Tessék, ezt is én írtam!

Interjú Desmond Child félig magyar, félig kubai dalszerzővel

2016.03.02. 17:33
49 hozzászólás
A világ egyik leghíresebb dalszerzője már sokadjára járt Budapesten, de eddig nem sikerült összehoznunk egy interjút vele. Most sikerült. Többek között arról beszélgettünk vele, hogy lehet slágert írni a Kissnek, lehet-e tanulni a dalszerzést és hogy mennyit lehet keresni akkor, ha az ember egyik szerzeményét csak egy streamingszolgáltatónál negyedévente hétmillió alkalommal hallgatják meg.

Mit jelent önnek a magyarsága?

Desmond Child

A popzene egyik legismertebb és legelismertebb, kubai-magyar származású dalszerzője idén 62 éves. Tagja a dalszerzők Hírességek csarnokának, kismillió slágert írt olyan előadóknak, mint Bon Jovi, az Aerosmith, Ricky Martin, Cindy Lauper, Meat Loaf, a Kiss, Katy Perry, Cher vagy a Roxette. Legutóbb a Zedd Beautiful Now című slágerét hallhattunk tőle, előtte Selena Gomez is neki köszönhette Love Will Remember című dalát.

A hetvenes években egy Desmond Child & Rouge nevű zenekarral megpróbált betörni az előadóiparba, és ugyan a The Warriors című kultfilm soundtarckjéig el is jutott, de ezen túl nem nagyon. Child kivételes képességű dalszerző, a funktól a diszkón át a hard rockig minden stílusban írt már világslágert, Alice Cooper a Trash című albummal, amit szinte teljes egészében Child írt, a karrierje feltámadását köszönheti.

Ha jobban megnézzük egyébként, az Aerosmith (Permanent Vacation), a Bon Jovi (Slippery When Wet), Alice Cooper (Trash) és korábban a Kiss (Dynasty) azt a szintlépést köszönheti Childnak, ami a mainstreamhez kellett nekik: a rádióbarát slágerekkel léptek be a gigasztárok közé, és kezdtek el keresni egy tonna pénzt.  

A magyar állampolgárságot február elején kapta meg, az Artisjus életműdíjjal köszönte meg munkáját.

Az állampolgárságot pár hete kaptam meg, és nagyon büszke vagyok rá. Legalább annyira magyar vagyok, mint kubai, nagyon fontos részem a magyar, a kitartó, mindenért megküzdő énem. Kicsit olyan ez, mint amikor a tékozló fiú hazatér. Az apámról 18 éves koromig nem is tudtam, hogy ki, nekem azt mondták, hogy csak egy családi ismerős. A születésnapom után derült ki, hogy ki is ő tulajdonképpen. Egy évre rá elhozott Magyarországra, 1973-ban lehetett ez, de utána rendszeresen hazajártam, és úgy szívtam be magamba a magyar kultúrát, mint a szivacs. Apám egy túlélő volt, olyan ember, aki soha, egy pillanatig sem adta fel, mindig felállt. Sok gyerek teljesen más akar lenni, mint az apja. Na, én pont olyan. 

Hogy ír az ember diszkóslágert a Kissnek?

Akkoriban, a hetvenes évek végén, volt egy zenekarom, a Desmond Child & Rouge. Három csajjal énekeltem benne, és igyekeztem mindenféle zenei stílust kombinálva valami újat csinálni. New Yorkban életem, és Ismertem Pault Stanley-t, a Kiss énekes-gitárosát, aki akkor már nagy sztár volt, a Kiss első fénykora ugye a hetvenes évek végére esett. Meggyőztem, hogy az új albumra (ez volt az 1979-es Dynasty) tegyenek fel egy olyan nótát, aminek diszkóritmus alapjai vannak, de torzított gitár szól felettük. Ez volt az I Was Made For Lovin’ You, ami megváltoztatta a popzenét. Ha jól számolom egyébként, háromszor gyakoroltam nagy hatást a popzenére.

Melyik volt a második?

A Kiss-nóta után jelentek meg a színen az olyan előadók, mint Prince vagy Madonna, az ő dalaikban is jól kimutatható ez a fúzió, a lüktető dobalapokra felhúzott, más stílus. Az amerikai tánczene ekkor alakult át, hiszen korábban tulajdonképpen az r’ n’ b-előadókkal azonosíthattuk. Aztán a nyolcvanas években megjelentek a dobgépek, és minden nagyon feszes, pontos lett, nem olyan szabadon folyó, mint a korábbi, groove-os r’ n’ b. A Kiss-szel még elég sok éven át együtt dolgoztunk, és később (1984) megírtam nekik a Heaven’s On Fire-t, ami dettó nagy sláger lett, de ami sokkal fontosabb: felkeltette Jon Bon Jovi figyelmét, aki akkoriban a Kiss előzenekaraként turnézott  Európában. Jon sokat dumált Paullal a dalszerzésről, és Paul kezébe nyomta a névjegyemet, hogy hívjon fel. Nem ismertem a srácot, mondta, hogy ő Jon Bon Jovi New Jersey-ből, és szeretné, ha írnánk egy jó nótát közösen.

Ez volt a Livin’ On a Prayer?

Nem, az első Bon Jovi-sláger, amit írtam nekik, a You Give Love a Bad Name volt. Ez úgy született, hogy nagyon bejött nekem Michael Jackson Billie Jean című nótájának a basszusalapja, azon változtattam egy picit, és mondtam Samborának (Richie Sambora, a Bon Jovi gitárosa), hogy játssza el. Letolta, de nem tetszett neki, azt mondta, pont olyan, mint a Jackson-szám. Mondtam, hogy ne simán pengesse a gitárt, hanem mintha egy rockriffet játszana. Ja, úgy már más, mondta. És megszületett a nóta. A címe már régen megvolt, Jon meg 1983 körül írt egy Shot Through the Heart című dalt, az a sor meg passzolt is hozzá, és bumm, kész volt a sláger. Hármasban nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, született pár jó nótánk, például a Livin’ On a Prayer, amit a mai napig hallok a rádiókban. 

Annak a szövege, ha jól tudom, önről szól.

Igen, annak idején New Yorkban éltem a zenekarom egyik énekesnőjével,  Maria Vidallal, akit Ginának becéztünk. Én taxisofőr voltam, ő pincérnő, melóztunk reggeltől estig, ez ihlette a szöveget. Mondjuk ez egy univerzális sztori a hetvenes évek végéről, akárkiről szólhatna, és ha Jont kérdezed, akkor tuti azt mondja, hogy az ő élete inspirálta, ha Richie-t, akkor ő meg azt, hogy az övé.

A Slippery When Wet album, amin ez a két szám megjelent, megint megváltoztatta a popzenét, mert a heavy metal zenekarok rájöttek, hogy ja, a szövegeknek szólni is kellene valamiről, nem csak kabriók motorháztetején tekergő csajokról. Így születtek meg az olyan nóták, mint a Poisontól az Every Rose Has Its Thorn. Utána az Aerosmith-szel dolgoztam, megírtam nekik a Dude Looks Like a Lady-t, ami, az összes szerzeményemhez hasonlóan, groove-os, r’n’b-s alapokra építkezik, de nagyon jól állt a zenekarnak. Elég nagy sláger lett abból is.

Miért pont r’n’b-s alapokra építette fel ezeket a nótákat?

Mert ezt ismertem, ezt hoztam magamból a Miami-i gettóból. Félig magyar vagyok ugyan, de félig kubai is, anyai ágon, ott nőttem fel Miamiban, olyan környéken, ahol állandóan ilyen latin zenék szóltak. Ezért is örültem, hogy később latinó származású előadókkal dolgozhattam, például Ricky Martinnal, akinek az 1998-as La Copa De La Vida-t is írtam, ez ugye a futball-világbajnokság hivatalos dala lett, majd szintén neki írtam a Livin’ La Vida Loca-t, amiből hatalmas sláger lett. És ez volt a harmadik alkalom amikor nagy hatást gyakoroltam a popzenére. 

Itt éppen mivel?

Azzal, hogy a latin zenét bevittem a mainstreambe. Martin előtt a latin zenét John Secada és Gloria Estefan jelentette, én pedig kinyitottam az ajtót a többi előadó előtt. Estefanék tették meg az első lépést, az igaz, de ha nincs Ricky és a 99-s Grammy-fellépése, akkor most nemigen lenne Latin Grammy sem. Az, ahogy a stílusokat vegyítem, és ebből egy újat, izgalmasat alkotok, háromszor hatott kimutathatóan a világ zenéjére. 

Lesz negyedik?

Nem tudom. Most, azaz az elmúlt 12-13 évben egy nagyszabású Broadway-show-n dolgozom, a Cuba Libre címűn, amiben a kubai forradalom eseményeit dolgozom fel az anyám családjának igaz történetét elmesélve. Én szerzem a zenét, a szövegírásban is részt veszek, nagy, látványos produkció lesz, aminek első felvonása a forradalom előtti Kubát mutatja be, a csillogást, a varázslatos Havannát, a második pedig azt, hogy mivé lett az ország két év múlva, amikor az élet már sokkal nehezebb és veszélyesebb volt. 

12-13 éve dolgoznak egy musicalen?

Igen. Nem sokan tudják, de egy olyan Broadway-darabot, amit a bemutató után állandóan műsoron tartanak, nagyon nehéz tető alá hozni, legalább olyan nagy feladat, mint egy film elkészítése, és ugye Hollywoodban is előfordul, hogy az ember 10-15 éven át dolgozik ugyanazon az egy projekten. A Cuba Libréből is szeretnénk filmet forgatni majd, de ez majd csak a következő lépés lesz. Igazság szerint a darab mellett van időm másra is, foglalkozom a latinó zeneszerzőknek létrehozott Hírességek csarnokával is, és tanítok dalszerzést is. Pont múlt héten volt egy nagyon sikeres kurzusom.

A dalszerzést tényleg lehet tanítani?

Vannak bizonyos képességek, amiket el lehet sajátítani. A tehetség persze más lapra tartozik, anélkül nem megy a dolog. A zsenialitásról meg nem is beszélve. Én például nem voltam annyira tehetséges, viszont elképesztő ambíciók működtek bennem, és nem ismertem azt a szót, hogy "nem". Azt sem, hogy "nem lehet". Ezt egyébként apámtól örököltem, ezt a konokságot, makacs akaratot. Ez hajtotta őt is előre, és engem is ez spannol. Sok mentorom volt, akik segítettek nekem abban, hogy megvalósítsam magam, de vasakarat kellett hozzá.

Milyen érzés az, amikor a rádióban megszólal az egyik szerzeménye?

Nagyon jó. Tegnap este egy klubban voltam, és ahogy beléptem, pont a Livin’ La Vida Loca szólalt meg, oldalba is böktem a haveromat, hogy tessék, ezt is én írtam. Mintha a DJ látta volna, hogy beléptem, de nem, gépzene volt. Szóval amikor a rádióban hallom a dalaimat, örülök, mert azt jelzi, hogy volt értelme kínlódni, és mindegy hogy kerestem-e pénzt vele vagy sem, a dalaim milliókat értek el. Ez nagyon jó érzés. Ha maradtam volna a saját zenekaromban, soha nem jutottam volna el ennyi emberhez. 

Az nem zavarja, hogy a szerzeményeit nem önnel azonosítják, hanem a előadóval? A Crazy-t vagy az Angelt nem Desmond Child dalának tartják, hanem az Aerosmith-énak.

Hogyne zavarna. Ha beütöm, hogy Livin’ La Vida Loca egy keresőbe, mit dob ki a Google? Ricky Martint. Pedig ő csak előadta, a szerzeményhez semmi köze nem volt. Ez is csak azt mutatja, hogy a zeneiparban üzleteberek mennyire nem foglalkoznak a dalszerzőkkel, pedig nélkülünk nincs üzlet sem. Semmi tiszteletet nem mutatnak felénk, és ez általában jellemző minden piacra - ezért olyan fontos az Artisjus tevékenysége is. Meg kell védeni a magyar dalszerzők jogait is. Valakinek fel kell vállalnia azt a feladatot is, hogy a világ többi országából is begyűjtse a magyar szerzemények után járó jogdíjakat és azokat utána kiossza a magyar dalszerzőknek. Olyan világban élünk, amiben a streaming egyre jobban elértékteleníti a dalokat. Mondok egy példát. Az USA-ban egy dal értéke 100 év alatt 2 centről mindössze 9 centre emelkedett. 9 cent. Mesterségesen tartják alacsonyan az értéket, mert a rádiók, ahol egész nap játsszák a zeneszámokat, nm akarnak többet fizetni értük - pedig a dalokkal adják el azokat a reklámokat, amikért viszont súlyos pénzeket elkérnek az ügynökségektől. Na, ebből van elegem. A streaming még rosszabb, alig kapunk valamit. 

Tud példát mondani?

Hogyne. A Livin’ On a Prayer a mai napig agyonjátszott nóta, negyedévente 7 millió lejátszást generál. Tippelje meg, menyit kap a három dalszerző érte!

Ha így kérdezi, biztos rohadt keveset, mondjuk 300 dollárt (kb. 90 000 forint) fejenként?

Jó is lenne. 150-et. Hárman. Fejenként 50 dollárt. Az egy lejátszásra 0,0000007 dollárt jelent. Egy nagy pizza ki is jött belőle. Be is pereltük a Pandorát (egy streaming szolgáltató), és nyertünk, de az emelés mértéke nem számottevő. És tudja mi ebben a legszomorúbb? Hogy ha a streamingszolgáltatók ezt az irányt követik, senki nem akar majd dalszerző lenni, mert nem él meg belőle. Amatőrök fognak dalokat szerezni hobbiból, a megfelelő képzettség és felszerelés nélkül, a minőség pedig rohamosan zuhanni fog. A folyamat egyébként elkezdődött, mert ha megfigyeli, a most játszott zenék nagy többsége régebben keletkezett, az újdonságok aránya nagyon alacsony.

Miért van így?

Mert a régi dolgokkal nem kell foglalkozni, már készen vannak. Nem kell pénzt befektetni, nem kell foglalkozni az előadóval, a dalszerzővel, nincs stúdióidő, marketing, promóció. Tudja, hogy mennyibe kerül ma egy új előadót eljuttatni egy kislemezig? Egymillió dollárba. Inkább előveszik a Livin’ La Vida Locát, az szinte ingyen van. 

A tehetségkutatók segítenek vagy rontanak a helyzeten?

Nézze, én a kezdetektől fogva együtt dolgozom az American Idol producereivel, mert az ilyen műsorok, ha nem is teljes mértékben, de betöltenek egy űrt, ami a Bush-kormány hagyott ránk. Volt egy oktatási programjuk, aminek az volt a szlogenje, hogy No Child Is Left Behind, azaz egy gyermek sem maradhat le. Ennek az lett az eredménye, hogy állandó felmérőkkel és dolgozatokkal zaklatták a kölyköket, és persze olyan tárgyakban, amikben ezt lehet mérni vagy alkalmazni, matematika, fizika, és így tovább. Az az iskola, ahol a teszteredmények rosszak voltak, csökkentett állami támogatást kapott, kirúgták az igazgatót, a tanárokat, szóval mindenkinek az volt az érdeke, hogy ne foglalkozzon az olyan tárgyakkal, mint az ének-zene vagy rajz. Ennek az lett az eredménye, hogy egy generációnyi gyerekekből kiölték a kreativitást, amit nagyon nehezen leget pótolni. A tehetségkutatók azt mutatják meg nekik, hogy ha valaki tehetséges, akkor elérhet valamit, ráadásul akkor, amikor tematikus hetek vannak, megismerteti a gyerekeket a régi zenékkel. Mikor hallana egy vidéki amerikai kislány Abbát, ha nem így?  

Egy dolog még: megmutatom azt a magyar dalt, amit az Eurovíziós Dalversenyre nevez az ország. Mit szól hozzá? 

Ez egy jó nóta, egy célra készült, annak tökéletesen megfelel. Fogós, megmarad az emberben. Amin változtatnék, az a szöveg, pontosabban az előadás: az énekesnek jobban kellene artikulálnia, és a kiejtésén is van mit csiszolni. Ez fontos dolog, ha én lennék a producer, ezzel foglalkoznék, mert fontos, hogy a szöveg érthető legyen első hallásra is.     

Ne maradjon le semmiről!

Utazás aggodalom nélkül?

Utazása előtt sose feledkezzen el utasbiztosításáról!

Akciós csomagok!

Kényeztetés, lazítás, szórakozás szép tájakon.