Doherty elveszett, de a Libertines visszatért

Nagyon erős hetünk volt: több mint tíz év után új albummal jelentkezett a Libertines, életjelet adott a Duran Duran (de minek), az új Slayer-lemez kapcsán pedig a bab és a burrito viszonyáról elmélkedtünk kicsit. Ezen kívül hallgattunk még szeretkezős garázsrockot (Shannon and the Clams), illetve egy Eric Clapton által felfedezett, fekete gitárost is (Gary Clark Jr).

“Mily harang szól értük, kik mint a barmok hullnak? (...) Üdvükért mily gyertya gyúlhatna fel?” – tette fel a kérdéseket 1917-es, Himnusz halálraítélt ifjakért című művében Wilfred Owen brit katonaköltő, aki aztán tragikus módon épp az első világháború utolsó napjaiban vesztette életét. Bár a verset olykor még az Iron Maiden is előveszi a koncertjein, most a kétezres évek legnagyobb brit indie-csillagának számító Libertines is az Owen-költemény címe után nevezte el a visszatérő lemezét.

A Libertines ugyanis 11 évvel a 2004-es címnélküli albuma után kiadta a várva várt harmadik lemezét, amiről a zenekar visszavonulása után talán kevesen gondolták, hogy egyszer valaha is elkészülhet még. A zenekar két frontembere, a bajkeverő Pete Doherty és a jóval csendesebb Carl Barat viharos, és már-már szerelmesen szenvedélyes kapcsolata idővel rendeződött, majd rövidesen úja egymásra találtak, koncertezni kezdtek, és egy tavaly szeptemberi koncert után felmerült, hogy talán nem lenne olyan rossz új dalokkal is meglepni a rajongókat – merthogy a Libertinesért tényleg rajongani szokás. Novemberben Barat Thaiföldre utazott, hogy meglátogassa az éppen ott elvonózó Dohertyt, akivel aztán öt új számot is megírtak az idilli környezetben épült kvázi-luxusrehabon.

A zenekar fekete dobosa, Gary Powell csak annyit  mondott:

Baromi pipa lettem volna, ha egy olyan albummal térünk vissza, ami régi számokkal van tele. Ez lustaság, én pedig nem vagyok lusta, és nem is dolgozom lusta emberekkel, úgyhogy ez soha nem fog megtörténni!

Bár az első tervek szerint nem így lett volna, az Anthems for Doomed Youthon így végül csak egy régi dal szerepel: a már korábban felvett, de valójában sosem megjelent, a rajongók által mégis jól ismert You’re My Waterloo, amiről Napóleon bukásának kétszázadik évfordulóján mi is írtunk az Indexen.

A zenekar egyébként mindig is jó volt a múlt felé fordulásban: már nevüket is a hírhedt Sade márki (az ő nevéből eredeztetik a “szadizmus” szót) egyik 18. századi művéből kölcsönözték, később régi maskarákban pózoltak, dalaikban olyan neveket emlegettek, mint Judy Garland vagy Tony Hancock, legutóbbi lemezük egyik számának pedig az Arbeit Macht Frei címet adták.

A költőként is jegyzett Doherty köztudottan nagy rajongója William Blake és Emily Dickinson költészetének, a lemez első klipdala, a Gunga Din pedig egy Kipling-vers után kapta a címét, ami már csak azért is megmosolyogtató, mert a 19. századi szerző (akit leginkább A dzsungel könyve és egyéb ifjúsági regények szerzőjeként szoktak ismerni; rám A három kópé például gyerekként elég nagy hatással volt) az angol gyarmatbirodalom lelkes és militarista híveként máig igen megosztó művész. George Orwell például egyenesen a brit imperializmus prófétájának nevezte, Tom Wolfe pedig arról írt, hogy “angol írástudók már a húszas években leszólták Kiplinget, hogy a gyarmatpolitika reklámfőnöke, s azóta széltében úgy ismerik, mint a kultúra antikrisztusát, és szörnyülködve emlegetik még azok is, akik egy sorát nem olvasták.”

A Libertines viszont épp attól tudott olyan könnyedén kitűnni a sok B-, C-, és D-listás brit indie zenekar közül, hogy magasról tett az aktuális trendekre, és nagyon jó elvolt a saját, kívülről talán kissé avíttnak tűnő világában. Barat, Doherty és a többiek ezzel még önpusztításukban és drámáikban is olyan romantikusak tudtak maradni (és itt a romantikát nem a Tiffany-Júlia-Romana-tengely női ponyvairodalmának értelmében értem), hogy szinte lehetetlen volt nem elcsábulni a dalaik hallatán. Azóta viszont eltelt több mint tíz év, a tagok inkább saját projektjeikkel foglalatoskodtak, és a megjelenés előtt arról beszéltek, hogy eleinte még úgy érezték, legalább pár szám erejéig az új lemezen is szükség lesz a gyors gitárhangzásra, viszont be kellett látniuk, hogy már nem abban a ritmusban élnek, ami mondjuk a Horrorshow vagy az I Get Along című számokat jellemezte. Az egyébként külön érdekes, hogy ezt az a Carl Barat nyilatkozta, akinek idei lemezén azért bőven elfért pár tempósabb szerzemény.

Már a Gunga Din megjelenésekor is sokan fanyalogtak (persze még mindig többen voltak azok, akik lelkesen fogadták a dalt), és ha az ember nem szeret a dalszövegekre figyelni, akkor az Anthems for Doomed Youth csakugyan nem olyan érdekes hallgatnivaló. A Guardian egyik szerzője, Kitty Empire például azzal érvelve húzta le a lemezt, hogy túlságosan megkésett, és ennek tetejében még “túl kevés” is, aztán egy másik szerzőjük, Alexis Petridis védelmébe vette az albumot, és azt írta, hogy lényegesen jobb, mint amilyenre – talán okkal – számítani lehetett.

A visszatérés persze nem volt problémanélküli, az album megjelenésének előestéjén, csütörtökön a Libertines a londoni Camdenben játszott volna, ám a közönség többórányi várakozás után tudta meg, hogy a koncert egészségügyi problémák miatt elmarad – pontosabban egy későbbi időpontra helyezik át, ahogy egy manchesteri Libs-koncertet is. A hírek hallatán most többen is azt sejtik, hogy az elvileg sikeresen kitisztult Doherty talán visszaesett, sőt, lábra kélt egy olyan pletyka is, hogy az egyik londoni pub vécéjébe zárkózott azon az éjjelen. (Így visszagondolva kész szerencse, hogy a 2008-as Szigeten színpadra tudott állni a Babyshambles élén.) A Libertines-fanatikusok aztán mindenféle fórumon arról posztoltak, hogy a 36 éves ex-junkie eltűnt, mivel Doherty szóvivője sem tudott semmit a hollétéről. A zenekar később Facebook-bejegyzésben értesített mindenkit, hogy Pete biztonságban van, de mivel az egészségügyi állapota mindenkinek a magánügye, nem kívánnak erről több tájékoztatást adni.

A Libertines tehát újra itt van, méghozzá pontosan úgy, ahogy tőlük megszokhattuk: kibogozhatatlan botrányokkal, végtelenül romantikus dalokkal, és ahogy azt talán a lemez címe is sejteti, halálraítélt ifjakként. “Üdvükért mily gyertya gyúlhatna fel?” – merülhet fel a kérdés ismét, hogy visszakanyarodjunk kicsit Wilfred Owen első világháborús verséhez. (kovács d.)

Ezeket hallgattuk még a héten

Duran Duran: Paper Gods (5,5/10)

"Whatever happens, we're okay, we're still alive", nagyjából ez, a Sunset Garage c. dal egyik sora a fő üzenete Simon Le Bonék tizennegyedik albumának is, és hát kár, hogy csak ennyi. Az előző lemez, a 2011-es All You Need Is Now ugyanis a harmincakárhány éves karrier egyik legjobbja volt, visszatérés a '81-82-es indulás autentikus, újhullámos duranos hangzásához (több gitár! menő szintik!), az idők során rétegekben feleslegesen rájuk rakódott lakossági ócskaság lehámozásával. Igazából ott simán fel kellett volna oszlani, vagy legalábbis nem írni több dalt és a dicsőségesebb időszakok repertoárjával turnézni. A Paper Gods ezzel szemben a 2007-es bukáshoz, a Red Carpet Massacre-hez hasonlóan azt akarja bizonyítani, hogy ezek az ötvenes egykori szépfiúk fel tudják venni a versenyt azzal, ami manapság megy, vagyis a referencia megint a banda zenei világán kívülre kerül. Persze 2007-ben sem az volt a hiba, hogy Timbalandet és Justin Timberlake-et kérték fel, hanem hogy túl kevés maradt végül a dalokban a Duran Duranból, és a Red Carpet Massacre inkább volt egy Timbaland-lemez Le Bonék vendégszereplésével. Ekkora veszély azért most nincs, John Frusciantetól Mr. Hudsonon át Janelle Monáe-ig és Linday Lohanig elég sokszínű társaság ugrott be segíteni a Paper Godsnál azt bizonyítani, hogy Simon Le Bon, Nick Rhodes és John meg Roger Taylor nem hibernálódott a '80-as években. Nile Rodgers visszatérése a Pressure Off-ban azért jelzi, hogy ha van előkép a klasszikus lemezek közül, az leginkább az 1986-os Notorious (akkor dolgoztak együtt utoljára), ami a kezdeti újhullámos hangzáshoz képest egy táncosabb-funkysabb-kommerszebb irányba (aztán persze erős hanyatlásba) vitte el a zenéjüket. Ennek a mai megfelelője leginkább az EDM, és hát Le Bonék, ahogy korábban, úgy most sem tudtak ellenállni az ilyen lakossági igénytelenség iránti hajlamaiknak. Van azért, hogy ebből valami ki tud jönni (Danceophobia, Lindsay Lohannel), de az is biztos, hogy teljesen szükségtelenül van például itt egy közös szám a műfaj egyik hercegnőjével, Kieszával (Last Night In The City). Fogalmam sincs, hogy egy semleges, a Duran Durant felületesen ismerő hallgatónak mennyire jön be az EDM összeházasítása a nyálasabb és idejétmúlt szintipoppal, de a régi rajongóknak ez a lemez sajnos tényleg csak annyit üzen, hogy szevasztok, még mindig élünk. Legjobb pillanatok: Paper Gods, Pressure Off, Danceophobia. (panyi kapitány)

Slayer: Repentless (7/10)

Bár nem osztom azt a tipikus metálos álláspontot, mely szerint minden zenekarnak maximum az első lemeze jó, de a demo után már elárulta magát. ellenben hiszem azt, hogy bizonyos tagok hiányában már valami hiányzik. A Slayer annak ellenére, hogy rendelkezik annyi sajátos stílusjeggyel, hogy magabiztosan szállítsa az ugyanolyan és magas minőségű lemezeket soraiban tudhatott két olyan zenészt, akiket inkább látnoki képességű, kivételes zseniknek lehet inkább bélyegezni, mintsem sima zenésznek. 

Dave Lomrado a metál színtér legizgalmasabb dobosa. Ugyanolyan elengedhetetlen eleme egy zenekarnak, mint Bill Ward a Black Sabbathnak, akinek vasbeton szilárdságú ám mégis swinges lüktetésű dobolása nélkül a Sabbath nem lett volna az, ami. ugyanez elmondható a latin és kubai zenék érzékenységét és ritmikáját elegyítő Dave Lombardoról, aki felborította az addig megszokott arányokat és a gépies dobolás kárára behozta a lelket a játékába. Ezen a lemezen pedig ez hiányik, mondom annak ellenére, hogy Bostaph is egy zseniális dobos, de mégis más iskola. Dobolása kevésbé lélegzik, kevésbé organikus. A másik zseni pedig Jeff Hanneman, akitől a Slayer legmeghatározóbb himnuszai származtak, aki a tucatnyi kurva jó szám közé megírta a himnuszokat. Az ő jelenlétével nem nagyon készült jellegtelen Slayer lemez, márpedig nekem ez egy kicsit az. "Ha baszakodsz a babbal, az egész burritóval baszakodsz" -  szokták mondani Amerikában. Erre a lemezre ez maximálisan igaz. (pándi)

Gary Clark Jr.: The Story of Sonny Boy Slim (7,5/10)

A gitárost még annak idején Eric Clapton fedezte fel és neki köszönhetően a következő rockzenei zseniként kezdtek Clark Jr-ról beszélni. A 2012-es Blak and Blut így nagyon várta mindenki, de arra a lemezre még az erősen közepes értékelés is túlzás. Azóta nem is beszélnek már annyit róla, pedig a mostani albuma mérföldekkel jobb, mint a három évvel ezelőtti. Az tele volt jellegtelen dalokkal és nagyon érezni lehetett, hogy attól még nem lesz valaki fasza dalszerző, hogy mindent tud a gitáron. Ezen mostanin végre érezni, hogy nem kín keservesen próbálja összekötögetni a különböző stílusokat, hanem teljesen átgondoltam nyúl vissza Marvin Gaye-hez, Prince-hez és persze a '60-as, '70-es évek gitárhőseihez. A dalok sincsenek agyon hangszerelve vagyis nem pakoltak bele mindenbe kötelezően valami plusz hangszert, aminek alapvetően semmi keresnivalója nem lenne ott. Az átgondolt dalok persze nem azt jelentik, hogy nincs minden tele szólókkal, de ez az esetek elenyésző részében fárasztó, legtöbbször inkább izgalmas, néhol már-már innovatívnak tűnhet, már ha a klasszik bluesrockban még lehet olyat egyáltalán. Azoknak kifejezetten ajánlott belehallgatni, akik 1978 óta minden zenét gyűlölnek és lefekvés előtt Satriani, Vai meg más unalomig ismert gitárhősök neveit mantrázzák. (sajó)

Shannon and the Clams: Gone By The Dawn (6,5/10)

A Bay Area garázsrock színterének egyik legszórakoztatóbb vadhajtása tuti, hogy a Shannon and the Clams. Nagyjából olyanok, mintha egy iszonyatosan lerobbant motown zenekar lennének a '60-as évekből, akik képtelenek beilleszkedni a 21. századba, ezért egész életüket vintage ruha- és lemezboltokban töltik. Egészen furcsa párosítás az Öböl-menti zajos, hamiskás garázsrock hangzás a az ötven évvel ezelőtti doo-wop, motown vagy klasszikus r&b dalaival és hangulatvilágával keverve. A gond csak az, hogy rövid távon tényleg szórakoztató rekedtes, nem kifejezetten jó hangú férfi és női éneket hallani punk helyett régi girl band dalokra, aztán pár hallgatás után izgalmát veszti a dolog, mert hát még is csak egy vintage rock zenekarról van szó, ami pont addig szórakoztató, amíg az ember nem talált valami eredetibbet. Biztos sokkal többet szeretkeznének az emberek, ha minden házibuliban ilyen zene szólna. Külön fél pontot kaptak tőlem, hogy évek óta módszeresen a legízléstelenebb lemezborítókat készítik. (sajó)