Tényleg kemény meló a zenészsors

2015.11.03. 16:11

Kezdés után tíz perccel azon gondolkoztam, hogy kemény meló lehet a zenészsors, főleg, ha ülő embereknek kell dubtechnót játszani. Nem is a koncepcióval volt baj: Apparat elé én is Iamyanket javasoltam volna előfellépőnek a hazai mezőnyből. Az ő álomszerű, finoman építkező zenéje a fura, matekozós ütemekkel és a borongós dallamokkal simán felkerülhetnének egy Kompakt- vagy Shitkatapult-lemezre. Mégsem lehetett könnyű dolga: egy élőben előadott zajszimfóniára kellett felvezetnie, úgy, hogy ne lopja el a műsort, de ne is legyen unalmas.

A zenével nem is volt baj, csak a körülményekkel. Iamyank produkciója kicsit elveszett a Millenáris koncerttermében. A színpadkép kicsit fapadosabb, a zene viszont kicsit odafigyelősebb ahhoz, hogy jól passzoljon egy ekkora térbe; egy két-háromszáz fős klub jobb lett volna neki. Erre rátett egy lapáttal a hangosítás, vagyis a hiánya, mert a hátsó sorokban a zene már nem nyomta el a közönség pofázását.

Apparatot a 2004-es prágai fellépésén láttam először; akkor még ő is egy konyhapultnyi potmétert tekergetett, élőben remixelve a saját számait. Energikus volt, de alapvetően intim, érzelemgazdag; remekül illett a két-háromszáz fős kis klubba. Az azóta felhalmozódott tapasztalata, amihez sokat hozzátettek a színdarab- és filmzeneírással töltött évek, már indokolták a nagy hangerőt és a nagy színpadot – főleg, hogy a Soundtracks Live turné pont Apparat filmzenei munkáit mutatja be.

Húsz perccel Apparat kezdése után már világos volt, hogy erre a show-ra bajosan lehetett volna igazán jó felvezetést találni. A hatfős zenekar letaglózó műsort nyomott, ami nem egy látványos produkciót elhomályosított volna. Okosan ráéreztek, hogy a játékuk színpadi show-nak nem elég látványos, ezért egy óriásvászon előtt játszottak; csak a zenészek kontúrjait láthattuk, miközben gigászi, absztrakt képek peregtek a hátuk mögött.

Ekkor már nem volt baj se a hang erejével, se a minőségével. A klasszikus hangszerek (brácsa, hegedű, dobok) és az elektronikus kütyük hangját kevesen tudják ilyen jó érzékkel elegyíteni, pláne élőben. Hegedűszólók, elektromos orgona, cintányér, bassline és torzítás, együtt, tökéletes harmóniában.  Na jó, a koncert első harmadában volt egy kis megbicsaklás, picit szétszaladtak az ütemek, de sikerült gyorsan korrigálni, és utána egy olyan káprázatos dobszóló következett, hogy az még Edgar Froese is megkönnyezte volna. Akárcsak az a lelassulást a zenében, a koncert vége felé, amit szanaszét torzított gépi zajok, felbőgő basszusok és darabokra hulló dallamstruktúrák kísértek; ilyet tényleg csak a kísérleti elektronika legjobbjai tudnak.

Apparat koncert a Millenárison

Hogy Apparat zenéjében éppúgy megfér a klasszikus krautrock, mint a kortárs elektronika vagy az ambient, az világos volt; a bő másfél órás koncert alatt az is kiderült, hogy milyen jól állnak neki az indierock-hatások is. Ringnek piszok jó énekhangja van, ami pont passzol a melankolikus, úsztatós alapokhoz, és a világ egyik legelektromosabb gitárjához. Az összhatás ilyenkor picit olyan volt, mintha Thom Yorke adna közös koncertet a Fuck Buttonsszal; bármilyen hülyén is hangzik ez leírva, élőben működik.

Tényleg kemény meló a zenészsors. Az ember elkezd potikat tekergetni két-háromszáz másik arc előtt, csinál valami bugyborékolós kis elektronikát, aztán 11 év múlva öt másik zenésszel kiáll egy színpadra, és olyan műsort nyom, hogy a nézők libabőre kilyuggatja a székkárpitot. So it goes.