Gregorián+popzene? Hallgasd meg a legszörnyűbb és a leggyönyörűbb példákat

Európai zenéjének legalább a fele a gregoriánból nőtt ki (ezért is örülök, hogy nem egy galamb vagy egy kacsa találta ki), szóval a feldolgozósdi elég rég elkezdődött. Minket azonban most kifejezetten csak a gregorián+popzene érdekel. Lehet-e értelmesen hozzányúlni ehhez a műfajhoz, vagy garantáltan olyan takony lesz az eredmény, mint a lakossági jazz esetében, melynek egyetlen értelme, hogy minden igényesnek látszani akaró ember elmondhassa:

tessék, itt egy komolyzene/jazz, amit én is el tudok viselni!

A poszt persze erősen szubjektív lesz, de annyit azért elárulhatok előre, a helyzet nem ilyen rémes, lesznek benne jó zenék is. Amúgy meg gyönyörűen kirajzolódik itt is, hogy a magyar előadók hogyan követték egy kis fáziskéséssel azt, ami épp befutott a nagyvilágban. Kivéve egyet, amelyik szerintem simán megelőzte a nyugatot!

Folytassuk tehát zenetörténeti utazásunkat (ugye ti is követitek Facebookon?) a gregoriánnál maradva, de most kicsit ezeréves távolságból szemlélve. (Ja igen, a gregorián fogalmát kezeljük most kicsit lazán, itt-ott azért becsúszik majd pár többszólamú cucc is.)

Az első gregoriánosítók

A Yardbirds remek zenekar volt, és nem csak azért írom ezt, mert a világ leghíresebb gitárosai közül három is a tagja volt (Page, Beck, Clapton), vagy mert az ilyen mod cuccokat kifejezetten szeretem. Hanem azért is, mert volt egy csomó eredeti számuk, például az 1965-ös Still I'm sad. Bár maga a szám nem feldolgozás, csak átvesz egy kis középkori hangulatot, később sokan feldolgozták a hard rocktól a diszkóig.

A magyar csúcs

Szörényi néhány évvel később megint elővette a zenei témát, mely itt még tökéletesebben adta magát. Az István, a király rockopera épp a középkorban játszódik, a latin nyelvű dalok témájukban is pompásan illeszkednek a sztorihoz, például Géza temetésénél. Ez utóbbinál egy dalon belül is megjelenik, hogy a népzene (jelen esetben egy széki lassú) a pogány magyarságot, a latin énekek pedig a katolikus nyugatot szimbolizálják.

Nagyon jó kis dal ez, mely nem csak a középkori egyházzene feldolgozásával előzte meg a későbbi nemzetközi trendeket, de a sípos-dudás rockkal is megelőlegezte azt, amit mondjuk a  görögöknél emlegetett Corvus Corax  csinált évtizedekkel később. Mondanám, hogy 

A szuperhit

Szegény Konrad Ruhlandnak, aki éveken át szívós munkával dolgozott a gregorián feltámasztásán, nem volt szerencséje a világhírrel. Először is egy román csóka,  Michael Cretu és barátai csináltak hiper-szuper-giga-mega slágert pár tőle lopott hangmintákból. Az Enigma Sadeness (Part I) című száma 1990-ben akkorát robbant, hogy évekig le se lehetett vakarni a Billboard toplistáiról. Azt sajnos elfelejtették feltüntetni a lemezen a készítők, hogy a számhoz a Capella Antiqua München 1976-os lemezéről nyúlták az éneket. Ami a kisebbik baj, a nagyobbik, hogy fizetni se fizettek érte.

Négyévi pereskedés után végül Cretuék megegyeztek Ruhlandékkal. Viszont ugyanebben az évben érhette a következő nagy meglepetés szegény régizene-kutatót: hiába a sok éve tartó profi felvételkészítés, helyette egy tök ismeretlen spanyol kolostor teljesen átlagos gregorián lemezére cuppant rá a világ. (De ez már egy másik történet, amiről már írtunk is.)

Na de mi a helyzet az Enigma dalával?

Erős túlzással azt mondhatnánk, hogy egy olyan gesztipéteres izé, és elsősorban nem azért, mert szójáték van a dal címében. Inkább mert pont olyan a produkció, mintha a Gesztié volna. Na jó annál azért jobb, de remélem értitek a hasonlat lényegét. Ha mint üzleti vállalkozás tekintek rá, akkor nagyon ügyes, mondhatni zseniális. Ha a zenét hallgatom, akkor egy egypoénos vicc, annak sem túl erős.

Viszont az mentségére legyen mondva, hogy azt nem sütötte el túl sokszor. Megtették helyette mások (pl. a Delirium egy egészen jól összerakott utánérzéssel, vagy a gyermekkórussal operáló, Santo Domingo de Silos bencéseinek lemezborítóját pofátlanul nyúló, gagyi Elbosco). Ráadásul az Enigma a következő albummal már más vizekre evezett, miközben egyesek (pl. a Magna Canta, vagy a macákkal pózoló, menetelős germán trance-ben utazó E Nomine) teljes életművet építettek a gregoriánkodásra. 

Az azonban vitathatatlan, hogy nekik köszönhető a néhány évvel későbbi nagy gregoriánláz, amikor az eredeti dalokra terelődött a figyelem. Na meg a rémes feldolgozós zenekarok is, amelyeket hallva sokan visszasírták az Enigmát!

A legalja

Ha azt mondom pop és gregorián, akkor a legtöbbeknek egész biztos a német Gregorian jut az eszébe. Még ha nem is ismered a nevüket, hallani már egész biztos hallottad őket: ők azok, akik unalmasra játszott popslágereket dolgoznak fel még unalmasabbra, a Last Christmas-től a Voyage Voyage-ig. Az Index kritikusát már a 2001-ben is kiakasztották, és azóta is folyamatosan ontják a lemezeket. 

Egészen elképesztő, hogy hol a teljes lelki békét, hol a borzongató középkori horrort próbálják sugallni a legbugyutább dalokkal is. Pedig ne feledjük, 

Az mondjuk elég menő, hogy a klipjeikben egyszer sem röhögik el magukat. 

És akkor valami tényleg klassz

A sort hosszan folytathatnánk unalmasabbnál unalmasabb próbálkozásokkal. Ráadásul nem is érintettük a symphonic és gothic metal bandákat, amelyeket sokan szeretnek a gregoriánhoz hasonlítani, valójában azonban elég messze esnek tőle. Vagy épp a hip-hopba átemelt gregorian-dallamokat.

Zárásnak jöjjön inkább valami, ami tényleg klassz: jazz + gregorian. Igen, igen, itt összeér a bevezetőben emlegetett két középvezetői műfaj, a könnyen fogyasztható komolyzene, meg a könnyen fogyasztható szaxofonozgatás, de mit csináljak, ez tényleg jó!

Arról már az előző posztban is esett szó, hogy az első lejegyzése előtt alighanem jóval kötetlenebb műfaj volt a gregorián, s ebben akár a jazzhez is hasonlíthatott. Nos talán ez is eszébe jutott két előadónak, akik a maguk területén a legjobbak közé számítanak: Jan Garbarek szaxofonos, és a régizenében utazó, négy tagú Hilliard Ensemble kamarakórus csinált egy közös lemezt. Az Officium 1994-ben jelent meg, nem sokkal azután, hogy a spanyol bencések letarolták a fél világot a Chant című albumukkal.

Valaki azt írta róla, hogy

ilyen zenét hallgat Coltrane a mennyországban.

Szép, na.

Szemben a legtöbb hangulatátemelővel, ők valóban középkori és reneszánsz dalokat dolgoztak fel. Már ha ezt lehet feldolgozásnak nevezni. Olyan, mintha Garbarek beszállt volna ötödikként a kórusba egy saját finom szólammal. A lemezen leginkább többszólamú muzsikák vannak (köztük egy középkori magyar is!), valódi, egyszólamú gregorián csak egyetlen egy, a 14. track.

És ez az egyetlen egy dal az egész albumon, amit érintetlenül hagytak. Ami végig egyszál ének.

Ennél nagyobb zenei alázatot, vagy hogy szokták ezt nem nyálasan megfogalmazni, nem nagyon hallottam még. De kell az a finoman körbeszaxofonozott, gyönyörű album, hogy ennek a természetes szépsége ragyogjon.

És szerinted? Jöhetnek a tippek, vélemények a Múltcore Facebook-oldalán, amit amúgy is nagy-nagy szeretettel ajánlok követésre.