A Fekete Vonat volt a mi Jackson 5-unk

Tizenhét év után ismét közös dallal és klippel jelentkeztetek. Mi hozott benneteket újra össze?

L. L. Junior: Mi Fatimával a Fekete Vonat után is jó viszonyt ápoltunk egymással, még az elválásunk is nagyon testvériesre sikerült. Aztán egyszer csak jött egy ötlet, hogy mi lenne, ha összehoznánk valami James Brown-szerű dolgot, őt mindketten nagyon bírjuk. Egy funkalapú, trendi számot szerettünk volna, ami méltó lehet a közös múltunkhoz. Picit nosztalgikus, picit újszerű, úgyhogy olyan, amiben – ahogy a dal címe is mondja – tényleg önmegvalósulunk.

Mohamed Fatima: Volt már korábban is szó arról, hogy dolgozunk majd együtt, de konkretizálni egy darabig sosem sikerült semmit. Én egyébként nagyon szeretek vele dolgozni, barátságban tudunk együttműködni, és imádom az ösztönösségét is. Ezúttal is szeretetben telt a munka, hiszen közös érdekünk volt, hogy jól sikerüljön a dal. 

L. L.: Előfordult olyan is, hogy már órák óta dolgoztunk egy refrénen, de az valamelyikünknek mégsem tetszett. Van például a dalban egy rapem, amire azt mondta Fatima menedzsere, hogy ez a rádióknak talán túl agresszív és dinamikus lesz, amit átgondoltuk kicsit, de aztán jeleztem, hogy szerintem meg nem, úgyhogy mentünk is tovább. Szerencsére nemcsak mi, hanem a menedzsereink – Lakatos Robi és Kiss Áron – is tök jóban vannak egymással, így aztán minden jogi procedúrát és egyéb hivatalos hülyeséget meg tudtunk spórolni. Így tényleg élmény együtt dolgozni.

A klip kapcsán máris arról cikkeztek,  lehet,  hogy hamarosan újra összeáll a Fekete Vonat. Tényleg számíthatunk ilyesmire? 

M. F.: Nem, és akkor szeretnénk is leszögezni: egyelőre biztosan nem lesz Fekete Vonat, mindketten folytatjuk a szólókarrierünket. Szerencsére külön-külön is épp elég sikeresek tudunk lenni. Az ő zenei világa és az enyém is más azért, mi pedig nem szeretnénk egyiket sem összemosni a másikkal. Ez a közös munka mindenesetre biztosan hoz még közös fellépéseket.

L. L.: De nem zárkózunk el teljesen attól, hogy egyszer még összeálljon a Fekete Vonat, mert mi is nagyon szerettük. Egyébként szerintem párhuzamot lehet vonni a kettőnk szólókarrierje között: egy alomból származunk, egy csapatban dolgoztunk, a gyermekkorunk legszebb élményeit együtt éltük át, és közösen váltunk tinédzserből felnőtté. A Fekete Vonat volt a mi Jackson 5-unk!

Azt már korábban is lehetett tudni, hogy gyerekkorotok óta ismeritek egymást. Emlékeztek még hogyan ismerkedtetek meg?

M. F.: Hogyne, az ilyen találkozások egy életre beleégnek az ember agyába, az ilyeneket lehetetlen elfelejteni! 14 évesek voltunk, Juni pedig a sulink elé járt csajozni, és ki akartak bennünket állítani egy énekpárbajra...

L. L.: Fatima akkoriban Whitney Houstont utánozta a Klauzál téren, én pedig Michael Jacksont a Lövölde téren. Aztán kiállítottak bennünket egymással szemben, és amikor meghallottuk egymás hangját, azonnal nevetni kezdtünk. Teljesen lenyűgözött mindkettőnket a másik tehetsége. Ezután már szinte mindenhová együtt mentünk. Akkoriban jött be itthon az MTV, de ezen kívül nem sok fekete zenét lehetett hallani. Igazi kuriózumnak számított, ha valaki tudott hajlítani, rappelni vagy beatboxolni. Azt hiszem, talán Máté Péteren ájultak el, hogy csinált az Elmegyek-ben valami frazírt. Egy szimpla kis hármas frazír volt, mégis nagyon nagy számnak tartották. Cserháti Zsuzsa gratulált is egyszer Fatimának, pedig alig voltunk 15 évesek.

Szinte gyerekek voltatok, amikor befutottatok. Külföldi fellépéseitek voltak, meg, gondolom, némi pénz is állt a házhoz. Hogyan éli meg ezt a sikert az ember ennyire szemtelenül fiatalon?

M. F.: Nagyon nehezen. Tényleg gyerekek voltunk még.

L. L.: Voltak kicsapongásaink, meg volt, amikor tényleg nagyon hülyék voltunk, de nem bánjuk, így szerettük.

M. F.: Volt, hogy még saját magunkkal is alig álltunk szóba, annyira gizdák voltunk. 

L. L.: Az utcáról jöttünk, óriási önérzettel és kétszer ekkora egóval. De egyébként volt is mire: 15 évesen kaptuk meg az első platinalemezünket.

Persze ehhez rengeteg ambíció, kitartás, szorgalom, tanulás és alázat szükséges.

M. F.: Soha nem csináltunk abból titkot, hogy milyen körülmények közül érkeztünk. Korábban vagy vittünk magunkkal kaját az iskolába, vagy nem, aztán meg hirtelen olyan pénzeket kerestünk, ami számunkra akkora gazdagságot jelentett, amit alig bírtuk felfogni. Kicsit el is szálltunk magunktól, elhittük, hogy minden a miénk, és bármit megtehetünk. De ezt a mai napig vállalom, ez kellett ahhoz, hogy mára olyanok legyünk, amilyenek.

Épp Lagzi Lajcsi letartóztatása kapcsán került  a kezembe a régi Dáridó-könyv, amiben úgy beszélnek rólatok, mint a műsor „üldözöttjei”, akikkel nem volt megfelelő az együttműködés. Olyan példákat hoz, hogy „linkek” voltatok, késtetek, nem lehetett rátok számítani.

L. L.: Ez azért vicces, mert a letartóztatása előtt nem sokkal összefutottunk a Zarában, és nagyon kedves volt, még szóvá is tette, hogy milyen jól áll a cucc, amit éppen próbáltam. Egyébként két alkalommal léptünk fel a Dáridóban, és mi szerettük, nagyon sok visszajelzést kaptunk utána – akkoriban elképesztő nézettsége volt a műsornak. Szerintem se jóban, se rosszban nem voltunk Lajcsiékkal. Meg aztán jött egy újabb roma csapat a Romantic személyében, akik jóval idősebbek és tudatosabbak voltak nálunk.

M. F.: Igazából nem is igazán a mi terepünk volt a Dáridó. Az kicsit jobban fájt, hogy utána voltak, akik azt hangoztatták, hogy Győzikéék kezdték előbb a roma rapet. Pedig mi már ‘97-ben megalakultunk, ők csak három évvel később tűntek fel.

A Fekete Vonat-sztorinak viszont van egy harmadik szereplője is. Beattel milyen most a viszony?

M. F.: Nem tudunk róla semmit, sajnos. Elváltak az útjaink. Junival azért maradt ilyen a kapcsolatunk, mert egyrészt őt ismertem korábban, másrészt pedig közel lakunk egymáshoz, bulikban is rendszeresen összefutottunk.

L. L.: Beat kiváló zeneszerző, zseniális dalszövegíró és szuper előadó is egyben, de tényleg nem tudunk róla semmit.

Cigány származással nehezebb érvényesülni a showbusinessben?

M. F.: Én többszörösen hátrányos helyzetben voltam mindig, mert az anyukám roma, az apukám pedig egyiptomi származású. Nekem az osztálynaplóban például nemcsak a C betű szerepelt a nevem mellett, hanem az is fel volt tüntetve, hogy vegyesvágott vagyok. Ennek ellenére úgy érzem, hogy nekem nem is itt, Magyarországon volt nehéz, hanem külföldön, ahol nem a roma származásom, hanem a nevem és a másik oldalam okozott hátrányt. Viszont közben egy szóval sem mondom, hogy nincs negatív diszkrimináció Magyarországon, mert van, de én próbálom ezt inkább nem észrevenni. A többség szerencsére nagyon kedvesen fogad mindig, bár ez lehet amiatt is van, mert igyekszem kedves lenni és mosolyogni mindenkire. Hiszem, hogy a pozitivitás pozitívumot szül.

L. L.: Én pedig teljesen színvak lettem. Abszolút nem érdekel, milyen származású vagyok, vagy épp más milyen. Szerintem kifejezetten jó, ha valakiben valamilyen extra vér is csörgedez. A nagyon radikális hülyeségeken, amiket olykor olvasok, persze még mindig fel tudom magam húzni, de akkor is a butaság és a gyűlölet bosszant inkább.

M. F.: Én mindig is jó tanuló voltam, nagyon szeretem a magyar történelmet és az irodalmat is, úgyhogy néha szívesen leülnék ezekkel az emberekkel beszélgetni kicsit. Szerintem egyenesen az intelligencia hiányára vall, ha valaki a bőrszíne vagy a származása miatt ítél el vagy szorít háttérbe valakit.

De ha esetleg meg is választhatnám, én akkor sem szeretnék más ember lenni csak azért, hogy aztán másoknak megfeleljek.

És akkor jó itt élni Magyarországon? Vagy nem annyira?

L. L.: Én kifejezetten imádok itt élni. Persze vannak pillanatok, amikor azért elgondolkodik az ember. Kicsi, rumlis, zűrös, de összességében a miénk. Sőt, én annyira pesti vagyok, hogy nem voltam hajlandó még kertes házba sem költözni, mert annyira imádom az Oktogont meg a Blaha Lujza teret. Nálam nagyobb lokálpatrióta talán nincs is a környéken! Itt nőttünk fel, itt szocializálódtunk, emberek jönnek-mennek körülöttem, én meg még mindig itt vagyok.

M. F.: Mindannyian tudjuk, milyen ma a helyzet Magyarországon, de amikor elmentem innen, nekem nagyon hiányzott a hazám. Hiába megy külföldre az ember, tök jó és tök szép tud lenni egy darabig, de aztán úgyis előjön a honvágy. És ilyenkor igenis a magyar hon hiányzik. Bárhová is sodor majd az élet, én mindig ide fogok hazajönni.

Miért próbáltatok szerencsét külföldön?

M. F.: Akkoriban lett vége a Fekete Vonatnak. Engem a kalandvágy hajtott, tanulni szerettem volna, világot látni, megnézni, hogyan élnek más emberek, és egyébként is nagyon szeretek utazni már gyerekkorom óta. Nagyon sokat formálódik ilyenkor az ember, én szerintem ott váltam felnőtté is.

Tartottak idén egy kerekasztal-beszélgetést, ahol arra jutottak a résztvevők, hogy a romák közti bizalmatlanság, a klikkesedés, az alázat hiánya és a pénzorientáltság áll amögött, hogy a roma rapnek nincs megjelenési felülete, hiába egy létező dolog.

L. L.: Én ezt úgy cáfolnám, hogy mi voltunk azok, akik elindították a magyarországi roma hiphopot. Ha valaki tüzetesebben megfigyeli, a roma egy ősi nyelv, aminek a szókincse olyan két-háromezer szóra korlátozódik. Ez azt is jelenti, hogy nem lehet úgy variálni a szavakat, hogy mondjuk beefeket küldözgessünk a másiknak, ahogy azt például nyugaton is teszik. Mi sokkal inkább életérzéseket tudunk kifejezni. Nálunk a tánc, a szerelem és az ezekhez hasonló ősrégi szavak dominálnak, amikkel nehéz ilyen adok-kapok dolgokat megfogalmazni. Szerintem ezért nem alakulhatott ki igazi kultúrája a roma hiphopnak, viszont kopija és lenyomata meg igenis lett a Fekete Vonatnak, csak az valahogy tényleg elveszett.

A Fekete Vonat három olyan hipermuzikális és szupertehetséges embert hozott össze, hogy én hiába keresek, azóta sem látok sem Fatimához, sem Beathez hasonló arcokat.

M. F.: Szerintem az ösztönösségünk nagyon sokat hozzátett ehhez a történethez, még a hanyagságunk is iszonyatosan működött: beültünk egy stúdióba, és olyan dalokat tettünk össze, amiket az emberek még közel húsz év után is velem együtt énekelnek a koncerteken. Annyira spontán alkottunk, hogy talán épp ezt nem lehet leutánozni azóta sem. Volt, hogy azt mondták, három hónapunk van összetenni egy lemezt, mi pedig megcsináltuk két hét alatt – úgy, hogy azalatt írtuk meg a számokat is!

L. L.: Az improvizációs készség nagyon sokszor felülír egy csomó szabályt, és mi épp az ösztönösségünkkel tudtunk kitűnni az akkori zenei palettán. Olyanok voltunk, mint egy gumilabda, amit ha lenyomnak a víz alá, akkor is utat tör magának, és valahol máshol bukkan elő.

És akkor mire lenne szükségük azoknak az egyébként tök tehetséges roma srácoknak és lányoknak, akik be akarnak futni?

M. F.: Elsősorban a magyar nyelvtan és a roma nyelv gyakorlására, valamint kitartásra. Arra, hogy nem szabad feladni, amikor épp fekete felhők gyülekeznek a fejük felett, hanem várni kell a napsütést. Sokszor megkaptuk mi is, hogy nekünk könnyű, mert sztárok vagyunk. Pedig nem. Hazaérni hajnal négykor egy fellépésről, aztán felkelni két órával később, mert épp egy reggeli műsorba megyünk szerepelni, az minden, csak nem könnyű. Ha valaki ezt nem bírja csinálni, azzal semmi baj, de akkor ne is várjon sikert! Nem titok, hogy nekem is voltak nehezebb időszakok az életemben, amikor nem az a Fatima voltam, akit az ország megismert, és simán feladhattam volna, mégsem tettem.

L. L.: De félre ne értsétek, ilyenkor nem nyavalyogni szeretnénk, mert egyébként egy nemes iga, amit húzunk, és nagyon hálásak vagyunk, hogy ezt csinálhatjuk. Bangó Margit mondta mindig:

A színpadon legyetek vagányak, dögök, a magánéletben pedig alázatosak és szerények!

Én egyébként összességében nagyon hiányolom itthonról az igazi hiphopkultúrát. Hogy meglegyen bennük ez a dög, a vér, az improvizáció, és hogy meg merjék kicsit marni egymást. Ehelyett ilyen intellektuális szövegeket gyártanak, nagyjából egy latinszótárat felmagolva, hogy spekuláció-ació-káció-náció, és ezeket rappelik kábé nulla hangszínen, és olyan monoton módon, hogy egyszerűen unom az egészet. De nem akarom megmarni őket, mert tényleg semmi közöm hozzájuk, meg igazából nekik sem hozzám.

M. F.: Engem a trágárság még ennél is jobban irritál. Tupac is használt ilyen szavakat, de nem erre volt kihegyezve a szöveg, hanem szóltak valamiről a rapjei. Szerintem Magyarországon is épp azért vesztette hitelét a rap, mert ma már szinte mindenki rappel, de közben szinte mindenki ugyanúgy csinálja.

L. L.: Szerintem ha valami nem megy annyira, azt kár erőltetni. Az sem véletlen, hogy én nem vagyok mondjuk koreográfus az Operaházban, mert amihez nincs érzékem, azt nem erőltetettem sosem.

M. F.: Az énekléssel is nagyon hasonló a helyzet: olyan énekesnőkkel van telítve a piac, akik közt nem tudsz különbséget tenni sem hangszínben, sem megjelenésben. Egyszerűen hiányoznak az igazi egyéniségek a zenei palettáról, ahol közben rengeteg a semmitmondó produkció.

L. L.: De nézd csak meg, Kozsót például a mai napig parodizálják, mert legalább egyéniség volt! Nekünk egyébként óriási szerencsénk van, és nagyon örülünk, hogy ebből élhetünk, és még ennyi év után is elfogad, sőt szeret minket a közönség. Borzasztóan hálásak vagyunk, hogy ezt a munkát végezhetjük, és mindketten nagyon örülünk, hogy újra együtt dolgozhattunk.

Ha nem akar lemaradni a legfrissebb zenei hírekről, kövesse a Stenket a Facebookon!