A végtelen hosszú vonót már a középkorban feltalálták, így született meg a világ legmenőbb hangszere

Zenetörténeti sorozatunkban  a  középkor végére értünk , búcsúzóul bemutatjuk a kor legizgalmasabb hangszereit. A  legősibb magyar népi hangszerek  után az egyik legnagyobb kedvencem következik, egy fantasztikus középkori találmány. Egyszerre billentyűs és vonós, hol királyok udvarában, hol koldusok kezében bukkan fel, ráadásul egyaránt magáénak érezheti a francia, az angol és a magyar, meg még jó pár nép Európától Észak-Afrikáig. Tudjátok mi az?

A vonós hangszereket mindenki ismeri: húrokon húzogatunk hosszú szőröket és akkor azok hangot adnak ki. Mivel a karunk hossza adott, egy idő után kénytelenek vagyunk az ellenkező irányba húzni, ezt pedig természetesen hallani a zenén is. Ahogy mondjuk a furulyás sem tudja akármeddig egy levegővel fújni a hangszerét: tetszik, nem tetszik, a levegővételnél megdöccen a muzsika. Viszont ha végtelen hosszú lenne a vonó, nem lenne ilyen probléma: addig szólna a hang, amíg meg nem unjuk vagy el nem fáradunk. A középkorban gondoltak egyet, és meg is építették ezt a különös hangszert, melynek organistrum vagy symphonia volt a neve, s kezdetben két ember kellett a megszólaltatásához.

Ez volt az első tekerőlant.

Az egyik zenész forgatta a kör alakú, végtelenített vonót, a másik pedig a húrokat fogta le egy billentyűs szerkezettel. Vagyis – akárcsak az ókori orgonánál – itt is kellett valaki, aki a „meghajtást” adja, és valaki, aki játszik rajta. Ez utóbbi nem is volt olyan egyszerű, pálcikákat kellett le-föl húzogatni, nem véletlen, hogy egy teljes embert kívánt a feladat. Amint az ebben a videóban is tök jól látszik.

Hogy pontosan hol alakult ki a tekerő, arról megoszlanak a vélemények, az azonban bizonyos, hogy a XII-XIII. században már nagyon sok felé használták (történetéről részletesen olvashattok Brauer-Benke József A népi hangszerek története és tipológiája című könyvében, melyben rengeteg fennmaradt ábrázolást és archív fotót is találtok). A nehézkes, kétszemélyes hangszereket hamarosan felváltotta a könnyű, hordozható, egyszemélyes változat.

A tekerőlantnak rengeteg izgalmasabbnál izgalmasabb változata formálódott az évszázadok során. Nem csak alakjukban különböztek (az egyiknek doboz-, a másiknak lant-, a harmadiknak gitárteste volt), hanem a felépítésükben is. Volt olyan, amelyikhez nem készültek billentyűk, csak a kör alakú „belső vonó”, s a zenész a kezével fogta le a húrokat (itt egy videó egy ilyen rekonstrukcióról), a másiknál pedig épp a billentyűket őrizték meg a hagyományos tekerőből, de vonó ismét hegedűé lett. Ilyen a svéd nemzeti hangszer, a nyckelharpa, mely tulajdonképpen egy billentyűs hegedű:

Na de térjünk vissza a ma elterjedt típushoz. Különös és jellegzetes hangját nemcsak a vonót helyettesítő korongnak köszönheti, hanem annak is, hogy a három (ritkábban négy) húrja igen speciális. Van ugyanis

• egy dallamhúrja, amin ugye dallamot játszanak,
• egy (olykor két) basszushúrja, ami folyamatosan ugyanazon a hangon szól,
• egy recsegőhúrja, ami nagyon mókás dolog: a tekerős ezzel reccsent, mégpedig úgy, hogy időnként megrántja a kereket.

Furcsa teremtmény az ember: feltalál egy szerkezetet, amivel folyamatos hangot tud kiadni a szaggatott helyett, aztán kitalál hozzá egy nehezen elsajátítható technikát, hogy aztán mégis meg tudja szaggatni a hangot. Na de épp ez a reccsenés adja a tekerőlant összetéveszthetetlen hangzását, ami miatt tényleg bele lehet szeretni. Aki többet akart tudni a tekerőzésről és a recsegtetésről, annak ajánlom figyelmébe a Magyar Tekerőzenekarban is játszó Bartha Ágoston online Tekerőiskoláját.

Na de hogy szólt a középkori zene tekerőn? Arról már szó volt, hogy abban az időben még nem volt kötött a hangszerelés, így manapság szinte csak az előadók fantáziáján múlik, mit min játszanak. Szerencsére vannak, akik a tekerőt részesítik előnyben, elsősorban persze tánczenéknél.

A fenti szám az angol Misericordia Passion, Pestilence and Polyphony című, különböző XIV. századi zenéket feldolgozó lemezén található, mely az egyik kedvenc középkori albumom lett az elmúlt hetekben (vannak rajta marha jó Landini- és Machaut-szerzemények is, itt meghallgathatjátok az egészet.)

Nagyon izgalmas lemezt készített egy francia tekerősnő, Michèle Fromenteau is még a hetvenes években, amit azóta számtalan formában újra kiadtak. Ebben a középkortól követi végig a tekerővel játszott zenéket egészen a barokk végéig. Itt az egész album, tényleg nagyon izgalmas. Íme a kezdődal:

A középkor végére a tekerőlant kiment a divatból, és az úri hangszerből koldusok kísérője lett. Ám nem maradt mindig az! A barokk idején, az 1700-as években, mint "romlatlan népi hangszert" fedezték fel újra, s ismét a királyok udvarába került, amolyan különlegességként.

Több szerző írt kifejezetten erre a hangszerre (illetve a hasonló hangzású dudára) darabokat abban az időben. Itt van például egy válogatás barokk tekerőzenéből. Az elején nagyon érdekes, bár amikor elmúlt az újdonság varázsa, hogy "fú barokk zenét hallgatok tekerőn", akkor már egy kicsit unalmas.

Aztán, ahogy az a divatokkal lenni szokott, a tekerőlant divatja is leáldozott: a hangszer ismét visszakerült a vak koldusok kezébe. Ott is maradt egészen a XX. század végéig, amikor megint csak eljött a reneszánsza: tessék megnézni, tele van vele a YouTube. Arról nem is beszélve, hogy egy jó tekerőt ma tudna nehezen tudna megvenni magának egy koldus, az ismét keresett hangszerritkasággá vált.

Zenetörténeti sorozatunk a jövő héten ismét jelentkezik, izgalmas sztorikkal és klassz zenékkel. Ne maradjatok le róla: kövessétek a Múltcore-t a Facebookon.