Sikerült a megújulás

A hét legizgalmasabb megjelenésének ezúttal a skót Ross Birchard – ismertebb nevén: Hudson Mohawke – legújabb albumát, a Lantern választottuk, de rajta kívül is sok más előadó új lemezét is meghallgattuk. A High on Fire például megmutatta, hogy a Dopesmoker után is van élet, a Saint Etienne énekesnőjének új szólólemezére megérte közel húsz évet várni, a Fucked Up viszont óriási csalódást okozott. Heti lemezajánlónkba befért még egy Mac Demarco-epigon, egy pornófilmes hangulatú lemez, és egy olyan zenekar is, amelyik átadja az érzést, hogy milyen begombázva vadkacsákra lövöldözni egy aknavetővel.

Az idén 29 éves Birchard 2009-ben adta ki Butter címmel az első lemezét a Warpnál, azóta pedig megcsinálta azt, ami kevés brit producernek szokott sikerülni: a nevét ma már az amerikai hiphop, EDM, és elektronikus szcénákban is jól ismerik, főleg mióta Kanye West kiadója, a GOOD Music is leigazolta miután Birchard  közreműködött Westtel a Yeezusön.

És bár 2009 óta azért eltelt hét év, Birchard ebben az időben sem volt tétlen. A pofátlan elektronikus zene rajongói legalább a kanadai Lunice-szel közös projekten, a TNGHT-on keresztül már biztos találkoztak a produceri munkásságával, hiszen a közreműködésből létrejövő Higher Ground kislemez dalait kis klubokban és gigafesztiválokon egyaránt unásig játszották 2012-2013 körül. Ez a közreműködés az új lemez szempontjából is elég fontos, mivel Birchard többször is beszélt arról, hogy ahhoz képest, hogy a Higher Groundot kicsit viccből csinálták, hirtelen a csak az ortó drum and bass, vagy az ortó dubstep felfutásához hasonítóan egekbe szökő trapcunami legtetején találták magukat, és se ő, se pedig Lunice nem szerették volna, ha ez a szólókarrierjük rovására ment volna.

A TNGHT trollságától való elszakadásra törekvés egyébként az új Hud Mo-lemez minden egyes másodpercében ott van, és pont ez az, ami miatt Birchard most nem egy olyan egységesen könnyed, vicces, és iszonyatosan kreatív anyagot csinált végül, mint a Butter, hanem egy olyat, amin azon csúszik el, hogy már-már izzadságszagúan igyekszik lerázni magáról azt, hogy véletlenül ő lett a suttyóságot kimaxoló trap felfutásának egy vezéralakja.

Az album ugyanis alapvetően két részre szedhető: öt számon működik közre énekes vagy énekesnő - név szerint Irfane, Ruckazoid & Devaeux , Anthony, Miguel és Jhené Aiko -, és ez az albumon a kísérletezős vonal. Birchard beszélt mostanában arról, hogy kicsit megcsömörlött a hiphoptól, ezért lehet az, hogy bár gyakorlatilag bárkit megszerezhetett volna a lemezre, egy dalban sincs végül rapper közreműködő (egyébként a Lanternt megelőző Chimes EP-n vannak rapperek, ráadásul nem is akármilyenek). Az öt vokálos szám viszont sajnos egész megdöbbentően félrement: egyedül az Irfane-nel közös Very First Breath lett igazán ütős, a többi viszont vagy unalomba, vagy nyálba hajlóan középszerű dal.

A maradék kilenc számmal viszont abszolút sikerült a megújulás: ezek a számok már egyértelműen mások, mint a Butter nyolcvanas évek áztatta, széteső örjöngései, amikről ha nem tudnánk, hogy Birchard írta volna őket, nagyjából azt gondolhatnánk, hogy DJ Premier obskúrus fúziós jazz számokat remixelt, amiknek Prince volt a producere, de valójában az Outkastnak írták őket. Az ének nélküli számok pont azért elképesztően jók, mert ezt a stílust viszik nyílegyenesen tovább, de mindegyik szám ötletes a maga módján: a Systemnél sikerült például legkevésbé elkerülni a trap formulákat, a számban van fokozás, drop, vijjogó szintik és pörgő lábcin is, de mégsem tudnék felidézni egy trap producert, aki hasonló számokat csinált.

Aztán például ott van a Lil Djembe, ami Hudson Mohawke egyik legjobb kislemezes dalához, a Cbathez hasonló szinten trollkodik: a szám lassan csordogál fura dobhangokkal, aztán hirtelen beúszik egy teljesen érthetetlen cintányéros kíséret, és már meg is érkeztünk nagyjából a fúziós jazz hangzásvilágába. A legjobb trükk viszont mégis a Ryderz, ami egy hetvenes évekbeli soul hangmintát visz végig úgy a számon, hogy eleinte eredeti, lassú tempóban kezd, aztán hirtelen bejön a dob, a dal felgyorsul, majd a vége felé egy kiállás után beúszik egy szintitéma, és már vége is a számnak, mielőtt észrevettük volna, hogy valójában két-három nagyon szimpla ötletből összerakott dalt hallgattunk épp meg. (stubnya)

Ezek voltak még a héten

Sarah Cracknell: Red Kite (8/10)

Sarah Cracknell a Saint Etienne énekesnője 18 évet várt a következő szólólemezésre, és nyilván megérte a dolog, mert hiába ment el már a zeitgeist jó régen a kilencvenes évek legelején indult zenekara felett, azért még mindig képesek fasza dolgokra (lásd 2012-es Words And Music By Saint Etienne). A Red Kite viszont egyáltalán nem olya, mint a Saint Etienne (na jó, a zenéje nem, de a hangulata igen), folkos, néha country-s, néha Goldfrappra hasonlító lassú dalok egy széphangú nőtől, akit sokkal jobban kellene imádnia a világnak, vagy legalább az újlipótvárosi kávézók zeneválogatóinak. (klág)

High on Fire: Luminiferous (10/10)

Matt Pike a kortárs nehézzene egyik legikonikusabb alakja, akinek jellegzetes fogsora, barkója és fellépőruhájának köszönhetően úgy néz ki, mint egy farkasember, aki az átváltozás közben félúton megállt adni egy koncertet. A méltán kultikus Sleep nevü zenekara és annak sokatmondó, Dopesmoker lemeze az utóbbi harminc év egyik legfontosabb lemeze, ami különösen azoknak ajánlott, akik előszeretettel intenek be a rohanó világunknak, és a Btk. betartásával se bíbelődnek sokat. 

A Sleep talán legjelentősebb szerepe az volt, hogy a doom metal vagy divatosabb nevén stoner zenéket egy újabb generációnak tolmácsolta különösebb kötöttségek nélkül, amibe még az is belefér, hogy egy dal ötvenkétperces legyen. Ezen kívül kihasználták a modern technológia vívmányait és egy angol turnén rátaláltak a Matamp Green szériájú erősítőire. Azóta szól Matt Pike gitárja úgy, mintha az ember fülére darázsfészkeket húztak volna. Ezt a hangzást egy az egyben átemelte a High on Fire-be is. Ami jeéentős különbség, hogy itt némiképp gyorsabb tempojú dalokat írtak, és egyenragú volt a gitárral a dobos Des Kensel szerepe, akinek markáns játéka és súlyos tamozása, legalább annyira alapja a High on Fire-nek, mint Pike kocsmában érlelt hangja és gitárhangzása. 

A legújabb Luminiferous lemezükön követik azt a jó hagyományt, hogy még nagyobb sebességre kapcsolva, speed metalba hajló tempoban zakatolnak, így itt is a középtempós ún. doomos málházás mellett bőven akad Venom, Sodom és Motörheadet idéző tekerés is.

Biztos mindenki látott már olyan videot, amiben emberek elkezdenek örjöngeni az irodában és törnek-zúznak, monitorokat vágnak fénymásolókhoz. Ha ez valaha meg fog velem történni a szereksztőségben, az biztos, hogy azért a lemez legerősebb dala, a Slave the Hive lesz a felelős. A higgadtabb számokra meg majd várhatom a rendőrséget a térdemen dobolva. (pándi)

Calvin Love: Super Future (6,5/10)

Bár az edmontoni punkszcénában nevelkedett, Calvin Love igen messzire sodródott a gyökereitől – köszönhetően a rengeteg nyolcvanas évekbeli számnak, amit idővel felfedezett, illetve a David Lynch- és Jim Jarmusch- filmzenéknek, amik szintén óriási hatással voltak rá. Saját dalait leginkább éjszakai autózásokhoz javasolja, amikor az ember egyedül vezet, miközben a többiek a hátsó ülésen húzzák a lóbőrt. Love zenei világa retrospektivitásában John Maust, szexiségében a már nálunk is koncertező Sean Nicholas Savage-t, habitusában pedig leginkább Mac Demarcót idézi, aki szintén játszott már Magyarországon. Utóbbi kettő egyébként nagy cimborája is, gyakran játszanak együtt, és ez meg is hallatszik az új anyagán is. Love egyébként egy nagyon izgalmas figura, de ez a Super Future-t hallgatva nem biztos, hogy átjön. Akinek viszont ismerősen csengenek a fent felsorolt nevek, az mindenképpen csússzon rá Love munkásságára is, mert könnyen lehet, hogy nagyon kellemes perceket szerez majd neki, ahogy egy egykori punk arról énekel, hogy “bárcsak a robotom lennél”. (kovács d.)

Part Time: Virgo's Maze (7/10)

David Loca a Part Time művésznév alatt olyan zenét csinál, ami lehetne egy évtizedekkel ezelőtti pornófilm, egy nyolcvanas évekbeli vidéki reklám, vagy egy Ariel Pink-inspirálta playlist része is lehetne, valahol John Maus és a korai Nite Jewel között. Loca lemezei eddig is olyanok voltak, mintha egy megviselt SANYO-magnóból hallgattuk volna őket kazettáról, főleg a hangulata és a 80-as évekre emlékeztető popzenei hangzása, mármint nem a Duran Duranre gondolok, hanem olyasmire, ami valószínűleg hozzánk el sem jutott a Poptarisznyába. A Virgo's Maze öt évnyi különböző dalát gyűjti össze, 74 fárasztó percen keresztül, mármint nem az összes fárasztó belőle, sőt, több a jó, mint a kevésbé, csak ez a válogatás azt próbálja megmutatni, Loca mennyire különböző dolgokra is képes, mikor már két másik lemezével (What Would You Say?, PDA) már megmutatta, hogy egyhez nagyon ért. Legalábbis nekem nincs szükségem olyan számokra, mint a Pussy Of My Dreams glamrockja, olyanokra viszont, mint a Ganz Wien, igen. Egy shuffle-t bőven megér. (klág)

Fucked Up: Year of the Hare (0/10)

Ha az ezredforduló után feltűnt punkzenekaroktól kellene összeraknom a kedvenc lemezemet, akkor a kanadai Fucked Up első három abuma tuti rajta lenne. Pont ezért volt kiábrándító csalódás a tavalyi Glass Boys, ami sajnos olyan szomorú jövőképet vázolt fel, hogy Pink Eyes Abrahaméknek elfogytak az ötleteik. Szóval túl sokat nem lehetett várni az éves zodiákus megjelenésüktől (a kínai horoszkóphoz igazítva egy-két évente megjelentetnek egy kislemezt), aminek most a Nyúl éve az apropó. Erről a sorozatról érdemes tudni, hogy a Fucked Up-életműnél is fuckedupabb, jellemezően 10-15 perces elborult számokról van szó, amiket józan ember nem rak nagylemezre. Személy szerint a 2009-es, Patkány évére készített kiadványt tartom a legjobbnak, és ez a mostani kétszámos megjelenés egy összesített listán valahol legalul lenne. A 21 perces zodiákus dal első négy perce csak valami zörgés, és valahol a hat és feledik percnél kezdődik zenére utaló cselekmény. Ez így megy végig szépen, jellemző, hogy zenehallgatás közbeni prokasztrináláskor többszötr még én is meglepődtem, hogy jé, el is felejtettem, hogy elvileg egy dal megy a háttérben. A másik szám ugyanez, csak rövidebb 12 perccel. Felesleges időpazarlás, és még mezei művészkedésnek is kevés. (sajó)

Left Lane Cruiser: Dirty Spliff Blues (7/10)

A legjobban úgy lehetne leírni a Left Lane Cruisert, ha fogjuk a mississippi bluest, elvesszük a feketéktől, odaadjuk egy rakás hegylakó hillbillynek Indianában, akik aztán egy kiadós rablóhadjáraton lefosztják a szomszédos MC5 erősítőkészletét. Koszos, rommá torzított blues rock egy isten háta mögötti farmon dolgozó politoxikomán párostól, akik egyre többször lógják el a melót, hogy fészer mögött tépjenek egy kiadósat. Ez lehet az a tipikus amerikai életérzés olyan vidéki repbublikánusoktól, akiknek titokban külön lemezgyűjteményük van csak fekete előadóktól és vasárnapi mise elmennek az erdőbe begombázva vadkacsákra lövöldözni aknavetővel. (sajó)