Utolsót szúr a Gyilkos

Rockandroll és elmúlás viszonyáról a két legfontosabb állítás az idén már 65 éves Neil Young Hey Hey My My című dalában hangzik el. Egyfelől hogy a rockandroll soha nem fog meghalni, másrészt pedig – amint azt Kurt Cobain is idézte búcsúlevelében – jobb ellobbanni, mint elhalványulni. Hogy ez így van-e, azt a legjobban Jerry Lee Lewis vasárnap esti budapesti koncertjén lehetett megvizsgálni. Egyfelől mert Jerry Lee Lewis éppen haldoklik, másrészt pedig mert Jerry Lee Lewis a rockandroll.

Abban még a visszafogottabb elemzők is egyetértenek, hogy a 84 éves Chuck Berry mellett a 75 éves Jerry Lee Lewis a rockandroll történetének második legfontosabb, még élő alakja. Lewis ott volt a kezdet kezdetén, az ötvenes évek közepén Nashville-ben és Memphisben, majd az első rockandroll-turnékon Elvis, Johnny Cash, Carl Perkins és a többi pionír mellett. A műfaj számos klasszikusa kötődik az ő nevéhez – bár ezeket, ahogy akkor még szokásos volt, nem ő írta, csak előadta. A kevésbé visszafogott elemzők viszont nem foglalkoznak azzal, hogy ki mikor halt meg: szerintük egészen egyértelmű, hogy ez a két idős úr, a fekete és a fehér voltak a legfontosabbak a rockandroll történetében.

Azon örökké fog folyni a vita, hogy melyik volt az első rockandroll szám, abban azonban nagyjából mindenki egyetért, hogy Chuck Berry volt az, aki a bluesból, a countryból, a swingből és az egyre jobb és hangosabb gitárokból és erősítőkből összerakta a műfaj alapjait. Nem véletlenül mondta John Lennon, hogy ha a rockandrollnak bármilyen más nevet kéne találni, akkor a legegyszerűbb lenne Chuck Berrynek hívni: a Rock and Roll Music, a Roll Over Beethoven, a Johnny B. Goode szerzője és előadója találta ki, hogy milyen legyen ez a zene.

Azt azonban még a műfaj felületes ismerői is tudják, hogy a rockandroll az nem csak egy zene (és pláne nem egy tánc, ahogy Pajor Tamás igen precízen megállapította). Zene is, tánc is, és még sok minden más: megbonthatatlan egység, mindent elsöprő életérzés. Ezt az életérzést, azt a megfoghatatlan valamit, amitől a rockandroll lett az utóbbi hatvan év meghatározó élménye fiatalok egymást követő generációinak, bizony Jerry Lee Lewis élte meg először.

Jerry Lee persze kiváló zenész is volt, aki a vagány elektromos gitár helyett a lehető legklasszikusabb hangszert, a zongorát állította az új stílus szolgálatába. Halhatatlanná azonban az tette, ahogy megélte a rockandrollt. A Killer (gyilkos) becenév nem feltétlenül a szétvert-felgyújtott zongorák sokasága miatt ragadt meg rajta. Botrányos magánéletének részletei közismertek: hat feleség (egy túladagolásban, egy medencébe fulladva halt meg), összesen hat gyerek, közülük ketten fiatalon, balesetben haltak meg. És persze a legnagyobb balhé, amikor 1957-ben a 22 éves Jerry Lee feleségül vette saját 13 éves unokatestvérét, amivel sikeresen tönkre is tette szépen induló karrierjét.

Az ötvenes évek Amerikája nehezen nyelte le, hogy fiait és lányait végérvényesen rabul ejtette a niggerzene. De ha már megtörtént a baj, az establishment nem tehetett mást, mint befogadta az új kedvenceket. Elvis és a többiek tévéshow-k ünnepelt vendégei lettek, akiknek szuggesztív csípőrázásán illett felháborodni, de közben azért mindenki tudta, hogy ebből nem lehet baj. Ennek garantálásáról maga Elvis gondoskodott, aki hamar hollywoodi filmsztár és Las Vegas-i pacsirta lett. Jerry Lee Lewis esetében ilyesmi fel sem merült.

Jerry Lee volt az első, aki családja vérben forgó szemű, déli lelkipásztorainak megszállottságát keresztezte a vad ritmusokra egyetlen szabad estéjükön hajnalig tomboló, gyakorlatilag rabszolgasorban tengődő feketék szabadságvágyával. Őt, szemben kortársaival, nem az hajtotta a rockandrollba, hogy minél több memphisi gépírólány dobálja fel a bugyiját a színpadra, hanem az a Dosztojevszkijt és Adyt megszégyenítő vergődés a mély vallásosság, a kétely és a világi kísértések közt, amelyből csak előre, az ismeretlen úton lehet menekülni. Aki szerint a rockandroll művészet, az joggal mondhatja, hogy Jerry Lee Lewis volt az első igazi művésze. Aki szerint viszont a rockandroll valami alapvetően más, az csak abban lehet biztos, hogy ő tette mássá.

56 év telt el Jerry Lee első lemeze óta, és a kemény élet mára megtörte a mestert. A vasárnap esti koncertnek már júliusban meg kellett volna történnie, ám akkor betegség miatt az egész európai turnét törölni kellett. Jerry Lee ma már koncertképes, de sokkal rosszabb állapotban van, mint az egy 75 éves, jómódú amerikaitól elvárható lenne. Koncertje kezdetekor nincs is jelen, négy, szintén nem mai csirkének tűnő kísérőzenésze játszik el négy számot, mielőtt a főnök is felmászna a színpadra. Reszketeg lábain alig bír felkapaszkodni a felvezető tíz lépcsőn, ám amint leül a zongora elé, megfiatalodik. Na nem egészen, csak olyan évtizednyit, de ez már elég ahhoz, hogy nagyjából háromnegyed órán át el tudja szórakoztatni a 4-5000 megjelentet.

Jerry Lee 75 évesen is mások előtt töri az utat. A rockandrollt már nem ő fogja megújítani, de mivel Chuck Berry mellett ő az első, aki megéri ezt a kort, neki kell megmutatnia, hogy mit lehet ilyen öregen és reszketegen kezdeni az ördög zenéjével, ha valamit egyáltalán. Jerry Lee-nek ráadásul minden koncertjén ellenszélben kell játszania, mivel balszerencséjére 1964-ben, amikor a liliomtiprással kombinált incesztus miatt gyakorlatilag számkivetettként élt, a hamburgi Star Clubban rögzítették egy fellépését. Az ebből kiadott lemezt minden idők három legjobb koncertlemeze között szokás számon tartani, elsöprő energiája, irtózatos tempója, szexuális túlfőtöttsége, primitív lüktetése azóta is megközelíthetetlen. Aki Jerry Lee Lewis koncertre megy, valami ilyesmit akar hallani, Jerry Lee pedig ma már képtelen ilyet nyújtani.

Jerry Lee Lewis megfejtése szerint az öreg, haldokló rockandroll a hajnalban klimpírozó bárzongorista rockandrollja. Aki maga is részeg már, ezért hol beleóbégat a mikrofonba, hol elkacarászik saját poénjain, hol koordinálatlanul mutogat, hol maga elé motyog, de úgy, hogy se a közönség, se a zenészei, se ő maga nem érti, hogy pontosan mit. Aki már túl fáradt ahhoz, hogy eszeveszett tempót diktáljon, de amikor a fáratságon és az alkoholmámoron átüt a Whole Lotta Shakin’ Goin’ On és a Great Balls of Fire, akkor azért odacsap a billentyűk közé. Aki már nem tudja hátrarúgni a széket és lábbal játszani, mert szédülten esne össze, de a hangját most is fel lehet ismerni ezer közül, és addig játszik, ameddig kíváncsi rá valaki, vagy ameddig fizikailag képes rá.

A műsor nyilván ezer sebből vérzett. Rövid volt, ami pedig a legjobban fájt, hogy a leglassabb számok – köszönhetően az elég jellegtelen kísérőzenészeknek is – néha fájdalmasan jellegtelen, boogie-woogies és kiherélt bluesos, felnőtteknek szóló rockzenébe csaptak át. Csak hát Jerry Lee Lewist nem lehet kioktatni arról, hogy kellene játszani a rockandrollt nyugdíjasként, hiszen eleve ő találta ki az egészet, és most is ő írja a szabályokat.

Visszatérve Neil Young megállapításaira, az nyilvánvaló, hogy a rockandroll tényleg nem fog soha meghalni, azonban sajnos az is, hogy Jerry Lee Lewis nem olyan távoli halálakor valami pótolhatatlan el fog veszni belőle. Az ellobbanás-elhalványulás kérdés pedig még egyszerűbb: az igazán nagyok, bármilyen véget is szán nekik a sors, gond nélkül megoldják.

(A képek nem a budapesti koncerten készültek.)