Magyar gitáros előtt tiszteleg a dzsesszvilág

Message to Attila címmel, a német Enja kiadó gondozásában jelenik meg nyáron az a lemez, amelyen a világ legismertebb dzsesszgitárosai tisztelegnek Zoller Attila magyar zeneszerző és hangszerfejlesztő előtt. A lemezen egykori zenésztársai és tanítványai választottak ki egy-egy Zoller-szerzeményt, és dolgozták fel egy adott ritmusszekció segítségével. A lemez alapötlete az 1998-ban elhunyt zenész lányától, a Vermontban élő Alicia Zollertől származik. Ő adta oda apja telefonkönyvét David Becker producernek, hogy felvehesse a kapcsolatot az egykori zenésztársakkal, valamint a Zoller által alapított Vermont Jazz Center hajdani növendékeivel. A felkérésre mindenki igent mondott, ami Becker szerint annak is köszönhető, hogy Zoller nagyon kedves, szociális, zeneileg és emberileg egyaránt nyitott személyiség volt. Sokszor súlyos kábítószerfüggő tanítványait is rendszeresen, akár napi szinten látogatta, hogy segítsen nekik a leszokásban, mert bár ő maga nem volt függő, nehézségekből és kihívásokból neki is bőven kijutott.

Zoller Attila 1927-ben született Visegrádon, édesapja révén már négyévesen hegedülni és zongorázni tanult, majd tízévesen kezdte tanulmányait szárnykürtön és trombitán. Gitárt egészen a második világháború végéig nem vett a kezébe. Ekkoriban a Visegrádon állomásozó orosz  csapatokat szórakoztatta harmonikajátékával, a katonákkal sokszor a házuk mellett található templomban zenélt együtt, ezzel is védve családját.

Aztán Visegrádon megelégelte a szűkös lehetőségeket. Egy helyi harmonikáson keresztül megismerte Tabányi Mihályt, zenekart alapítottak, és járták az akkoriban szokásos köröket: először budapesti éttermekben játszottak, majd miután ismertebbé váltak, a Balaton körüli vendéglátóhelyeken turnéztak, a kor ismert dalait játszották nagybőgő, gitár, harmonika felállásban.

1948 októberében Zoller, szembesülvén a kommunista hatalomátvétellel, fogta a gitárját, egy zacskóban pár ruhát, és Budapestről kigyalogolt Bécsbe egy rokonához. Itt került kapcsolatba a dzsesszel, méghozzá az osztrák Vera Aueren keresztül, akivel az érkezése utáni időkben egy helyi varietében zenélt együtt. Zoller először azt hitte, hogy Auer egy Tabányitól ellopott harmonikán játszik, mert az megtévesztésig hasonlított a Hohner cég által külön Tabányinak gyártott hangszerre. Később azonban kiderült, hogy a hangszer csak másolat, amit Auer azért készíttetett, mert a magyar harmonikás fanatikus rajongója volt.

Ebben a felállásban – Auer remek szervezőkészségének köszönhetően – egészen 1953-ig zenéltek együtt, szinte pihenő nélkül.

Zoller közben megkapta az osztrák állampolgárságot, de innen is továbbállt, és pár évre az NSZK-ba költözött, ahol megismerkedett Albert Mangelsdorff-fal, a korszak egyik leginnovatívabb európai zenészével. A közös hang megtalálásában sokat segített, hogy bár Mangelsdorff fő hangszere a harsona volt, életének korai szakaszában – akárcsak Zoller – hegedülni tanult, és 1948-ig gitáron játszott, mielőtt harsonára váltott volna.

Bár Zoller maga nem szimpatizált a cool jazz mozgalommal, a műfaj egyik legjelesebb képviselőjének, a szaxofonos Lee Konitznak a tónusa és improvizációs készsége óriási hatással volt rá. Vele 1955-ben találkozott Kölnben, és pillanatok alatt egymásra hangolódtak emberileg és zeneileg is. Így már jó barátok voltak, amikor Zoller 1956-ban először turnézott az USA-ban. Zoller két évvel később visszatért egy újabb turnéra. Olyan gyorsan bekerült a helyi véráramba, hogy 1959-ben végül kiköltözött az Egyesült Államokba, és a legkeresettebb gitárosok között emlegették. A kor legnagyobb zenészei keresték, többek között Benny Goodman, Stan Getz, Herbie Mann vagy Sonny Rollins; és olyan innovatív zenészekkel játszott együtt napi szinten, mint a Kind of Blue című Miles David-lemezről ismert zongorista, Bill Evans vagy a kor egyik legnépszerűbb dobosa, Chico Hamilton. 

Zoller élete végéig nehezen beszélt az ötvenes évekről. Érezhető, amellett, hogy külföldön sikeres és elismert volt, nagy fájdalmat okozott neki, hogy a körülmények elszakították édesanyjától és nővérétől. Családjáról és a forradalomról nem szeretett beszélni, sőt, interjúiban rendszeresen hárította az erre az időszakra vonatkozó kérdéseket, és először közel húsz évvel disszidálása után, 1966-ban, osztrák állampolgárként tudott hazalátogatni. 

Amerikába azért költözött, mert rájött: ha dzsesszt akar játszani, azt ott kell megtanulnia, ahonnan a zene ered, és ahol a leginnovatívabb zenészek élnek. Kinti életét rögtön azzal nyitotta, hogy Jim Hall ajánlásával  beiratkozott a Lenox School of Musicba, ahol Ornette Coleman és Don Cherry volt a szobatársa. Eleinte ő is elutasította Coleman forradalmi koncepcióját, a rögzített akkordváltások nélküli szabad játékot – amely kivívta a kortársak és kritikusok erős ellenszenvét –, de hamar rájött, hogy ezzel a módszerrel remekül ki lehet szűrni, hogy ki az, aki mechanikusan játszik, és ki az, aki érzésből és hallás alapján, és végül maga is előszeretettel alkalmazta ezt a formát. 

1969-ben vették fel Zoller Gypsy Cry című lemezét Herbie Mann kiadójának Embryo sorozatában, amiben olyan zenészek lemezei jelentek meg, akik valaha játszottak vele, és akikkel elégedett volt. 

Ez a lemez rendkívül fontos Zoller életművében. Egyrészt, az album a mainstreambe röpíthette volna Zollert. Másrészt, a munkássága szempontjából azért figyelemre méltó, mert nagyon jól bemutatja gondolkodásának két oldalát. A kompozíciók fele új formákra való nyitottságot és Ornette Coleman hatását mutatja, míg a másik fele a hagyományos formákat követi. Azt, hogy Zoller mennyire ismert és elismert volt, az is remekül mutatja, hogy a felvételeken Herbie Hancock játszik billentyűs hangszereken, aki ekkor farolt le Miles Davis zenekarából, és épp a saját, később legendássá váló szextettjének megalapítása előtt állt a felvételek idején.

A lemez nem hozta meg a várt robbanást, mivel a kiadó nem promotálta megfelelően – vélhetően azért, mert maguk sem tudtak mit kezdeni azzal, hogy a szerzemények ennyire markánsan két csoportra oszthatók. Zoller csalódottsága ellenére sem állt le, hanem erős küzdelmekkel teli, de annál aktívabb időszak kezdődött az életében. Szólókoncerteket kezdett adni, ami akkoriban nemcsak gitáron, hanem a legtöbb hangszeren szokatlan volt (Anthony Braxton szaxofon szólókoncertjei is kuriózumnak számítottak ebben az időben.) A szólókoncertezésbe azonban hamar beleunt; 1972-ben jelentős hírnévre tett szert Japánban a Masahiko Satóval közös lemezeivel és turnéval. Ugyanebben az évben tért vissza zenészi minőségében Magyarországra: a Magyar Rádió meghívására játszott huszonöt évvel azután, hogy Tabányi Mihály zenekarával az utolsó koncertjeit adta.

1975-ben Zoller besokallt a New York-i színtértől és zsibongástól, és a városban adott utolsó koncertje után Vermont államban vett házat. Amikor kiderült, hogy a környéken a dzsessz szinte semmilyen formában nincs jelen, rögtön elkezdett koncerteket szervezni, először maroknyi közönségnek éttermek pincéjében, a New York-i zenésztársak segítségével. Közben a kis házat, ahol élt, szép lassan felújította, és a hatalmas birtokon megalapította a ma is működő Vermont Jazz Centert (VJC). A VJC az első években nyári táborokat és kurzusokat szervezett Zoller New York-i tanítványainak, majd idővel egy rendes tantervvel rendelkező intézménnyé vált, ahol olyan barátok tanítottak, mint Joe Chambers, Don Friedman vagy Lee Konitz. Az iskolának hamar híre ment, és zenészeken kívül az USA-ban működő dzsessz-szövetségek is segítették, szellemi és anyagi tőkével egyaránt. Az intézmény teljes gőzzel működik a nyolcvanas évek óta, és olyan zenészek kerültek ki a falai közül, mint az emléklemezen közreműködő Pat Metheny, akit Zoller tizennégy évesen fedezett fel egy nyári táborban, és akinek az egyetlen tanára volt.  

A 80-as években Zoller elismert zenekarvezetőként folyamatosan turnézott saját zenekaraival. Ő maga ezt az időszakot tekintette a legsikeresebbnek az életében. Ez a lendület és a 90-es évek elejéig tartott a gitáros és intézményvezető életében. 1994-ben epehólyagműtéten esett át, egy évvel később pedig vastagbélrákot diagnosztizáltak nála. 

Bár ekkor Vermontban élt, nagy vágya volt, hogy az utolsó koncertjeit  Magyarországon, azon belül Budapesten és szülővárosában, Visegrádon adhassa. Ekkor felmerült miniszteri szinten, hogy Zollert Magyar Kultúráért díjjal tüntessék ki, meg is alakult egy szakmai bizottság. Két tag azonban azt állította – tévesen, hiteles források nélkül –, hogy Zollerék nyilasok voltak. Így az akkori kultuszminisztérium elállt a díjtól, noha a szakmai bizottság több tagja ismerte Zollert, életét kutatták és dokumentálták, azaz bizonyítható volt az állítás valótlansága. 

Végül 1997. december 5-én elérkezett a nap, amikor Zoller kiállt a Magyar Rádió Márványtermében, Szakcsi Lakatos Béla, Pege Aladár és Kőszegi Imre társaságában (másnap Visegrádon is felléptek). Bár a magyar kormány részéről a kitüntetés elmaradt, a koncertre Peter Tufo frissen beiktatott amerikai nagykövet is kíváncsi volt, aki röviden elmondta, hogy Amerika mennyire büszke Zollerre és zenei örökségére, majd rövid beszédének végén beszámolt a zenekarnak, amely bele is csapott a zenész hetvenedik születésnapjára eső koncertbe. 

Magyarországi látogatása után Zoller visszatért az Egyesült Államokba, ahol január 7-én részt vett utolsó lemezfelvételén New Yorkban, Tommy Flanagan és George Mraz társaságában – szintén velük adta utolsó koncertjét a New York-i Zinc Barban. Néhány héttel később, 1998. január 25-én érte a halál Vermontban. 

Három nap múlva Zoller közeli hozzátartozói, valamint legközelebbi munkatársai felkerekedtek, hogy végakarata szerint hamvait a vermonti házától pár percre található Townshend folyóba szórják, ahol a halála előtti évig naponta úszott. A folyót átívelő hídon pezsgőt bontottak a tiszteletére, elmondtak egy imát, majd a vízbe szórták a hamvait. A hídba belevéstek egy gitárt, egy monogramot és egy folyó felé mutató nyilat.