felek küzdenek. Jelentős területekről kell lemondania az örmények uralta Hegyi-Karabahnak a győztes azeriek javára – a bizonytalanság megmarad, ami csak az oroszoknak lesz jó. Az örmény miniszterelnök nem véletlenül nevezte kimondhatatlanul fájdalmasnak a kilencpontos megállapodást és az azeriek török (és persze sokszor európai és kimondottan német egyoldalú taktikai) támogatását. 

A filmfelvételeken és a tévés tudósításokon jól látni, ahogy a fiatal katonák és a helyi lakosok még készítenek egy utolsó képet a Szent Dadi-kolostornál, közben gyűlnek a viharfelhők. Mindenki a hideg télre készül, süvítő, jeges szél fúj. A háttérben kőházak lángolnak, ég a függöny, a szőnyeg, a régi falépcső. Megkezdődik az exodus. „Vissza fogunk jönni, vagy én, vagy a fiaim. Tudjátok, nemcsak az örmények szeretik ezt a hegyet, de a hegy is szereti az örményeket.”