Lemmy és mi

2015.12.29. 15:10

Mindenkinek, aki szereti a rockzenét, van egy története Lemmyről vagy a Motörheadről, hiszen a zenekar egyszerűen megkerülhetetlen, ha az ember úgy nő fel, hogy nem komolyzenét hallgattatnak vele. Az Index szerkesztőségének ilyen emlékei vannak a ma hajnalban elhunyt rockzenészről. 

Én 2004-ben, Debrecenben találkoztam Lemmyvel először, amikor a mai Campus-fesztivál elődjén, a Vekeri-tavi fesztiválon lépett fel a Motörhead. Én fordítottam a szerződésüket, a ridert (amiben egy oldal tetejére volt csak felírva, nagy betűkkel, hogy EZEN SEMMILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT NEM LEHET VÁLTOZTATNI, az itallistásra), én kommunikáltam a turnémenedzserrel előzetesen, és egy barátommal én mentem érte Ferihegyre. Amikor megláttam a fekete kalapba, fekete farmerbe és dzsekibe, de természetesen fehér csizmába öltözött faszit, a saját nevemet is elfelejtettem. "Hi, I’m Lemmy" – jött oda, én meg erre csak annyit tudtam kinyögni, hogy "I know", azaz "tudom", mire felröhögött, és megkérdezte, hol a Jack Daniel’s. Mondtuk, hogy az autóban. Akkor menjünk, de sietve, intett, és elindult kifelé a tranzitból.

thumbs.tele.net-3
Fotó: HAON archívum

Debrecenig megivott egy fél üveggel, de nem látszott rajta. Menet közben Debrecenről beszélgettünk, az első, 1984-ben adott buliról, amiről annyi maradt meg csak neki, hogy "kurva sok fegyveres katona volt a színpad előtt" – na ja, ők biztosították a koncertet, amit a mai napig nem ért senki, hogy rendezhettek meg a kommunizmusban. Aztán a városban elvittük az autót vezető haver kocsmájába, ahol eljátszott 200 eurót nyerőgépen, megitta a Jack Daniel’s másik felét, és mindenkivel fotózkodott és jópofizott, aki odament hozzá. És ilyen volt a második nap is. Tökéletes úriember volt, nem voltak sztárallűrjei, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy két, nagy csöcsű kurvát és némi speedet kért a koncert előtt. (sixx)

A nyolcvanas-kilencvenes évek, Budapest, első-második sorban villáztam Motörhead-koncerten, amikor kijött egy road a színpadra két nagy vödör vízzel. Az egyiket ráöntötte az első sorra tőlem 6-8 méterre, a másikkal telibe kapott, gatyáig áztam. Pár perccel később Lemmy bepöckölte égő csikkjét a tömegbe (végig ezt csinálta egyébként). A csikk pont az alkaromon landolt, és sisteregve aláhullott. Anyád! - üvöltöttem, de a hangomat elnyomta a "Lemmy csikkje!!!" harci kiáltás, és máris vagy tízen kavarogtak a lábam körül a felbecsülhetetlen értékű relikviát keresve. Egyikük talált egy csikket - egyáltalán nem biztos, hogy pont Lemmyé volt -, és üdvözült mosollyal eltántorgott. Arra emlékszem még, hogy koncert közben a víz és a verejték miatt leoldódott a törött kezemen levő gipsz, és egyre hosszabban lógott róla a letekeredő géz. Hazafelé már vagy 20 méternyit húztam magam után, folyton rálépett valaki. (TenczerG)

Tinikoromban annyira tele volt plakátozva az öcsémmel közös szobánk rock- és metálposzterekkel, hogy lényegében még a plafonra is jutott belőle. Aztán mikor a kilencvenes évek második felében valamikor megjött az eszünk, leszedtük az összeset, kivéve egyet, ami a mai napig a helyén van (DankóG)

A Szigeten fényes nappal volt a koncertje, S-sel hallgattuk, aki egy váratlan pillanatban leguggolt a tömeg közepén pisilni. Aztán elmentünk a koncertről, mert retek szarul szólt. (NémetT)

Nekem behívatta az anyukámat majd egy kis sírdogálás kíséretében eltanácsolt az osztályfőnököm kilencedikben mert a Vekeri-tavi fesztiválra mentem Motörhead-koncertre évzáró helyett. De aztán persze nem lett az egészből semmi, a koncert viszont úgy rémlik kurvajó volt, Lukács Laci és Lemmy óriásit viszkiztek a színpadon! (ElődF)

Az idei voltos koncerten már annyira le volt pusztulva Lemmy, hogy Aradi Petivel pont az beszéltük, hogy szegényt valószínűleg most láttuk utoljára. Levegőt nem kapott rendesen, nem is énekelt, hanem csak torokhangon nyögdécselt és a koncert felénél le kellett mennie a színpadról, állítólag oxigénmaszkra volt szüksége. Aztán persze röhögtünk, hogy jól van, valószínűleg mi előbb halunk meg így is, mint Lemmy. Erre mondta aztán a Pándi, hogy aki ma a zene miatt megy Motörhead-koncertre, nem pedig, hogy lássa még kicsit Lemmyt, az egy fasz. (SajóD)

Nekem ő volt a rocksztár, akit tényleg semmilyen más szerepkörben nem tudtam elképzelni sosem. Mindig úgy képzeltem, hogy még otthon a vacsorát is bőrmellényben melegíti, meg abban viszi ki a szemetet. Viszonylag sokáig nem értettem, hogyan lehet bírni a folyamatos turnézást, de aztán megnéztem a dokumentumfilmet róla és akkor esett le, hogy ő tényleg semmi mást nem csinál csak zenél és minden más nála csak túlélés meg unaloműző időelütés addig, hogy zenélhessen. Onnantól viszont átfordult az egész és inkább cukinak tartottam.

Aztán idén a Volton meg egyértelművé vált, hogy már nem valószínű, hogy látom többet és mikor ott vége lett a koncertnek az olyan volt, mintha az egész közönség, mindenki elbúcsúzott volna tőle még utoljára és attól kezdve magamban már kb. csak azon aggódtam, hogy szegény nehogy eljusson addig, hogy mondjuk évekig nem tud zenélni mert beteg, mert az valószínűleg sokkal nagyobb szenvedés lett volna neki mint bármilyen fájdalom vagy kezelés vagy bármi. (JuhászE)