Melyik a legősibb magyar hangszer? Nem a cimbalom, nem a duda, nem is a citera

2015.11.17. 10:35
  • Melyik a legősibb magyar népi hangszer?
  • Egyáltalán mitől lesz egy hangszer ősi, magyar vagy egyáltalán népi?
  • Na és miért hiszik azt sokan, hogy a duda és a cimbalom a sumerektől származik?

Brauer-Benke József, az MTA Zenetudományi Intézetének tudományos munkatársa évtizedek óta kutatja a népi hangszereket, melyekről most egy terjedelmes könyvet jelentetett meg A népi hangszerek története és tipológiája címmel. A szigorúan tudományos cím és az alapos kutatási háttér ellenére nagyon olvasmányos, izgalmas, képekkel gazdagon illusztrált könyvről van szó, melyből mindezekre a kérdésekre választ kapunk.

Itt a középkor vége

Zenetörténeti sorozatunkban a középkor végéhez érkeztünk, és ahogy az ókornál is, most is hangszerekkel zárjuk le a korszakot. Eredeti tervem az volt, hogy két kedvencemről, a dudáról és a tekerőről írok, úgyhogy felballagtam a Várba a Zenetudományi Intézetbe, hogy ezekről kérdezősködjem, de Brauer-Benke József annyi minden más érdekeset is mesélt, hogy született belőle egy interjú. Természetesen a dudáról és a tekerőről sem feledkeztünk meg: rájuk hamarosan visszatérünk a sorozatban!

Azt írja, könyvének az az egyik célja, hogy tisztázza a magyar népzenei hangszerek körüli számos félreértést. Mi az, amit rosszul tudunk?

A népi hangszerek történeti kutatásával sokáig nem foglalkoztak tudományos szinten. Az akadémiai szintű hangszeres népzenekutatás már a kezdetektől háttérbe szorult, a tárgyi néprajz művelői viszont úgy tekintettek a népi hangszerekre, mint a paraszti vagy pásztorélethez tartozó tárgyakra:  a szarvkürt sokáig egyszerűen egy foglalkozási eszköz volt, a furulya vagy a duda pedig „foglalkozási tartozék”. A történelmüket, az elterjedésüket emiatt nem kutatták képzett szakemberek. Szinte csak a hagyományőrző zenészek foglalkoztak a hangszerük eredetével, ők pedig úgy tűnik, leginkább érzelmi alapon állnak a kérdéshez.  

Úgy érzik, egy hangszer minél régibb, annál jobb. Ráadásul nem elégszenek meg 2-300 éves múlttal, ők legalább 2-3 ezer évet szeretnének felmutatni.

Lehetőleg bebizonyítva, hogy mondjuk a duda vagy a cimbalom valamelyik ókori magaskultúrából jutott el hozzánk. Erre azonban sajnos semmiféle bizonyíték nincs.

Mitől lesz egy hangszer népi?

A középkorban még nem különült el élesen egymástól az elit és a hagyományos hangszerkultúra. Például a XVII. század végén Apafi Mihály erdélyi fejedelem a helyi hagyomány szerint dudaszóra táncol, és nem a nyugati – francia – divatot követi. Esterházy Pál 1656. évi énekgyűjteményének a sorai is arra utalnak, hogy a közrendűek és elit réteg ugyanarra a dudajátékra táncolt. A mai fogalmaink szerinti népi kultúra csak a XVIII‒XX. század közötti időszakot reprezentálja, vagyis a népi hangszer terminus is csak erre az időszakra vonatkoztatható. A barokk és a romantika is előszeretettel merített népinek tekintett forrásokból, ennek okán a duda vagy a tekerő a története során hol nemesi, hol koldushangszer volt.

És mitől lesz egy hangszer magyar?

Etnospecifikus hangszerek nem igen vannak. Ez ugyanis azt jelentené, hogy az csak egy népnél található meg, de annál a népnél mindenhol. Valójában ilyen hangszer nincs. A népi kultúra sokkal inkább lokálspecifikus. Vagyis egy őrségi magyar kultúrája a szomszédos szlovénére vagy osztrákéra fog jobban hasonlítani, és nem a moldvai magyaréra. A korábbi, feudális nemzetfogalomba csak a nemes tartozott és senkit nem érdekelt, hogy a jobbágy milyen nyelven beszél, csak az, hogy fizesse be az adóját és dolgozzon. Viszont a romantika idején, amikor kialakultak a nemzeti keretek, mindenhol megpróbálták az idegen hatásoktól mentesnek vélt népi kultúrát a nemzeti kultúra szintjére emelni, azonban pont annak lokális jellege miatt, ez nem sikerülhetett.   

Mennyire ősiek a máig fennmaradt népi hangszerek?

Valójában nem csak Magyarországon, de egész Európában nagyon kevés ősi hangszer maradt fenn. Sőt. Ha az európai hatásoktól sokáig mentes Kongó-medence népcsoportjainál azt tapasztaljuk, hogy szarukürtjeik vannak, akkor azt gondolhatnánk, hogy ők biztos a neolitikum óta használnak szarukürtöket. Közben lehet, hogy csak háromszáz éve vándoroltak oda a Nílus vidékéről, ahonnan magukkal hozták a hangszereiket. Ahhoz, hogy egy hangszerre azt mondhassuk, hogy archaikus, az kell, hogy az se funkciójában se anyagában ne változzon meg az évszázadok vagy évezredek alatt. Ez azonban nagyon ritka. Ugyanis

bármilyen furcsán hangzik, a népi kultúrában nem volt hagyományőrzés,

mert az sokkal inkább a városi ember reakciója az elveszni látszó értékek megőrzésére. Ha egy pásztorgyerek hozzájutott egy klarinéthoz, akkor a nagypapa dudáját bedobta az ágy alá, mert a népi környezetbe a gyári hangszer volt a „menő”. Ebben ugyanis nem különböznek a hagyományos kultúrákban élők a városi emberektől, mert ha valaki vehet egy Mercedest, nem fog csak azért Trabanttal járni, mert a nagyapja is Trabanttal járt. A népdalok nagyon lassan változnak, a tánczenék könnyebben, a hangszerek viszont egészen gyorsan le tudnak cserélődni.

Könyvbemutató

A könyvet a Zenetudományi Intézet Bartók termében mutatják be november 19-én 15 órától, ahol élőben is megszólaltatnakák az abban szereplő hangszerek közül néhányat. A népi hangszerek története és tipológiája az intézetben kapható novemberben 2000 forintért, azután 3500-ért.

Ahogy egy mai lagziban is régi nóták szólnak szintetizátoron?

Pontosan. A XVIII. század elején még a tárogató és dob felállás lehetett a legelterjedtebb Magyarországon, és ugyanilyen hangszereken játszottak mondjuk egy parasztlakodalomban. Majd amikor a XVIII. század végén elterjednek a vonós zenekarok és a dob eltűnik a magyar népzenéből, a korábbi játéktechnikát adaptálták egy újabb hangszertípusra, egy csellófélére és kialakult az ütőgardon. De Erdélyben ha gyorsabb ritmusú a tánc, a nagybőgőt sem vonóval szólaltatják meg, hanem ütik. A legtöbb hangszer folyamatosan változik, egészen odáig, amikor már nem lehet őket tovább fejleszteni, mert akkor lecserélik a gyáriakra. Ráadásul a gyári hangszerek sokkal korábban megjelenhettek a népi hangszerek között, mint azt korábban gondoltuk, mert például a Stenberg Hangszergyár már az 1800-as évek végén is gyártott népi hangszereket, például hasas citerákat és szarukürtöket. Egyszerűen felismerték, hogy ennek van piaca és megéri ebben az irányban is nyitni.

Mi a helyzet a magyarnak tartott hangszerekkel: a tárogatóval vagy a cimbalommal?

A tárogató őse egy perzsa eredetű duplanádnyelves hangszer volt, amit nyugaton szintén ismertek és hozzánk a keleti közvetítésű töröksíppal közel egy időben, de azzal ellentétben, nyugati irányból érkezett. Később amikor a modernebb hangszerek az osztrákoknál visszaszorították a használatát, vált „keleties”, a magyarokra jellemző hangszerré, amihez nagyban hozzájárult a kuruc és labanc ellentét, illetve a kurucok török orientációja. A romantikus korban aztán továbbfejlesztették, billentyűket szereltek és szaxofonfúvókát illesztettek rá, így tulajdonképpen egy teljesen új hangszer született.

A közhiedelemmel ellentétben az adatok arra mutatnak, hogy a cimbalom is Nyugat-Európában alakult ki, a pengetéssel megszólaltatott pszaltériumból, valamikor a XV. században. 1776-ból, Felvidékről származik az első magyarországi ábrázolás egy cigánybandáról, ahol már a jól ismert felállás van: hegedű, kontra, kisbőgő és a cimbalom.

És vannak azért valóban ősi hangszereink?

Igen, csak ezekről furcsa módon alig esik szó. Ilyen például az Alföldön használt fakürt vagy fatrombita speciális, lóbéllel fedett típusa, amit a környező népek nem használnak, Baskíriában viszont ismerik. Szintén archaikus hangszernek tekinthető a csángók által használt tilinka. Nem a tilinkó, mert az a rövid furulya neve volt a Dunántúlon, ez viszont egy különleges nyelvrésfurulya-típus.

A moldvai tilinka

Lőrincz Györgyné Hodorog Luca tilinkázik Klézsén, 1920-ban
Lőrincz Györgyné Hodorog Luca tilinkázik
Klézsén, 1920-ban
Fotó: Zakariás Attila / folkradio.hu

A tilinka lényege, hogy nem egyenesen vágják le a cső végét, hanem ferdén, és a hosszanti oldalán kialakított szélcsatorna nyíláshoz illeszti a zenész az alsó ajkát vagy a nyelvét, és úgy fújja. A hetvenes években, egy svéd kutató felvetette annak a lehetőségét, hogy ez egy finnugor furulyatípus. Ezt az elméletét azonban hamar visszavonta, mert egyéb népcsoportok köréből is előkerültek hasonló hangszerek.

Ráadásul a finnugor terminus helyett sokkal inkább a finnugor nyelvű népek terminust kellene használni, mert a finnugor nyelvű népcsoportok antropológiai szempontból nem tekinthetőek rokon népeknek. Sajnos ezt a hangsúlyozottan nyelvészeti terminust, sokszor még a szakemberek is helytelenül használják, számtalan vitára adva ezzel okot.

A tilinkát eredetileg az úgynevezett havajgatáskor használták. Tavasszal a levágott fűzfaágat megütögették, és az arról levált kéregből készítettek egy átmeneti hangszert, amit használat után el lehetett dobni, mert kiszáradt és elrepedt. Ezen nem nagyon volt mit fejleszteni, megmaradt eredeti formájában. Ezért van rá esély, hogy igen régi, amihez még az is hozzájárulhat, hogy egyes elméletek szerint az északi csángók talán részt se vettek a honfoglalásban, hanem ott maradtak az Etelköz déli részén, ahol a nyugati hatásoktól elszigetelve, egy nagyon archaikus, középkori kultúrájuk maradt fenn. 

De hasonlóan ősi a szarukürt is, melyet egyszerű jeladásra használtak. Ehhez nem kellett fejleszteni semmit, így nem alakultak ki mondjuk billentyűk rajta, mint a tárogatón.

Szarukürtön játszó kanász Ipolykeszin, 1912
Szarukürtön játszó kanász Ipolykeszin, 1912
Fotó: Zenetudományi Intézet

Viszont, amikor a XX. században a marhákat már vágóhídon vágták, és sokkal nehezebb lett hozzájutni az alapanyaghoz. A kondás nem kezdett el hagyományőrzésből a szarukürt elkészítésével bíbelődni, hanem a falusi kováccsal bádogból csináltatott magának egy kürtöt.

És mi van az „áltudományos hagyományőrzők” elméleteivel? Nem lehet nekik is igazuk valamiben?

Sajnos úgy tűnik, sokan úgy gondolják, hogy vannak az akadémiai kutatóintézetekben dolgozó tudósok, akik az elefántcsonttornyukban üldögélve, eltitkolják az igazságot, és vannak a „valódi” szabadfoglalkozású kutatók, akik a nép között járva, vagy folyamatosan terepen kutatva felfedik az igazságot. Ez véleményem szerint ilyen formában egyáltalán nem igaz, ráadásul az őstörténeti vonatkozású témaköröket, érthető okokból, nem lehet kizárólagosan a terepen kutatni.

Hangszerkutatóként számomra nagyon izgalmas lenne, ha bebizonyosodna, hogy valamelyik hangszerünk valóban sumer eredetű.

De ahhoz az kell, hogy azt okadatolhassam, vagyis legyenek ikonográfiai, nyelvészeti és régészeti adatok, amelyek ezt bizonyítják. A magam részéről ez irányba is nyitott vagyok, de egyelőre ilyet nem találtam. Úgy tűnik ma egy kicsit fordított világban élünk, mert ha valaki kijelenti, hogy a duda sumer vagy ókori egyiptomi eredetű, akkor azt neki nem kell igazolnia, mert ő nem tudós. Nekem viszont bizonyítanom kell az ellenkezőjét. Ebben a könyvben például 15-20 évnyi munka van, aztán a könyvtárban talán épp egy olyan könyv mellé kerül a polcra, amit valaki, mivel nem vesződött az adatok tudományos igényű vizsgálatával, sokkal hamarabb összecsapott. Manapság nem igazán „gazdaságos” tudományos igényű könyveket írni, mert a kiadókat csak a kereslet érdekli, és emiatt nehéz versenyezni a celebek két nap alatt lediktált önéletrajzával.

Persze lehetne nálunk is egy pecsét minden komoly kiadványon, mint az amerikaiaknál, hogy „nemzeti tudományos standard”, ami egy minőséget garantálna, csak félő, hogy annak meg fordított hatása lenne. Sajnos ennyire nagy az ellenérzés a tudósokkal szemben, ami annak is köszönhető, hogy például az őstörténet-kutatás témakörében úgy tűnik kialakult egy állóháború a „finnugor elméletet” valló tudósok és az egyéb „nem finnugor elméleteket” valló tudósok, áltudósok és amatőr érdeklődők között, akik nem is igazán kíváncsiak egymás érveire. Az őstörténet-kutatást láthatóan nem tudományos, hanem politikai kérdésnek tekintik, amiről mindenkinek lehet véleménye és mindenkinek lehet beleszólása. Azonban

amikor a tudományos érvekre politikai válaszokkal felelnek, akkor nincs értelme a párbeszédnek, 

és pláne nincs értelme az áltudományos válaszokkal vitatkozni, mert az nem egy tudományos megközelítési mód, hogy van egy elméletem, ahhoz keresek adatokat, és az ellentmondásos adatokról nem veszek tudomást. Összességében látni kell, hogy nem amiatt lesz értékes egy hangszerünk, hogy az milyen ősi és régi, mert véleményem szerint semmit nem von le mondjuk a cimbalom értékéből, hogy az nem a perzsa szantur leszármazottja, és nem Jézus partus herceggel érkezett hozzánk, hanem nyugaton alakult ki, és azután Schunda Vencel Józsefnek, Lisztnek, Erkelnek és Rácz Aladár köszönhetően vált az egyik nemzeti hangszerünkké. 

Zenetörténeti sorozatunk természetesen jövő kedden folytatódik. Ha nem akartok lemaradni a folytatásról, kövessétek a Múltcore-t a Facebookon!

Hallottatok már a legősibb magyar hangszerről? Van több is, de egyik sem túl ismert

Szerző: Múltcore - zenetöri az Indexen2015. november 17.