Amikor Chuck Berry kölyökként tekintett Keith Richardsra

Öt Grammy-díjat nyert, bekerült Blues Hall of Fame-be és elmondhatjuk, hogy a blues egyik legismertebb figurája. Ha jól tudom még az '70-es években alapította az első együttesét Oregonban. 

1974-ben kezdtük el a The Robert Cray Bandet Richard Cousinsszal basszusgitárossal, majd áttettük a székhelyünket a washingtoni Tacomába, ami a Seattle-től délre található az oregoni Eugene város irányában.

Eredetileg a georgiai Colubumbusból származik, nem?

Ott születtem, de édesapám katona volt a hadseregben, ezért viszonylag sokat költöztünk.

Mesélne egy kicsit az első tíz évéről, amikor végig zenélte a chitlin kört?

A korai években leginkább kis klubokban zenéltünk. Mivel Eugene-ban található a University of Oregon, ezért rengeteg időt töltöttünk klubokban. Aztán szép lassan eljutottunk Észak-Kaliforniába és San Francisco környékére. Ekkor találkoztunk a Nighthawks nevű zenekarral, akik szintén Eugene-ben kezdték és Curtis Salgado volt az énekesük. 19-20 évesek voltunk, Curtis velünk egy idős, ezért hamar összebarátkoztunk. Az évek során aztán többen csatlakoztak a zenekarából hozzánk, így jött létre a Cray Band Curtisszel, Cousinsszal, David Olsen dobossal, végül Peter Bo is beszállt. Elég sokat rotálódott az együttes összetétele ezekben az években, hogy aztán mi legyünk Albert Collins háttérzenekara. Másfél évet nyomtunk így le együtt Vancouvertől San Franciscóig, végül fel is léphettünk a helyi bluesfesztiválon 1977-ben. Itt látott meg minket a későbbi producerünk, Bruce Bromberg illetve Dennis Walker, akikkel egy évvel később már fel is vettünk egy albumot.

Fotó: Al Pereira

Szóval így kapták az első lemezszerződést. Folyamatosan úton voltak és egyszer csak szerződést kinált önöknek a Mercury 1982-ben.

Nem a Mercury, hanem a Tomato volt az, akik két évvel később kiadták a Who's Been Talking c. lemezt.

Később csak átkerültek a Mercuryhoz, és ha jól tudom a Hightone-hoz is.

A Hightone-nal a Tomato után kezdtünk el dolgozni. A Tomato visszatáncolt a felvételek után, ezért Bruce Bromberg és Larry Sloven létrehozták a Hightone-t. Már a harmadik albumunkat vettük fel velük, amikor leszerződtek a Mercuryval és onnantól kezdve náluk jött ki közel hét nagylemezünk.

Ebben az időszakban tett szert országos népszerűségre, és ha jól tudom a Strong Persuaderért meg is kapta az első Grammy-díját.

Valójában Albert Collinsszal és Johnny Copelanddel kaptam az első Grammyt.

A Showdownért?

Igen, a Strong Persuaderért az első zenekari Grammymet kaptam.

A Showdown egy fantasztikus lemez. Hogyan került képbe ezzel kapcsolatban? Már egy ideje benne volt a bizniszben, a blues jövőjeként emlegették és már komoly nyoma volt a műfajban a saját stílusának és az énekhangjának. Ezt konkrétan John Lee Hooker mondta önről egyszer. A Showdown szerintem minden bluesrajongó egyik kedvence, ezért nagyon érdekelne, hogyan jött létre az album Mr. Collinsszal és Mr. Copelanddel.

Az egész Bruce Bromberg és Bruce Iglauer ötlete volt az Alligator Recordsnél. Haverok voltunk régóta és eredetileg az volt a tervük, hogy összehozzák egy közös lemezre Albert Collinst, Johnny Copelandet és Gatemouth Brownt. Én csak a '70-es évek közepétől zenéltem együtt Alberttel, de ő és Johnny már az '50-es évek óta ismerték egymást még a Houstonból. Alberttel Chicagóban futottam össze egy stúdió előtt, ahol beszélgettünk kicsit, mire megjelent egy autó és kiszállt belőle a baromi feszültnek tűnő Johnny Copeland. Épp böjtön volt, ezért Albert elkezdte ugratni őt, végül addig vicceltünk vele, amíg jó kedve nem lett. Ez a kis találkozó alapozta meg később a közös munkánkat és az itt létrejött energiát vittük át a Showdownba is.

Ha már a böjtöt említi. Járt gyerekként templomba? Vallásos nevelést kapott? Honnan jött a zenélés?

A szüleimnek óriési lemezgyűjteményén nőttem fel, akadt köztük gospel is, amit vasárnaponként apám mindig felrakott. De akadt a lemezek között Ray Charles, Sarah Vaughan és egy csomó soul is, mint Jackie Wilson, Sam Cooke vagy a Bobby Blue Band. Amikor apámat besorozták, akkor az egész család Münchenbe költözött a '60-as évek elején. Ezeket a lemezeket vittük magunkkal, hogy aztán Németországban is vásároljunk sokat. Egyébként eleinte én is jártam templomba meg még egy kicsit a '60-as évek legelején. Végül ezt abbahagytam, de édesapám mindig járt, sőt, édesanyám máig rendszeres templomlátogató.

Csak azért kérdeztem, mert annyira egyedi a hangja, hogy biztosan énekkórusban képezték ki ennyire.

Nem voltam énekkórusos, mindent a zenészektől és a lemezekről tanultam meg.

Később egyébként más zenészekkel is közreműködött, például Chuck Berryvel, akinek a 60. születésnapján elénekelte a Brown Eyed Handsome Mant.

Ez így van.

Milyen érzés volt egy teremben zenélni Keith Richardsszal, Eric Claptonnal és azzal a sok ismert zenésszel, akik láthatók a Chuck Berry Hail! Hail! Rock 'n' Roll c. filmben? A felvételek szerint volt egy-két konfliktus a zenekar és Berry között.

Részemről minden teljesen oké volt, hiszen viszonylag fiatalnak számítottam a színtérben. Chuckkal nagyon jól kijöttünk, megkínált kávéval meg hasonlók. Keith Richards már teljesen más eset. Keith tisztelegni akart a produkciójával a legnagyobb hőse, Chuck Berry előtt, erről pedig Chuck is tudott és tisztelte őt ezért. De azt is tudni kell, hogy Chuck azt csinált, amit Chuck akart, és Chuckot rengeteg átverték a zeneiparban, sokan ellopták a gitártémáit és kihasználták a sikerét. Keith persze nem akart semmi rosszat, de Chuckban addig felgyülemlett annyi rossz tapasztalat, hogy mindenképpen ő akart lenni a főnök és állandóan figyelt, hogy ki akarja őt kihasználni. Ezért tűnhetett úgy, hogy Chuck kisfiúként kezeli Keith-t, aki ezt érthető módon kicsit nehezen viselte, de hagyta az öreget parancsolgatni és megadta a tiszteletet a példaképének.

Elképesztő élmény lehetett.

Remek érzés volt ott lenni, látni ezeket a zenészeket, ahogy Chuck vagy Johnny Johnson csak úgy magának játszogatott. Egy olyan eseményről beszélünk, ahol megfért egymás mellett a dzsessz és a rock and roll, ahol Etta James énekelt, én pedig tagja lehettem a zenekarnak.

Egyáltalán nem kritikaként értem, de szerintem az ön dalai és énekstílusa túlmutatnak sokszor a blueszenén. Hogyan sikerült kialakítani ezt az egyedi gitár- és énekhangot?

Szerintem ez annak köszönhető, hogy sokféle zenét hallgattam és sokféle műfaj inspirált, amit aztán átültettem a zenénkbe. Alapvetően bluesról és soulról van szó, de rengeteg gospel és dzsessz elem is megjelenik. Ez arra az időszakra reflektál, amiben felnőttünk, legyen szó a Beatlesről, Jimi Hendrixről, Albert Collinstról vagy John Lee Hookerről. Ezeken a zenéken felnőve képes az ember értékelni különböző műfajok és magáévá tenni őket.

Óriásit változott a zeneipar mára, a blues egyértelműen népszerűbb műfaj volt régen, mint most. Mit érzékel abból, hogy a mostani blueszenészek rendesen megszenvednek a lemezeladásokkal és a turnézással?

Én is érzékelem, hogy az internet mennyire megváltoztatott mindent. Lemezek helyett az emberek inkább csak számokat vásárolnak, amik komoly kihatással vannak az eladásokra. Persze ez mit sem számít, ha te vagy Bruce Springsteen vagy Madonna. Ma már mindenki turnékba fekteti a legtöbb energiát, ebből jön be a legtöbb pénz és ilyenkor lehet eladni pár lemezt is.

Hogyan látja a blues jövőjét? Van jövője egyáltalán? Csak mert a mai blues nagyon különbözik a régitől.

Különbözik, és különbözni is fog. Rengetegen próbálnak újítani, mi is közéjük tartozunk. Persze nem lehet mindeni John Lee Hooker vagy Muddy Waters, de a változással sincs semmi baj. Azonban annyian zenélnek már, hogy nagyon meg kell nézned kik vannak és ki az, akit hallgatni is akarsz.

Fotó: Rob Kim

Inkább arra gondoltam, hogy kevés az erős karakter a mai bluesban.

Tudom, erről beszéltem én is. Az olyan menő nevek, mint Muddy Waters és Howlin' Wolf rendelkeztek egy nagyon könnyen felismerhető stílussal, ma viszont nagyon kitartóan kell keresned azt a figurát, akire érdemes figyelmet szentelni. Más világot élünk, ma mindenki a legkirályabb gitáros akar lenni, de közben hiányzik valami mély a zenéjükből.

Hamarosan Budapestre látogat, és ha jól tudom járt már itt korábban.

Pár éve megfordultunk a környéken Eric Claptonnal. Volt egy szabadnapunk és kicsit körbenéztünk Budapesten. Gyönyörű a város, remekül éreztük magunkat és még egy jót is ettünk. Ritka az olyan, hogy ilyen szép helyen töltse a szabadnapját az ember turné alatt.

Robert Cray október 25-én lép fel az Akváriumban. Little G Weevilről készített videónkat itt nézheti meg!

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!