Már negyven éve görgeti a lóvét a Rolling Stones

2012.07.12. 07:44 Módosítva: 2012.07.12. 09:18
Ez egy kicsit olyan lesz, mint amikor valaki az aranylakodalmon folyton az étkészlet árát akarja kitalálni, de hát ugye a Rolling Stones sem csak a vérátömlesztések miatt tudott letolni ötven évet – ünnepélyesebben: fél évszázadot – a színpadokon, hanem azért is, mert egy fenntartható szórakoztatóipari modellt képviselt. Ja meg azért, mert a mai napig egy ambiciózus londoni üzletember áll az élén, akit Sir Mick Jaggernek hívnak.

Szóval a piszkos anyagiak, melyekben a Rolling Stones tripen és marihuánán élő tagjai a hetvenes években annyira nem álltak jól. Persze nem arról volt szó, hogy kalapozniuk kellett ahhoz, hogy eljuthassanak az Altamont fesztiválra, de a London School of Economics-on jókora pénzügyi tudatossággal felvértezett Mick Jagger kevesellte azt az összeget, amit Andrew Oldham majd Allen Klein menedzselése alatt keresett. Főleg azért, mert az együttes 1964 és 72 között minden évben legalább egy, de volt hogy három stúdiólemezt dobott piacra, tele olyan alapvetésekkel, mint a Sympathy for the Devil vagy a Paint it Black, és a hatvanas években az együttes nagyjából tízmillió kislemezt és ötmillió lemezt adott el.

Herceg az adóemigránsok élén

A Rolling Stones, mint zeneipari vállalkozás csak 1971-től vállt igazán modellértékűvé. A váltáshoz két tényező kellett. Az egyiket a munkáspárti Heath-kabinet szolgáltatta, mely 1970-es bukása előtti utolsó lépésként még kirótt a leggazdagabb rétegekre egy 93 százalékos jövedelemadó-kulcsot, amivel azt érte el, hogy több sztár is úgy döntött, inkább átteszi a  székhelyét a kellemesebb éghajlat mellett jóval kedvezőbb adókulccsal csábító Franciaországba. A Rolling Stones mellett így tett Rod Stewart, Elton John és David Bowie is, de az együttes azóta már a U2-t követve még tovább állt az nagy együttesekre szabott adózási feltételeket kínáló Hollandiába. Adókérdésben a Rolling Stones később sem ismert tréfát, még 1999-ben is képes volt lemondani a Bridges To Babylon turné négy angliai állomását, mert a Labour egyik új adószabálya miatt úgy látták, nem lesz elég nyereséges a show.

76799220 10
Fotó: George Rose / Europress / Getty

A Stones nem csak az alacsonyabb adók miatt járt jól az emigrációval, hanem azért is, mert így a szigetországban hagyhatták a bevételekkel rosszul sáfárkodó menedzserüket, Allen Kleint, és helyére leszerződtették a zenekar életében a mai napig meghatározó szerepet játszó Rupert Löwensteint. A korábbi bajor uralkodóház, a Wittelsbachok leszármazottjaként hercegi címmel is büszkélkedő Löwenstein igazi konzervatív bankár: kimért, precíz és rettentő profitorientált. A menedzser aktív éveiben is annyira kilógott a Rolling Stones köré verődött társaságból, hogy Jerry Hall, Mick Jagger akkori felesége tréfából a „Rupie a Groupie” nevet akasztotta rá. Löwenstein csak 2007-ben vonult vissza a zenekar pénzügyeinek közvetlen irányításától, de a tagok a mai napig számíthatnak a tanácsaira.

A Rolling Stones az elsők között ismerte fel azt, hogy egy együttesnek elsősorban nem baráti társaságként, hanem vállalatként kell jól funkcionálnia. Ennek érdekében hozták létre a Deccával kötött szerződésük lejárta után 1970-ben saját labelüket, a Rolling Stones Recordsot, mely a Virginnel kötött 1992-es szerződésükig gondozta saját kiadványaikat – és biztosította a nagyobb haszonszázalékot.

A turnébirodalom

A sokadik Jagger-Richards-konfliktus lezárása után, az 1989-es Steel Wheels turnéra kristályosodott ki az üzleti modell. A hosszú és jövedelmező turnékért az újonnan szerződtetett kanadai promóter, Michael Cohl volt a felelős. Ő volt az, aki 1988-ban azzal kopogtatott az együttes ajtaján, hogy képes a küszöbön álló turnéjukra garantálni a 70 milliós bevételt, mely a jegyeladásokból, a merchandise-ból és a szponzori pénzekből adódik össze. Ehhez persze profi szervezőmunkára és száz százalékig vállalatszerű működésre volt szükség, melyhez a korban elérhető legkorszerűbb telekommunikációs eszközöket használták fel. A gigantikus turnékban és óriási showkban való think big-gondolkodás elképesztő bevételeket termelt.

A Rolling Stones már a nyolcvanas évek elején felismerte, hogy rajongótáborának egy jelentős része a jómódú, fogyasztani tudó és akaró középosztályba tartozik, és ennek megfelelően visszavett a lázadó imidzsből – persze az is közrejátszott, hogy megöregedve egyszerűen csak elegük lett a ribillióból. Így azután például 1981-ben első rockzenekarként tudtak állandó szponzori szerződést kötni a Quintessence illatszergyártóval, mely egymillió dollárt fizetett nekik, hogy turnéjukon a Jovan parfümöt reklámozzák - ez akkor sokkal megdöbbentőbb volt, mint a Start Me Up Windows '95 promóciójához való felhasználása. Ez a turné abban is úttörő volt, hogy a Virginia állambeli Hampton Coliseumban tartott koncert volt a világon az első pay-per-view konstrukcióban sugárzott könnyűzenei esemény – azaz a nézők mozikban vagy otthoni tévén fizethettek a show megtekintéséért.

100114017 10
Fotó: Paul Natkin / Europress / Getty

A papírkést és ajakbalzsamot kínáló Puscifer webshopot böngészve ma már annyira nem tűnik nagy durranásnak, de a maga korában úttörőnek számított a Rolling Stones tudatos merchandise-politikája is. Az együttes a már a nyolcvanas években tetőtől talpig felöltöztette rajongóit a „Rolling Stones Rockwear” márkanéven kínált termékeivel. Lehetett kapni 450 dollárért stonesos bomberdzsekit – ami a Top Gun idején ugye még nagyon menőnek számított -, de a kevesebbet költők is meg tudták magukat ajándékozni egy ötdolláros fejkendővel. Ezen kívül a Converse 1989-ben gyártott külön turné-tornacipőt és turné-gördeszkát is. Az együttes menedzsmentje a termékeket nem hasraütésszerűen dobta piacra, hanem gondosan felmérte a rajongók fogyasztási hajlandóságát. A Gimme Shelter turnéjának seattle-i állomásán a Stones Rt. például nem csak a fejenként 50 dolláros jegybevétellel számolt, hanem azzal is, hogy a 40 000 rajongó fejenként legalább 12 dollárt fog költeni mindenféle együtteses szuvenírre.

Nem is csoda, hogy a Cohl által garantál 70 milliós bevételt túllépő Steel Wheels-zel az együttes újraírta a turnézás közgazdaságtanát – erre mondjuk annál is inkább szükség volt, mivel a Stones az idő múlásával egyre kevesebb stúdióalbumot jelentetett meg. A komplex, turnéban és nem koncertekben gondolkozó modell a Steel Wheelst követő két évtizedben még nagyobb sikereket fialt, amit jól jelez, hogy minden idők 10 legjövedelmezőbb koncertturnéja közül négy a Rolling Stones nevéhez fűződik – igaz, a 2005-2007-es A Bigger Bang Tour mára a második helyre szorult a U2  tavaly befejeződött 360º Tour-ja mögé.

Alvás közben is dől a lé

Az együttes természetesen nem csak a turnézásból tett szert karrierje során összesen mintegy másfél milliárd dollárnyi jövedelemre. Az ötven év alatt eladtak 200 millió lemezt – igaz, az 1970 előtti lemezek jogai 2009-es haláláig akkori menedzserük, Allen Klein tulajdonában voltak –, és rengeteg jogdíj folyt be a főleg a Richards-Jagger duó által szerzett Stones-dalok rádiós játszásaiból. Mick Jagger a Fortune magazinnak hangsúlyozta is, mennyivel jobban járnak üzletileg a dalszerzők, mint az előadók, Keith Richards pedig azzal írta le a játszásonként nagyjából öt centre rúgó jogdíjakból befolyó kellemes, évi 6-7 millió dollár jövedelmet, hogy „akkor is keresek, miközben alszom”.

71684055 10
Fotó: Mj Kim

A sikeres üzletmenethez szervesen hozzátartozik az is, hogy a tagok mindig is szoros figyelemmel kísérték a folyamatokat és döntéseket. Különösen igaz ez Jaggerre, aki amúgy is sokkal praktikusabb gondolkodású, mint a munkásosztálybeli Richards. A gitáros frappánsan úgy jellemezte a köztük lévő különbséget, hogy „Micknek szüksége van arra, hogy tudja, mit is kell csinálnia holnap, én viszont egyszerűen boldog vagyok, hogy felébredek, és rácsodálkozom, ki is lóg itt velem. Mick a rock, én vagyok a roll”. A tervezgetés és kalkulálás iránti affinitását maga Jagger sem tagadta. 1989-ben a Forbesnak azt nyilatkozta, hogy élvezi az irányítást, az emberek motiválását; és foglalkoztatják őt a produkció és a marketing problémái is. Walter Yetnikoffot, a CBS kiadó egykori vezetőjét egyenesen lenyűgözte az énekes apró üzleti részletek iránti fogékonysága. Visszaemlékezése szerint Jagger simán ki tudta fejben is számolni áfástul-mindenestül, mennyi jogdíjra számíthat a francia törvények szerint.