Buda volt a világ egyik legmenőbb városa

Mátyás királyé pedig Európa legjobb együttese

2016.02.17. 07:05
20140259 76a1d1279fa3356de1df96195be7f883 xl
Fotó: 3D Past mozi

Nem vagyok híve sem a „régen mindig jobb volt”, sem a nálunk minden rossz” típusú nyavalygásoknak. Az a helyzet, hogy Budapest jelenleg egy elég menő hely Európában. Sőt, nagy szerencsénk van, hogy épp most élünk, mert ritkán volt ennyire jelentős, kulturálisan pezsgő élet a magyar fővárosban. Talán csak száz-százhúsz évvel ezelőtt. Vagy épp Mátyás király uralkodása idején 1458 és 1490 között.

Persze akkor a pezsgő kulturális élet az itt élőknek még a mostaninál is szűkebb rétegét érintette, viszont Európa-szerte híres volt. Ez volt az első hely Itálián kívül, ahol az olasz reneszánsz meghonosodott, és ez nemcsak a festészetet, szobrászatot vagy épp a történetírást érintette, hanem a zenei életben is óriási változást hozott. Zenetörténeti sorozatunkban (itt tessék kérem szíves lenni egy lájkot nyomni neki, köszönjük) most ezt a korszakot mutatjuk be, amikor Magyarország először került fel Európa zenei térképére.

Már eddig is találkoztunk magyarokkal

Oké, hogy Mátyás királynál tudunk először felmutatni európai viszonylatban is jelentős zenei teljesítményt, de azért már a régebbi koroknál is többször emlegettük Magyarországot. Össze is szedtem egy rövid emlékeztetőt.

Ha csak földrajzilag nézzük, akkor ugye

Ami pedig már a magyarokat illeti, szóba került, hogy

Na de kanyarodjunk csak vissza Mátyás Budájára!

Mátyás király udvarában igazából akkor lendült be a zenei élet, amikor megérkezett Beatrix királyné (1476). Ez nem azt jelenti, hogy csak úgy az ölébe pottyant a királynak a tuti, elég keményen meg kellett küzdeni a nápolyi királylány kezéért. Bár Aragóniai Beatrixról sok rosszat elmondtak már a történelem kutatói, annyi bizonyos, hogy a reneszánsz zene neki köszönhetően érkezett hazánkba. Már a nászajándékok között is volt egy Mellon Chansonnier nevű gyönyörű kódex, tele nagynevű szerzők műveivel Dufay-től Binchoisig. (A Yale könyvtárában őrzik, itt végig lehet lapozgatni az egészet.)

Lemez a királynő tiszteletére

MI0001174737

Nemcsak Mátyás király udvari zenéjéről készült lemez (lásd a következő keretest), hanem a Beatrixhez köthetőkről is, ha már egyszer neki köszönhetjük a sok udvari muzsikust. A Voces Æquales Beatissima Beatrix című lemeze Tinctoris és Stokem vokális műveivel nem lesz ugyan mindennapi hallgatnivalóm, de igazi izgalmas ritkaság, L'homme armé gyűjtőknek pedig kötelező. Itt meg tudjátok hallgatni az egészet.

Lássuk hát a neveket!

Tinctoris, a megmondóember

Tinctoris éppen ír valamit
Tinctoris éppen ír valamit
Fotó: Wikipedia

Korának legismertebb zeneesztétája volt Johannes Tinctoris, aki meglepő érzékkel ismerte fel, hogy az akkoriban divatos szerzők közül kik lesznek halhatatlanok (az előző generációból Dunstable, Dufay és Binchois, míg az övéből Ockeghem és Busnois). Na jó, azért azt a mondását ma kicsit túlzásnak érezzük, hogy

csak negyven éve írnak élvezhető zenéket, a korábbiak közül egy se való arra, hogy értelmes ember hallgassa.

Bár személyesen nem járt Budán, ő volt Beatrix zenetanára, és legfontosabb művét, a világ első zenei lexikonját is neki ajánlotta. Mint minden valamirevaló reneszánsz zenetudós, egyben zeneszerző is volt, írt például egy Beatissima Beatrix (Áldott Beatrix) című művet.

Az már tényleg csak zenetörténeti csemege, hogy a kor legnépszerűbb slágerének, a L'homme arménak eredeti formája csak egyetlen kéziratban maradt fenn – épp egy Beatrixnak ajándékozott kódexben. A dalból szinte minden kora reneszánsz szerző misét írt Dufay-től Josquin Des Prezig (mint arra Fazekas Gergely felhívta a figyelmemet, ez amolyan versengésféle volt közöttük). Tinctoris is így tett, hallgassunk bele!

Pietro Bono, a sztárlantos

Pietrobono (vagy Pietro Bono) korának egyik legmenőbb lantosa volt, többek közt a kitűnő ízlésű Johannes Tinctoris is sokra tartotta. Csakúgy, mint egy csomó olasz humanista, akik hol Apollóhoz, hol Orpheuszhoz hasonlítgatták.

A nemzetközi hírnév ellenére annyira jól érezte magát Mátyás udvarában, ahová Beatrix hívására érkezett, hogy azt mondta, ha maradhat, akkor soha sem akar visszatérni Ferrarába. Nem is tért vissza Itáliába, csak a király halála (1490) után.

Kár, hogy alig maradt fenn műve.

Barbireau, a slágergyáros

Ahogy arról már a reneszánsz elején szó volt: a képzőművészettel, az irodalommal vagy épp az építészettel szemben a zenei reneszánsz nem Itáliában, hanem Flandriában indult virágzásnak. Igaz, a legtöbb északi szerző azután külföldön futott be.

Jacobus Barbireau (akit le merek fogadni, hogy Borbíró Jakabnak hívtak nálunk) is Antwerpenben született. I. Miksa német-római császár egyik kedvenc zeneszerzője volt, de egy pápának készült válogatáskódexbe is bekerültek darabjai. A hozzáértők ma is sokra tartják műveit, legalábbis azt a párat, ami fennmaradt: vallási fanatikusok ugyanis néhány évtizeddel halála után felgyújtották az antwerpeni katedrális könyvtárát, ahol életművének jó része elpusztult.

Barbireau egyik műve egy X. Leónak összeállított daloskönyvben
Barbireau egyik műve egy X. Leónak összeállított daloskönyvben
Fotó: Wikipedia

Mátyás udvarában csak keveset időzhetett, hiszen a király halálának évében érkezett Budára, s a következő évben már vissza is tért hazájába. Nemzetközileg is ő a legismertebb azok közül a szerzők közül, akiket Beatrix hívott hozzánk: simán belebotlani zenéibe külföldi együttesek előadásában is. Így lehetett ez a saját korában is, népszerű chansonjait több kortársa is feldolgozta.

Stokkem, aki összerakta a legjobb együttest

Tinctoris egyik barátja Johannes (de) Stokkem is flamand volt. Kevés műve maradt fenn, de valamit nagyon tudhatott, mert fényes karriert futott be Európában. 1481-ben érkezett Budára, ahol egyből felturbózta a királyi kórust.

Akkoriban, ahogy arról már szó volt, a pápai kórus volt a legjobb az egész világon. Kivéve azt az időszakot, amíg Stokkem Mátyás király szolgálatába állt, mert akkor Budán volt a világelső kórus. Legalábbis egy pápai követ azt írta haza, hogy ez bizony az övékénél is szebben szól. Talán nem véletlen, hogy amikor évekkel később (máig sem tudni, miért) váratlanul otthagyta Mátyás udvarát, rövid firenzei szolgálat után maga is a pápánál kötött ki.

Állítólag vele szerveztették újjá a pápai kórust. 

Hallgasd azt, amit Mátyás király!

BWEIFUmLxb0

A Camerata Hungarica Mátyás király udvari zenéjét feldolgozó lemezét nagyon szeretem, a fenti négy szerző művei szerepelnek rajta. Az 1978-as album cédéváltozata volt az első régi zenei lemez, amivel életemben találkoztam. A Benkő játszotta lantdarabok szépen elkülönülnek (ez a hangszer csak szólóban szólal meg), de van egy csomó klassz vokális és instrumentális tánczene is rajta.

Bár Czidra László érdemeit nem lehet túlbecsülni, hogy a világ elé tárta a reneszánsz magyar zenét, mai füllel nekem kicsit óvatosnak tűnnek a táncok. Alig egy-két perces darabok, pedig van, ahol több művet gyúrtak egybe.

Nem hiszem, hogy Mátyásnál egy udvari lakoma olyan volt, mint egy Ramones-koncert,

ahol hatvan számot nyomtak le másfél óra alatt, sem azt, hogy a végtelenségig ismételgették ugyanazt az egyet, mint az Égig érő fűben Misu a Szeretnék szántanit az ágy alatt.

Valószínű, hogy ma már improvizálgatósabb, szólózósabb lemez készülne a nyúlfarknyi kottákból, ahogy mondjuk a Misericordia nyúlt a középkori zenékhez, vagy ahogy egy táncházban húzza a banda a talpalávalót szintén néhány dallamból építkezve, de változatos díszítésekkel.

Ettől függetlenül szeretettel ajánlom a lemezt mindenkinek, én ma is nagy élvezettel hallgatom ,ti is megtehetitek itt.

Bono szerepében Benkő Dániel

Mátyás udvari zenéjéről nemcsak (a keretesben bemutatott) lemez jelent meg, hanem nagyjából hasonló közreműködőkkel egy tévéműsor is készült. Volt ugyanis egy Ars Musica – Képek a magyar zene történetéből című sorozat az Magyar Televízióban. Mai fejjel már elképzelhetetlen egy olyan tízrészes, epizódonként 20 perces műsor, melyben nem beszélnek, csak régi zene szól. Egy kicsit mondjuk hiányzik nekem a kapaszkodó, néhány szó a korról, a zenéről, de még így is nagyon izgalmas.

Igazi korrajz, elsősorban nem is Mátyás udvaráról, mint inkább a jó három-négy évtizeddel ezelőtti zenei felfogásról, a műemlék-helyreállításról (nézzétek a padlót vagy épp az ablakokat) és arról, hogyan próbáltak izgalmasabbá tenni operatőri és rendezői eszközökkel egy zenei műsort.

Van persze ebben is Benkő Dániel, aki akkoriban megkerülhetetlen volt, ha lantmuzsikáról volt szó (itt természetesen Pietro Bonót játszik) meg Camerata Hungarica a Budavári Palotában, valamit egy kis gregorián a veleméri templomból, a Schola Hungarica előadásában.

Most kicsit elbúcsúzunk Magyarországtól, de hamarosan visszatérünk. Ne maradjatok le zenetörténeti kalandozásunk következő részéről sem, kövessétek a Múltcore-t a Facebookon!