Pozsonyi szajhára vágyott, csúnyán elverték

De legalább feljegyezhette Oswald, hogy káromkodtak a magyarok 600 éve

2016.02.02. 11:15 Módosítva: 2016-02-02 21:16:07

Mindig is csodáltam, hogy a középkorban mennyit utaztak néhányan. Nem tudom pontosan milyen volt az akkori úthálózat Európában és hogy mennyivel lehetett azon haladni kocsival/lóval, de felteszem nem túl jó és nem túl gyorsan. Ehhez képest zenetörténeti kalandozásunk (amit biztos követtek Facebookon) tele van világlátott zenészekkel, akik hol egy angol, hol egy holland, hol egy olasz városban bukkannak fel.

Ám egyikük sem volt akkora kalandor és világcsavargó, mint Oswald von Wolkenstein, az utolsó német trubadúr (vagyis minnesänger), akinek nem csak számtalan dalt és verset köszönhetünk, de az egyik legkorábbi magyar káromkodás fennmaradását is.

Három földrész vándora

Oswald von Wolkenstein német nemes volt, 1386-ban vagy 87-ben született. 10 évesen otthagyta a családját és apródnak állt, majd épp olyan kóbor lovag lett belőle, amilyeneknek a romantikus történetek szereplőit ismerjük. Keresztül kasul bejárta az akkori világot Spanyolországtól Perzsiáig, Litvániától a Szentföldig. Megfordult Lombardiában és Törökországban, szenvedett hajótörést a Fekete-tengeren. Mikor 14 év után megtért kalandozásaiból, akkor sem lelt nyugalmat.

Nekiáll hadakozni testvérével az örökségéért, utána előbb zarándokként visszatér a Szentföldre, majd Zsigmond királyunk szolgálatába áll, mint mulatócimbora és diplomata. Ez utóbbi minőségben eljutott Angliába, Skóciába, Portugáliába, sőt átruccant Afrikába is, hogy részt vegyen Ceuta ostromában. És aztán így tovább: ostromok, csaták, diplomáciai küldetések. Olykor teljesen elszegényedik, van hogy felveti a gazdagság. Közben születik hét gyermeke, van, hogy fogságba ejtik és tagja lesz Zsigmond király Sárkány Lovagrendjének, ahová pedig csak két tucat ember tartozik.

Nekünk ez az egész két okból érdekes: egyrészt utazásai során elképesztően sokféle zenei hatás éri, másrészt eljut Pozsonyba.

Félszemének titka

A rejtélyes személyéhez hozzá tartozott az is, hogy minden ábrázoláson fél szemmel szerepel. Terveztem is hogy írok egy félmondatot róla (és az öreg korára szintén félszemű Guillaume de Machaut-ról) a vak zeneszerzőkről szóló posztba. Sokáig úgy gondolták, biztos valamelyik ütközetben sérült meg, leginkább Greifenstein 1423-as ostromát emlegették. Az igazság ezzel szemben az, hogy valószínűleg ptosisa volt a jobb szemére: felső szemhéjának izmai nem működtek, így nem tudta felemelni azt. Egyébként részlegesen ilyen van a radioheades Tom Yorke-nak is, aki olyan, mintha folyton hunyorogna. Szerintem amúgy nagyon vicces, hogy a Ensemble für Frühe Musik Augsburg lemezén a grafikus úgy gondolta, jobban néz ki, ha tükrözi a fejét, így ott a bal szemére vak.

Göndörödő fanszőrzet

Bevallom, nem nagyon vagyok oda a német dalért, szerencsére van még pár száz évem megszeretni. Ehhez az első lépés azt hiszem épp Oswald zenéje lesz. Elsőre nem nagyon jött be ez sem, de miután többször végighallgattam két albumot, egészen megszerettem néhány nótát.

Abból a szempontból igazi minnesänger volt, hogy az életműben szinte egységet alkot a zene, a vers és az életmód – ahogy az egy tisztességes rock and roll sztárhoz illik. A dalai utazásról, Istenről és a szexről szólnak: egyik legismertebb dalában állítólag egy fürdő nő lába közt göndörödő fanszőrzet játssza a főszerepet (bár angol vagy magyar szöveget nem találtam hozzá).

Ami a zenéket illeti, utazásai során nem csak motívumokat gyűjtött, hanem komplett dalokat tett magáévá. Nem egyszerűen lefordította őket, hanem új szöveget írt rájuk, ahogy mondjuk Balassi tette később.

Itt van például ez a madarak vetélkedéséről szóló dal, mely eredetileg egy ars subtilior stílusban utazó szerző, Jehan Vaillant legnagyobb slágere volt. A kakukkos zenékkel foglalkozó posztban szerepelt is a „füstös fejűeknél”. YouTube-on nincs fenn, de érdemes rákeresni Spotifyon a "der mai mit lieber" kezdetű dalra (az alább ajánlott albumokon is szerepel). 

Bár az 1400-as évek első évtizedeiben már javában hódított a rafinált többszólamúság, Oswald a legtöbb dalában hű maradt a trubadúrhagyományokhoz. Na azért egy-két egyszerűbb többszólamú kompozíciója azért neki is van. Nem is rosszak.

Személyes kedvencem ez a dal, melyben utazásait veszi végig. Hangulatában megjelennek a keleti motívumok is:

A legjobb változatot sajnos szintén nem találtam meg YouTube-on. Az ugyanis a New London Consort Knightly Passions (1996) című lemezének zárószáma, frankón pergő dobokkal. Itt megtaláljátok az egész albumot. Alapvetően népzenés megközelítésű az egész lemez, ami a középkori muzsikánál nekem mindig jobban bejön, mint a klasszikus zenei felfogás. Van, ahol viszont egészen olyan, mintha egy kuplét hallgatnék egy múltszázadi orfeumban. Mindenesetre sokkal szórakoztatóbb, mint a kétszáz évvel korábban élt, valódi minnesängerek zenéje.

A másik teljes egészében elérhető lemez Andreas Scholl albuma, a Songs of myself (2010). Egy kontratenor énekes, aki több számot is a cappella énekel. Érdekes, hogy ennek is népzenei hangulata van, de egész máshogy: nem annyira tánczenei az egész, mint inkább szépen csengő népdalos/népénekes hangulata támad. Hallgassátok meg! (Spotify-fóbiásoknak itt egy YouTube-os link is.)

Bepróbálkoztam még az Oswald Von Wolkenstein: Reflektionen (2014) című lemezzel is, amelyet Joel Frederiksen, Sabine Lutzenberger, Bernd Oliver Fröhlich jegyez és tartalmazza néhány más korabeli szerző művét is, na meg egy kis szaxofonos jazzeskedést is. Többnyire baromi unalmas, helyenként viszont kifejezetten idegesítő.

Fékomadta!

Oswald a magyar a kultúrtörténet szempontjából nem csak azért izgalmas, mert Peire Vidal óta nem volt ilyen sztárzenész magyar király szolgálatában, hanem mert egy nagyon korai nyelvemlékünket is neki köszönhetjük. Szentmártoni Szabó Géza és Virágh László írja egy tanulmányában, hogy

„A magyarok régen a külföldiek előtt is híresek voltak káromkodási szókincsükről. 1425-ben, Zsigmond király idejében, Oswald von Wolkenstein (1377-1445), az utolsó német Minnesänger is megfordult Pozsonyban, s több verset szánt itteni élményeinek. (...) A „Sich manger freut" kezdetűben pedig egy balul végződött légyottját mondja el. Egy vénasszony egy felajánlkozó nő üzenetét hozza, Oswald feleségével összevesz, s azon ürüggyel, hogy a Szent Lőrinc templomba indul, szobára megy. Ám amikor a vetett ágyba a nő mellé feküdne, négy magyar botokkal támad rá, e szitokkal köszöntve:

Fíkd ebanyádat!

Nem nehéz kitalálni, hogy fék ige ugyanazt jelentette mint a német ficken, vagy az angol fuck, a másik anyjának szidása pedig már akkor is igen népszerű volt. Érdekes amúgy, hogy ez a szó mennyire kikopott a nyelvünkből, csak a fékomadta formája maradt fenn, de arra meg kevesen gondoljuk, hogy káromkodás volna. Itt például Szabó Gyula a legnagyobb természetességgel mondja a gyerekeknek a Rátóti csikótojás népmesében 1:12-nél.

Pedig a fékomadta sokkal durvábbnak számított, mint egy egyszerű bazmegolás, ugyanis istenkáromlás volt. Azt jelenti ugyanis, hogy azt a valamit nem Isten teremtette, hanem a „fékom”. Aki sokszor mondott ilyeneket, meg teremtettét, ördögattát, hétszentségitet, az előbb-utóbb a bitón végezhette.

Na de ez már messze vezetne Oswald von Wolkensteintől és zenetörténeti sorozatunktól. De ígérem nem kell sokat várni, hamarosan visszatérünk egy másik reneszánsz zeneszerzővel, akinek szintén sikerült megőriznie egy magyar káromkodást, ráadásul meg is zenésítette. Ne maradjatok le a folytatásról, kövessétek a Múltcore-t a Facebookon!