Liszt, a remixek ősatyja

2011.10.22. 11:37 Módosítva: 2011-10-22 11:42:20
Divatos manapság azt emlegetni, hogy Liszt a maga korának pop-, sőt, rocksztárja volt – de vajon mit is jelent ez valójában? Ha a zenetörténetet nem komoly- és könnyűzenére bontva vizsgáljuk, kiderül, hogy ha Liszt 1850-ben lenyomott egy billentyűt a zongorán, azzal azt is befolyásolta, mit hallunk ma a rádióban. Pillangó-effektus vonósnégyesre hangszerelve.

A nagy Liszt-valóságshow

A ma 200 éve, 1811. október 22-én született Liszt korabeli celebhez illően, nem tudta eltitkolni családi és szerelmi életének legapróbb mozzanatait sem. A lapok társasági rovatai hódításairól, botrányairól cikkeztek – hol elájult egy hölgy a koncertjén, hol meghívta az összes jelenlévőt vacsorázni, mert kevesellte a létszámot. (Másnap teltház lett, de a vacsora elmaradt.) A zeneszerző eleinte még maga is generálta a személye körüli felhajtást – ezt később több ízben is keservesen megbánta. Nézzük, hogyan festett Liszt meglehetősen zilált családi élete!

Ennek egyik főszereplője lánya, Cosima (1837-1930) Liszt és a nála hat évvel idősebb, megismerkedésükkor házas és kétgyermekes Marie d' Agoult grófnő gyermeke (a három közül az egyetlen, aki nem hal meg fiatalon). Cosima legendásan ellentmondásos alakja a zenetörténetnek. Első férje Hans von Bülow, a világhírű karmester, akivel azonban boldogságuk csak addig tart, amíg Liszt – és egyúttal Cosima – életébe be nem robban Richard Wagner.

fotó: Pierre Petit
fotó: Pierre Petit

Liszt és Wagner se veled, se nélküled kapcsolatának sztorija nagy vonalakban annyi, hogy az idősebb zeneszerző támogatta ifjú pályatársát, ám barátságukban állandóan jelen volt a versengés is. Zeneileg sokszor működtek együtt: Liszt zongoraátiratokat készített Wagner nehezen befogadható operáinak részleteiből, Wagner pedig beemelt műveibe Liszt-motívumokat: a Walkürben (bemutató: 1870) például ott van a Faust-szimfónia (1857) egyik részlete.

Ezt az idillt robbantotta szét Cosima 1864-től datálható házasságtörése Wagnerrel. Liszt hosszú ideig nem volt hajlandó beszélni lányával és barátjával se, válogatott szidalmakat vágott a párhoz, hiszen kedvelte Bülow-t, ráadásul Wagner 24 évvel volt idősebb Cosimánál. Később persze lecsillapodott, és ami azt illeti, az operaszerző rossz lóra tett a kikapós és nehéz természetű Cosimával. Abszurd házasságukról legendák keringenek, egyik szerint például a megözvegyült Cosima férje sírkövén üldögélve kávézgatott uzsonnavendégeivel. Adott volt tehát két világhírű zeneszerző, egy nem kevésbé híres karmester és egy instant hisztérika, Cosima személyében – évekig éltek belőlük a pletykalapok. Liszt saját házassága sem volt épp felhőtlen, 1844-ben elváltak útjaik Marie-val, és a grófnő után egy hercegné következett. Egy hercegné, és nem egy harcegnő, ez volt itt a probléma. Hiába szerette volna összekötni életét Carolyne de Sayn-Wittgensteinnel (és hiába kényszerítették a nőt még kiskorúan erővel férjéhez), az egyház nem engedélyezte a frigy felbontását, így Liszttel sosem kelhettek egybe.

Wilhelm von Kaulbach festménye
Wilhelm von Kaulbach festménye

Egy példa arra, hogy a XIX. században pont ugyanúgy működött a popbiznisz, mint manapság: Liszt köztudottan Bechstein zongorán játszott, a reklámért cserébe a cég évente új hangszerrel lepte meg kedvenc reklámarcát. Arról nem szól a fáma, Liszt tudta-e, hogy a gyár évente hatalmas összegekért adja el a zongorát, „amelyen maga Liszt Ferenc játszott”.

A popzenei toposzok

Ha Paganini volt a hegedű Jimi Hendrixe, úgy a fiatalon elhunyt Mozart leginkább Kurt Cobainnel állítható párhuzamba, Lisztnek pedig a csodagyerekből abszolút szupersztárrá vált dalszerző-előadó szerepe jut, amelynek leginkább talán Michael Jackson karrierje feleltethető meg. Liszt apja több hangszeren játszott, és – akárcsak Joe Jacksonnak – jelentős szerepe van fia zenei képzettségében és gyermekkori szereplésében. A kis Liszt nyolcévesen kezdett komponálni, 1820-ban, kilenc évesen koncertezett először, és ettől kezdve nem volt megállás: Mozarthoz hasonlóan végigturnézta a gyermekkorát. Liszt megengedte magának, hogy Ferenc József előtt eljátssza a monarchiában betiltott Rákóczi-indulót, amire a császár a sápadó udvartartást látva vidáman közölte: úgyis olyan ritkán hallom ezt a jó számot. Fénykorában Jacko is uralkodókkal haverkodott, majd idősebb korára mindenféle furcsaságok zajlottak körülötte. Lisztnél ez nem a vidámpark építésben, hanem a vallási elköteleződés motívumában jelenik meg: élete utolsó szakaszában Lisztből abbé lett, és a nőügyektől övezett pálya végén (látszólag) megnyugvást talált Istenben.

A remixek ősatyja

A Vanity Fair karikatúrája Lisztről 1886-ból
A Vanity Fair karikatúrája Lisztről 1886-ból

A hangrögzítés feltalálása előtt két módja volt annak, hogy az emberek a nagy zeneszerzők műveit élvezhessék: elmentek koncertre, vagy megvették az áhított darabot kottán. Ha valaki fogott már a kezében operapartitúrát, nyilván tudja, hogy élő ember nem vette volna meg a mázsányi Wagner-kottát, arról nem is beszélve, hogy képtelenség lett volna komoly zenei ismeretek híján kibogozni, most akkor mit is kell lepötyögni a családi harmóniumon. Erre kínáltak megoldást a zongoraátiratok, amelyek összetömörítették a hangjegyeket. Jó zongoraátiratot készíteni viszont – amelyből nem marad ki a lényeg, és megőrzi az eredeti mű hatását, netán új dimenziókat ad hozzá – művészet. Liszt zseniális átiratokat készített, népszerűségét így pályatársai hasznára fordítva. Egyik legjobb példa erre a Gounod Faust című operájának első felvonása végén elhangzó keringő zongoraátirata. Az eredeti darab másként csak opera- és koncertszínpadon, nagy kórussal volna hallható teljes valójában.

A nehezen emészthető dalok populárissá tétele tehát nem mai igény, igaz, a szó szoros értelmében vett remixelés fogalmához azonban talán hasonlatosabbak a parafrázisok. Lisztnél erre is akad példa, leghíresebb Verdi Rigolettójának parafrázisa.

Liszt ezen kívül számos Wagner-, Berlioz-, Saint-Saëns, Grieg és Paganini-átiratot készített, gyakran ki is fakadt, hogy mindenhol csak átiratait játsszák, a saját zenéjét abszurdnak tartják.

It don't mean a thing, if it ain't got that swing

Hogy Liszt miért is volt sokak számára olyan nehezen értelmezhető a maga korában (különösen pályája utolsó éveit, műveit tekintve), az a mából visszatekintve tökéletesen érthetővé válik. Ő és Wagner olyan hangnemi újításokkal bűvészkedtek, amelyek a romantika korában meglehetősen furcsának számítottak. Többek közt emiatt azonban a Liszt-melódiák olyan rugalmasak, hogy a dzsessz-zenészek is előszeretettel nyúlnak hozzájuk. Itt van például a Szabó-Quitter Tánczenekar 1943-ban felvett foxtrotja, amely a Szerelmi álmok harmadik noktürnjének vezérdallamát dolgozza fel. Earl Bostic ugyanezt variálja 1954-ben, immár szaxofonnal és big banddel. Django Reinhardtot is megihlette a melódia, így tér vissza a cigányzene mentorának legnépszerűbb dallama a legismertebb cigány muzsikushoz.

Hangmintázás a XIX. században

Az ember azt gondolná, hogy a szó szerinti értelemben vett hangmintázás huszadik századi találmány. Pedig nem az, csak kétszáz évvel ezelőtt nem a crate digging volt napirenden, hanem a kottákat túrták a zeneszerzők. Nem csak felhasználható hangminták után kutatva, hanem gyakran az ősök üzenetét fürkészve: az olyan zsenik ugyanis, mint Bach, gyakran hagytak jelet az értő utókor számára kézirataikban. Erre a legkézenfekvőbb példa Bach műve, A fúga művészetének tizennyolcadik, befejezetlen darabja, a Fuga a 3 soggetti, amely bizarr módon zárja le a zenei géniusz életművét: egy aláírással. Bach nevének betűi ugyanis (B-A-C-H) mind megfeleltethetők egy-egy zenei hangnak – a fúga végén ezzel a négyhangos motívummal búcsúzik szerző. Ezt hangmintázza Liszt 1855-ös, B-A-C-H fantázia és fúga című művében (A téma rögtön az elején, a kottán az alsó szólamban).

A hangmintázás másik szép példája Liszt életművében az 1849-es Totentanz, amely Berlioz Fantasztikus szimfóniájának (1830) Boszorkányszombatjából vág ki egy témát (03:23-nál, tubán szólal meg az eredetiben, 00:4-nél a Totentanzban).

És hogy teljes legyen a kör, Rahmanyinov 1934-ben, a Rapszódia egy Paganini-témára című művébe emeli át a Totentanz (s ezáltal a Boszorkányszombat) ugyanezen motívumát (06:36-nál és 25:20-nál hallható).

Amikor a hóhért akasztják

Arra is akad bőven példa, amikor popzenészek Liszt-hangmintákat használnak fel, de természetesen a Liszt popritmusban és ehhez hasonló crossovernek csúfolt lakodalmas komolyzenéről most egy szó se essék. A legegyértelműbb az Animal Collective 2007-es, Cuckoo, Cuckoo című száma, amelyben a Liebesträume, azaz a Szerelmi álmok zongoraciklusának harmadik darabja megy loopolva 00:57-től.

A hangminta alapú műfajok, mint a hip-hop, értelemszerűen számtalan komolyzenei sample-t használnak fel, néha szinte lehetetlen is felismerni, honnan származik az agyonvagdosott részlet. Killah Priest 2000-ben kiadott Maccabean Revolt című számában azért tökéletesen kivehető a Les Préludes (1854) című szimfonikus költemény részlete. (Az eredetiben végig hallható a Liszt-motívum, a klasszikus felvételen 00:28-tól).

A zene, amit mindenki ismer

A tágabb értelemben vett popkultúrát tekintve Liszt épp úgy megkerülhetetlen, mint a komolyzenében. A Tom és Jerry egyik legviccesebb epizódja vitán felül a Liszt Második magyar rapszódiájának koncertjét parodizáló rész. A paródia paródiája, a Bolondos dallamok-verzió. Aki pedig Hupikék törpikéken szocializálódott, az nyilván azonnal Hókuszpókot keresi, ha meghallja az Első zongoraverseny nyitóhangjait.

Azt már talán lehetetlen is volna felsorolni, hány reklám, film vagy egyéb alkotás hátteréül szolgáltak Liszt-részletek, de a fenti példákból látható is, hogy Liszt valóban az egyetemes kultúra része, nem csak Magyarországon világhírű.

Keresd a nőt!

A legizgalmasabb példa Liszt mindenhatóságára azonban egyáltalán nem a saját műveiben keresendő – már amennyiben a popkultúra mai modelljeit szeretnénk tetten érni a XIX. században. Eliza Rosanna Gilbert, színpadi nevén Lola Montez, egy középszerű táncos-színésznő (jó, igazából kurtizán) volt egészen addig, amíg meg nem fogta magának Liszt Ferencet. A forró románc – ami egész Párizst lázban tartotta – többször fajult tettlegességig, a szakításkor például Lola fegyverrel fenyegette Lisztet, ami persze nem maradt titokban: az utcalányból lett celeb innentől a legyőzhetetlen, öntudatos nő szinonimája lett, azt suttogták róla, bárkit megkaphat, akire csak ránéz. Persze, hisz megszerezte, sőt, el is pusztíthatta volna a zenei égbolt legfényesebb csillagát, a csodálatos Lisztet!

Halála előtt nem sokkal
Halála előtt nem sokkal

Lola legendája a XX. században is tovább élt, 1955-ben pedig, a Damn Yankees című musicallel megszületett a Whatever Lola Wants című szám, örök emléket állítva Liszt botlásának. A kiváló dalt Dinah Shore-tól Natacha Atlasig sokan elénekelték (még Mel Tormé is), híres azonban Sarah Vaughan előadásában lett.

1958-ban a Broadway-musicalből film készült, amelyben a kissé elmebeteg Lolát Gwen Verdon alakította, ez a részlet mindent elmond. DJ Earworm is készített egy mashupot a témában, Nelly Furtado és Timbaland included. A Gotan Project Lola-verzója pedig szintén nem keveseknek ismerős. Most már azt is tudjuk, hogy végső soron mindezt Lisztnek köszönhetjük. Majdnem az életébe került.

Magyarosch, oder nein?

Liszt zenéjének talán legvitatottabb pontja az, amelyről a világ a mai napig megismeri Magyarországot: a magyar melódiák. Amiknek tulajdonképpen annyi köze volt a magyar népzenéhez, mint a Rákóczi túrósnak II. Rákóczi Ferenchez. Az ugyanis, amit jóindulatúan és jóhiszeműen magyar zenének nevezett, már csak műfajtörténetileg sem magyar: a csárdás őse, a verbunkos, német eredetű tánc, cigányzenészek terjesztették el hazánkban, a verbunkos műzene legnagyobb szerzői pedig (Csermák Antal, Lavotta János és Bihari János) szintén a legelismertebb prímások közül kerültek ki. területileg mégis hazánkhoz köthető, és így a mai napig velünk azonosítják.

Ami szerkezetileg a csárdásból a leghatározottabb lenyomatot hagyta Liszt zenéjén, az a rapszodikusság: a gyors és lassú témák váltakozása, a sírva vigadás a romantika korszakában érthető módon hamar népszerű húzássá vált – ám sokan, például a női karmesterek és zeneszerzők úttörője, Clara Schumann (Robert Schumann felesége, állítólag Brahms szeretője) épp ezért hatásvadásznak tartotta Liszt magyaros stílusát. Liszt népszerűsége okán az általa felkapott rapszódia műfaja a kor egyik legmenőbb stílusa lett, és Rahmanyinovon, illetve Gershwinen át a huszadik századi zenéjének is fontos eleme. De hogy hogy jön ez a popzenéhez? Roppant egyszerűen:

15%

Jo Nesbo Szomjúság

3980 Ft
3383 Ft
15%

Pan-dji Vádirat

3499 Ft
2975 Ft