Unortodox gálaesttel köszöntötték az alkotmányt

Amíg mi bejgli- vagy vérmérséklet szerint alkoholmérgezéssel küzdünk január elején, az Opera zenekarának tagjai Diótörő- és Bohémélet-túladagolással. A szilveszteri és újévi koncertek után Strauss folyik ki az orrukon is, érthető hát, hogy számukra január másodika a nagybetűs ünnep. Vannak sejtéseim, mekkora lelkesedéssel vették tudomásul, hogy idén volt szünnap, nincs szünnap: gálakoncert a program, tessenek elővenni a magyarosch repertoár kottáit, és átfutni a szólamokat két kanál lencsefőzelék között. Mit tehet az egyszeri zenekari tag? Kiragaszt egy Bánk bánt ábrázoló rézmetszetet a kottaállványa fölé, és „zokog, de szolgálja népe szent javát”.

Ekkora tömeget ritkán mozgat meg komolyzenei esemény Magyarországon, de sajnos a gála nem volt sajtónyilvános, így nem maradt más hátra, minthogy az ember leül a készülék elé, és próbálja elképzelni, hogyan szólhat élőben az, amit a torz tévéhangszórón át hall. Ami a programot illeti, félek, hogy az illetékes (hogy az Opera, a szervezők vagy a Duna Televízió részéről, az rejtély) meglehetős homályba burkolta, mit fogunk hallani, kicsit úgy nézett ki a dolog, mint a Kösd össze a szerzőt és a szám címét rovat a Bravo magazinban, de aggodalomra semmi ok, oszlatom a ködöt rögvest. (A Bánk bánt legalább kis betűvel írták.)

A Himnuszt nem számolom, amennyiben nem tekintünk rá a hangverseny részeként, és felírtam magamnak jó nagy betűkkel, hogy a művészi teljesítményre koncentrálok (ezt kérték), így a köztársasági elnöki beszédet sem fogom vizsgálni.

A Hunyadi László a második leghíresebb Erkel-opera, de ha tíz tetszőleges embernek lejátszanám a nyitány néhány részletét, ide a rozsdás bökőt, hogy egy se ismerné fel. Valószínűleg azért ezzel nyitották meg a gálahangversenyt, hogy ne csak a zenészek érezzék az esemény súlyát, negyed óra kőkemény meló ez előadónak és hallgatónak egyaránt. Ja, a tizenöt perc nem vicc, ez tényleg ilyen hosszú, olyan, mint egy megvágatlan trailer, Erkel felsorolja benne az opera összes fontos zenei motívumát és témáját, a Meghalt a cselszövőt még azok is felismerhetik, akiknek amúgy tikkel a szeme az operától.

A Magyar Állami Operaház zenekara Héja Domonkos megbízott főzeneigazgató vezényletével kissé szétszórtan kezdett, a nyitány második felére találta meg az összhangot. Ez persze felveti annak problematikáját, hogy az operanyitány, eredeti szándéka szerint legalábbis, épp erre való: a közönség soraiba alatta préselődtek be a késők, meg lehet csodálni a páholyszomszéd legújabb frizuráját és undorítóan émelyítő parfümjét, aztán mire jön az első felvonás, jöhet a nassolnivaló, merthogy hajdanán nem a karó volt az egyetlen, amit az operaházakban nyeltek az emberek. Épp ezért kicsit mindig sántít egy nyitányt (és bármilyen operarészletet) koncertszerűen hallani, sokan pedig alapvetően gyűlölik a kiragadott áriák és zenekari részletek előadását. Mondjuk azért ez nem írható a szóban forgó gála számlájára.

Nem firtatom, mi oka annak, hogy a fellépő művészek átlagéletkora ilyen alacsony, mindenesetre Szakács Ildikó nevét nyilvánvalóan sokan leguglizták a tüntetésre szánt transzparensek festegetése közben. Említett hölgy a Szegeden rendezett, nemzetközi Armel Operaverseny egyik döntőse volt, a Rigoletto Gildájaként lépett fel, és a mai estén rózsaszín vattacukornak öltözött. A programban kiírtakkal ellentétben nem a La Grange-áriát adta elő a Hunyadi Lászlóból, hanem Gara Mária nászi dalát (Ah...szemembe' mámor, öröm ragyog), amelyre a bravúrária is igen enyhe kifejezés, valószínűleg előbb feküdnék bele egy csótányokkal teli kádba, minthogy egyszer az életben a számra merjem venni. Sajnos nem is sült el túl jól, Szakács bizonytalanul szólt, néhol lebegősen énekelt, a sminkjére pedig sajnos egy kortárs operaszerep sem jelenthetne mentséget.

Dramaturgiailag némiképp érthetetlenül, de következett az ikonikus Hazám, hazám a Bánk bánból, Boncsér Gergely előadásában, aki Bocskaiba öltözött, csak, hogy a halmozott alliteráció miatt Babits is forduljon egyet a sírjában a gyönyörűségtől. Hogy az Alkotmánnyal együtt a Hazám, hazám szövege is változott-e, arról nincsenek információim, Boncsér mindenesetre szenthelyett hőst énekelt az utolsó sorban. Boncsér Gergely egyébiránt egy kiváló hanggal, izgalmas hangszínnel megáldott énekes, jól mutat a színpadon és hangerő tekintetében se kell szégyenkeznie (rossz nyelvek szerint a Magyar Állami Operaházban halkan nem is szabad énekelni), ám ezek nem kendőzik el dikcióbeli (értsd: szövegmondás, kiejtés) hiányosságait.

A Hazám, hazám 2.0 után három rövid zenekari műrészlet következett egy csokorban, elsőként Weiner Leó Rókatánca. Héja Domonkos pergő, pajkos, szinte tökéletesen felépített Rókatáncot vezényelt. Két dolog nem hagyott csupán nyugodni közben: egyrészt az, hogy hol voltak a Weiner-gálahangversenyek 2010-ben, amikor a zeneszerző (és a huszadik század egyik legjelentősebb magyar zenepedagógusa) születésének 125., halálának 50.évfordulóját kellett volna megünnepelnünk. A másik kérdés még ennél is profánabb: a rókatánc eredetileg egy alföldi tánc, amelynek éles befejezésekor coitust imitálnak, kell-e folytatnom a mondatot. Krúdy Gyula így ír róla Szindbád-történetei közt:

„Mikor már minden táncot eljártak, minden nótát elénekeltek: a rókatánc szokott következni, amit magánosan járnak a fiúk és férfiak. Lekuporodnak a földre, és egymagukban járják a rókatáncot. A bánat tánca ez. Nem kell nő hozzá, csak egy földbe ásott lyuk, amelyet körültáncol a legény. Szerelmi csalódás után szokás táncolni.”

A második részlet Bartók Béla Magyar képek című zenekari művéből az Este a székelyeknél volt, az Operaház zenekara hozta a kívánatos színvonalat, ezt a darabot nem is illik elrontani.

A triót Kodály Zoltán Háry János című daljátékának Intermezzója, azaz közjátéka zárta, aki járt szolfézsra, évekig álmodik rémeket ennek a dallamnak a szolmizációjáról, én feleltem is belőle, néha még ma is felriadok, hogy mi, fi, szi, lá, szi, lá, ti, dó, ti, dó ré. Ezt leszámítva szerettem a zenekari blokkot.

Nem mondanám, hogy Szakács Ildikó és Boncsér Gergely határozottan erősítette egymást kettősükben (A csitári hegyek alatt), ráadásul épp utánuk következett az este fénypontja, Szegedi Csaba, így az élmény nem lett maradandó. A fiatal bariton üde színfoltként érkezett a Háry János Toborzójára (A jó lovas katonának, ezt is tanultuk általánosban), összetéveszthetetlen színpadi jelenléttel, őszinte gesztusokkal énekelt, ahogyan megszoktuk tőle, öblös mélységei mellett, ha zeneigazgató volnék, már íratnám is alá vele az ötéves szerződést tüstént. Schöck Atala csatlakozott hozzá a Tiszán innen, Dunán túlra, bár versszaka (részben a zenekar nagyszerű interpretációjának köszönhetően) már-már meditatív szépségűre sikerült, a csodaszép zöld ruhában fellépő énekesnő nem tudott tökéletes partnere lenni Szegedinek: zártan, „befelé” énekelt, hangja a közös lezárásnál sem nyílt ki igazán.

És akkor következzen az elején említett kvízjáték helyes megfejtése! A kiadott programmal ellentétben az előbbi dalok helyes besorolása a következő:

A jó lovas katonának (Toborzó) – Kodály: Háry János

Tiszán innen, Dunán túl – Kodály: Háry János

A csitári hegyek alatt - Kodály: Székely fonó

Ez utóbbi tehát nem a Háry Jánosban hangzik el, bár a 2.0-ás verziót abból még nem ismerem. A helyesen tippelők közt kisorsoljuk Kodály Zoltán 333 olvasógyakorlat című kiskönyvét.

Liszt Ferenc (Erkellel és Weinerrel ellentétben becsületesen megünnepelt) bicentenáriumának utórezgéseként hallhattuk a 2. rapszódiát (a zenekari változatot), kissé darabosan ugyan, de az is lehet, hogy csak túl sokszor láttam a Tom és Jerry vonatkozó epizódját.

Tanulság: nincs. Már persze azt leszámítva, hogy a zenekart jobb pihenni hagyni január másodikán. Nem azért, mert nem tud játszani vagy rosszul teszi azt, de mindenki ismeri a róka meg a rókabőr mennyiségbeli összefüggéseit, na. És persze holnaptól lehet menni megint a Denevérre, garantáltan nem mond benne beszédet Schmitt Pál.