Ők voltak a metál illegális bevándorlói

2015.06.26. 22:11 Módosítva: 2015-06-27 16:39:31
Volt idő, amikor nem lehetett megkerülni őket, hanyatlásuk nem csak a magyar metálról szól, de a legextrémebb műfaj belső ellentmondásairól is. De az okoskodást elsöpörte a búcsúkoncert. Vége az Isten Háta Mögöttnek. Végleg. De azért volt egy új szám is.

Minden búcsúkoncerthez dukál egy Nagy Áttekintés, egy érzelmes, de nem érzelgős, méltató, de ironikusan távolmaradó nekrológ. Hiszen - gondolhatnám - maga a koncert ugyan mi újat is nyújthat? Az elmúlt hetekben ezért el is kezdtem újrahallgatni az Isten Háta Mögött 4 és ½ lemezét, végigscrollozgattam néhány interjút, és tisztességgel nekiláttam egyfajta krónikának – egészen addig, amikor elkezdtem dilemmázni:

A kronológia semmit nem mond el a lényegről.

Ezért úgy gondoltam, akit érdekel a zenekar története, annak úgyis kéznél van az Internet. Én pedig gyorsan kilúgoztam a sallangokat a történelemből. Ez maradt:

Megalakult.

Tagcsere.

Kiforrott.

Tagcsere.

Találkozott a korszellemmel, és zavarba jött.

Tagcsere.

Válságba került.

Tagcsere.

Megszűnt. 

És ezzel meg is könnyebbültem, hiszen az Isten Háta Mögött megérdeml valami nem kézenfekvőt, hiszen az évek múltával egyre erősebb a gyanú, hogy ez volt a legjobb magyar metálzenekar; sőt, ha a "metál" jelzőt elhagyjuk, akkor is lesz helye a csakis a zenei újságírók fejében létező listák élén.

És volt idő, amikor az IHM volt a magyar zene illegális bevándorlója.

A határsértő, aki gitártokban csempészi a popot, bibliai zsargonban hajtottak végre szüzességvizsgálatot Márián, és szétdobált szószerkezetekben egy olyan magyar avantgarde szövegvilágot, amilyet ezen a térfélen utoljára talán Lovasi a Föld, kaland, ilyesmi idején. Az Isten Háta Mögötthöz gyűlölettel, rajongással vagy elhatárolódással, de mindenkinek viszonyulnia kellett valahogy. 

Szóval ha már ilyen jelentőségteljes volt, akkor miért ragadjak le a kismagyar metálvalóságnál?   

És ekkor kezdtem el a kronológia helyett valami mást írni

Ami magánál a metálnál kezdődik. A metál elvont értelemben a radikalizmus beoltása a zenébe, vagy másképp fogalmazva: a zene és az erőszak határainak közelítése. Zárójal kezdődik: az erőszakot persze ne vegyék értékítéletnek: inkább úgy használom, mint a futuristák, a vak dinamizmus metaforájaként. Zárójel bezárva: szóval a metálban a zene és az erőszak közeledik, néhány igazán radikális formájában pedig már-már egybeér. De a metál mindig csak már-már marad, flört, ami a kilencvenes évek templomgyújtogatásai óta nem jelent nagyobb fenyegetést világunkra, mint ha sátánvillával próbálnánk megidézni az Ördögöt.

De pont ez a feszültség, ez a beteljesületlenség az, ami a metált fenyegeti. Hiszen egy alapvetően cseppet sem vicces zsáner voltaképpen örök vicc marad, és azért

valahol mindig fáj a tudat, hogy a csuklószorítón a szögek sosem fognak kardcsapásokat hárítani.

Ez nem azt jelenti, hogy minden metálzenekar egy görög tragédiaként éli meg saját létezését, de nem árt, ha a radikális kifejezéshez radikális mondanivaló is párosul. A System of a Down egész jól megtalálta a maga politikai metálját, és persze itt van a Tool, amit az IHM-mel kapcsolatban a leggyakrabban szoktak emlegetni.

A Tool-párhuzam azért is különösen érdekes, mert a pszichedelikus metál klasszikusai a komoly metafizikai tartalom mellett olyan ironikus ködöt kanyarintanak maguk köré, hogy a 4Chanen is csak nyomoznának utánuk. Hasonló kombinációval próbálkozott az IHM is, Voga-Turnovszkitól az Orionaranyig ívelő hogy is mondják? gazdag témaválasztékkal.

Az első lemezek erejét azonban nem az irónia, hanem a metafizika adta. Hogy honnan lehet felismerni a metafizikát? Onnan, mint a pornót, ha valaki hallja, hogy

A szellem máshová tart, nem a viharvert földbeásottsághoz

Akkor rögtön érezheti, hogy a szöveg nem éri be egy rozéfröccsel és egy longboard-dal, hanem megragadja és munkára fogja a hallgatót. A metafizikai intenzitást azonban nem egyszerű fenntartani. Valahol a Kényelmetlen Lemez körül elsikkadt a metafizika, amit a fő dalszerző sem tagadott:

Régebben ez másként működött, mert akkor a világ milyensége foglalkoztatott, s a helyem ebben a világban: nagyon erről akartam énekelni.Mára ez megváltozott. A helyem már nem érdekel.

A szövegekből sugárzó mondani-akarás átadta a helyét a formai tökélynek. Pálinkás Tamás (akit valamiért mindenki Palikának hív) továbbra is ontotta magából a nyolcperces ívekbe feszített stadionhimnuszokat

de az Ű-vel már inkább az ironikus-formalista rock lett az uralkodó. És bár az irónia korunk legmenőbb tulajdonsága, azért mégis van benne valami szellemi céltalanság és tétnélküliség. Ez a lemezeken kevésbé érződött, de élőben valósággal lehömpölygött a színpadról.

És jött az újabb fordulat, amikor az okoskodást elsöpörte a metál

Mert az A38-on kapásból előjött tíz év összes emléke, olyanok, melyeket csak az igazán nem kézen fekvő zene bír előhozni az emberből. Hogy még mindig nem tudom eltapsolni az Itt valami megült betétjét. Hogy a Mária dala egy protestáns himnusz. Hogy nem a Szeptember végén-ben, hanem Kanyarodási ceremóniában van a legszebb magyar verssor:

Ez a kis belémdőlt lány

Keréktört tájjal

Határolva tőlem el

És nem számított az, hogy Palika végig a közönséggel spóroltatta meg a nehezebb énektémákat, sőt, az sem, hogy azért a búcsúval kissé átbaszott minket, hiszen lejátszottak egy olyan számot, amit körülöttem senki nem hallott még. Ezt még másnap sem nagyon hittem el, de azért nem is voltam nagyon boldog tőle, hiszen az IHM-nek tényleg jót tett a vég.