A hét lemeze: Prodigy

Ahogyan múlt héten, úgy most is meghallgattuk a héten megjelent lemezeket, köztük olyan nagy visszatérőket, mint a Prodigy, vagy az 1967 (!!!) után új stúdióalbumot készítő The Sonics vagy az Iceage frontemberének side projektje, a Marching Church. A kommentelők minden alkalommal megjegyzik, hogy az Index utálja a Prodigyt, és mindig csak lehúzza. Hát, ez sajnos most sem lesz másképp.

Amikor hat éve a Prodigy visszatért az Invaders Must Die nagylemezzel, akkor vált egyértelművé, hogy nekik teljesen mindegy, épp milyen korban járnak és milyen trendek vannak, bármihez képesek alkalmazkodni. Azonban 2009 óta óriási változáson ment át az elektronikus zene, pontosabban az elektronikus tánczene, ami EDM gyűjtőnév alatt nagyszínpad-kompatibilis produkcióvá nőtte ki magát. Persze ez nem feltétlenül érinti a Prodigyt, ami nem csak itthon számít minden évben valamelyik fesztivál húzónevének, hanem szinte az összesnek Európa-szerte. Így a The Day Is My Enemy megjelenése előtt az volt a legfontosabb kérdés, hogy a Prodigy is felül a Buta Elektronika Expresszre, vagy valami egészen előremutatóval rukkol elő. Végül egyik sem jött össze.

A Prodigyvel kapcsolatban létezik egy alapvetően generációs különbségből adódó véleményütköztetés: sokan már baromira unják, hogy Keith Flinték egyáltalán létezek, mások számára viszont - akik nem kisgyerekként élték meg a '90-es éveket - egyet jelentenek a rendszerváltás első évtizedének egyik legsokkolóbb, egyben legizgalmasabb időszakával. Utóbbiak ezért hajlamosak túlértékelni a mai Prodigyt, előbbiek viszont azonnal húzzák a szájukat, csináljon a Prodigy bármit.

A mai nap az ellenségem

A Prodigy azért is akkora szám, mert ők már akkor képesek voltak totális káoszt teremteni akár 10 ezer ember számára is, amikor még nem engedtek fel szimpla DJ-ket egymagukban óriási színpadra. Ez valószínűleg a mostani lemez után sem lesz másképp, az mondjuk már egészen más kérdés, hogy ki akarja ezeket a számokat hallgatni az autós játékok kedvelőin, pár magát nagyon vadnak érző irodistán és a fanatikus rajongókon kívül.

A The Day Is My Enemy-vel nem az a legnagyobb gond, hogy idejétmúlt lenne, mert hangzásában abszolút a kornak megfelelő. A probléma inkább az, hogy mondjuk az Invaders Must Die-jal szemben mintha most eszükben sem lett volna megújulni, hanem inkább a múltban jól működő formákat aktualizáltak hangzásban. Egészen elképesztő, hogy a 14 dalnak legalább a fele ugyanazokra a dobképletekre alapszik, mint anno a Firestarter, a Breathe és az ezredfordulós breakbeat. A legtöbb szám pontosan szétszedhető ugyanazokra az elemekre:

• a dal címét be-bekiabáló refrén
• rövidebb, hosszabb kiállások után berobbanó breakbeatalapokra húzott zúgás
• egy valamennyire kilógó hangminta, könnyen megjegyezhető hang, ami végigkíséri a számot
• és meg is van a lemez első hét (!!!) száma.

Nem vicc, az első hét dal alig-alig különbözik egymástól, némi tempóeltérés, dobképlet-variálás, illetve a fődallam cserélgetése alapján lehet csak megkülönböztetni a számokat a címadó daltól a Rok-Weilerig. Apropó Rok-Weiler.

Már a címadásoknál érezhető, hogy mintha a Prodigy a saját tribute bandájaént gondolkozna.

Hú, kell valami nagyon kemény, mocskos, rusnya (nasty) dal!

És akkor megszületett a Nasty.

Kellene egy amolyan zúzós himnusz, amire az embernek pusztítani (destroy) lenne kedve!

Ez a Destroy c. szám.

Azért ne felejtsük el a gitárokat sem, csapjunk egyszer azzal is oda, de persze effektezzük szarrá!

Ez lenne a Rok-Weiler, ami gondolom a rotweiler és a rock egészen kelet-európai szójátéka.

Figyi, a mai fiatalok már nem csak metálbulikon pogóznak, erre ideje lenne tudatosan építeni!

Tessék, egy Wall of Death c. szám zárja az albumot, és nem lepődnék meg, ha élőben ezt tényleg egy wall of death-szel vezetnék fel.

Ritmusbomba!

A kiszámíthatóságnál, és a saját életművük rebootálásánál csak a kihagyott ziccerek szomorúbbak, amikben egy-egy közreműködő segített. A brit Sleaford Modsszal készült Ibiza egyetlen értékelhető tulajdonsága, hogy már az első pillanatban kiderül, hogy Angliában a spanyol szigetet ájbéjszának ejtik. Aztán ott van a Flux Pavilion visítós brostephuszárral készített Rhythm Bomb (uhh...), ami konkrétan hat évvel ezelőtt is készülhetett volna, annyira nincs benne semmi ötlet.

De még azok a számok is bukdácsolnak, amiknél legalább műfajilag próbáltak kicsit eltérni a saját múltjuktól. A Roadblox például egy klasszikus lufi drum and bass dal, amihez hasonlókkal akkor tele volt minden buli, amikor még létezett a Mokka Cuka a Hajógyári-szigeten. Vagy ott van a Beyond the Deathray, ami konkrétan egy dobmentes, háromperces kiállás az album közepén, tökéletesen megtöri az egészet. Az egyetlen valamennyire kortársnak ható dal az Invisible Sun, a maga trapes, rockgitáros kezdésével, de sikerült majdnem ezt is teljesen szétkúrni a bántóan tucatvokállal.

Egészen biztos vagyok benne, hogy ezt a lemez a Prodigy úgy rakta össze, hogy stadionnyi tömegeket képzelt maga elé. Minden szám egy hatalmas ritmusbomba, amire emberek ezrei őrülnek majd meg élőben. A respekt sem csorbul, hiszen ezeket a dalokat rendes zenekarra hangszerelték, vagyis azzal biztos nem lehet támadni a Prodigyt, hogy akusztikus DJ-szettel bohóckodják keresztül nyáron Európát. És azt is látom magam előtt, hogy rengeteg ember élvezi ezt zajlaborban érlelt mesterséges dühkitörést, hiszen az ilyen zenék tök jól illenek a Need For Speedhez, gólösszefoglalókhoz és margitszigeti futásokhoz. De ha csak úgy Prodigyt hallgatna valaki, akkor vegye elő a régebbi lemezeket.

Ezek jelentek még meg a héten

Death Cab For Cutie: Kitsungi (6/10)

Sufjan Stevens: Carrie & Lowell (8/10)

The Sonics: This Is The Sonics (1000/10)

Soft Moon: Deeper (7/10)

MRBL: Sweet (8/10)

Lower Dens: Escape From Evil (8/10)

Föllakoid: III (7/10)

Marching Church: This World Is Not Enough (6/10)

Jerry Paper: Carousel (6/10)

Noel Gallagher's High Flying Birds - Chasing Yesterday (7/10)